• Németország Európa vezető hatalma lett.
• Ehhez kellett, hogy a németek beletörődjenek: a vállalatok gyarapodhatnak, de az emberek nem.
• Ehhez kellett, hogy az eurót bevezessék, sokat kerestek az euró virágzásán és válságán is.
• A vasárnapi választás után kiderül, hogy mit akarnak kezdeni hirtelen jött erejükkel.

A vasárnapi német választások után kiderül, hogy mi lesz Európa sorsa. Ezt várja a világ. Az európai gazdasági válságot vagy a németek oldják meg, vagy széthullik minden. Soros Györgytől Paul Krugmanig közgazdászok sora állítja ezt.

"Azért nincs látványos döntés az eurózóna gyengélkedőinek megmentéséről, a közös pénz problémáinak megoldásáról, mert Angela Merkel az otthoni választásra készül" - ezt írja minden EU-val foglalkozó cikk tavaly nyár óta.

Merkel Európa királynője lett az európai sajtóban. Dél-Európában évek óta nem múlik el hónap, hogy tüntetők ezrei ne hasonlítanák a mostani Németországot a náci birodalomhoz, mert úgy érzik, hogy berlini diktátumok alapján kell élniük. Európa északi részén pedig azzal vannak tele az újságok, hogy a szorgos és takarékos németek fizetik ki a lusta és felelőtlen déliek dorbézolásának árát. A német kormány szívesen oktat ki másokat demokráciából, józanságból is. Akár a görögöket eladósodásuk miatt, akár a magyarokat médiatörvényük miatt. Berlusconi olasz miniszterelnök megbuktatásában Angela Merkel közvetlenül segédkezett. Barack Obama Európában eddig csak a Brandeburgi kapunál állt ki tömegek elé beszélni, de ott már kétszer is. Németország befolyása nagyon látványossá vált.

De hogy lett Németország ilyen erős?

A választ keresve hosszan beszélgettem Pogátsa Zoltán közgazdásszal, és elolvastam egy csomó cikket a témában. Többek között Timothy Garton Ash brit történész Az új német kérdés című írását, az Economist német gazdaságról szóló elemzéseit, és még jó néhány publicisztikát amerikai és brit lapok kommentárjaiból.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a németek nagyon sokat kerestek az euró bevezetésével és válságával is. Ám ezért a sikerért németek milliói elég nagy árat fizetnek, mind a mai napig. Ahhoz, hogy a mostani német hegemónia kialakulását megértsük, vissza kell menni vagy 20 évet az időben.

Az ezredfordulón még nem álltak jól

A 90-es években egyáltalán nem tűnt úgy, hogy Németország ennyire erős lesz. A nemzetközi sajtóban megkapta az „Európa beteg embere” állandó megszólítást (mint Törökország a 20. század elején). Az újraegyesítés költségei, a szinte egy helyben toporgó gazdaság, a 10 százalék feletti munkanélküliség elbizonytalanították a németeket. Az angolszász modellű, szabadabb gazdasági környezet verhetetlennek tűnt. A pénzügyi és szolgáltatási szektor virágzott, az internet volt az új csoda, és ezekből mind kimaradt Németország.

És akkor a németek a saját kezükbe haraptak.

2003 márciusában Gerhard Schröder akkori kancellár a német parlamentben bejelentette az Agenda 2010 nevű programot. Jó nagyot húztak a szociális kiadásokon, lazították a munkavállalási szabályokat, és adót is csökkentettek. A jóléti államot elkezdték leépíteni, azt a sokáig irigyelt rendszert, ami az NSZK polgárainak a 1960-90 között nagy jólétet és viszonylagos egyenlőséget biztosított.

Ezzel párhuzamosan csökkenteni kezdték a fizetéseket.

Németországban szokás volt (részben még ma is szokás) a bérekről iparági szinten megegyezni. A szakszervezetek belementek, hogy inkább keressenek kevesebbet az emberek, de több legyen a munkahely.

Mindehhez ritka erős társadalmi konszenzus kellett. Egy baloldali kormány hozta meg a kemény döntéseket, a jobboldali ellenzék támogatásával, és a hagyományosan erős német szakszervezetek egyetértésével. A szociáldemokraták megfizették ennek az árát: 100 ezer párttag lépett ki, és 2005 óta a kancellárt a CDU adja.

A reform után a német ipari termékek olcsóbbak lettek, és elárasztották a világot. Így kezdődött a nagy német fellendülés a 21. században. Ennek azonban megvolt az ára: a német életszínvonal csökkenni kezdett, és a társadalmi különbségek növekedtek. 2001-2010 között évente csak 1,1%-os volt a bérek emelkedése, ami reálértéken azt jelentette, hogy

az életszínvonal egyáltalán nem emelkedett semmit Németországban a 21. században. Miközben a német vállalatok gyorsan gazdagodtak, a német emberek nem gyarapodtak.

Az Európai Központi Bank kimutatása szerint egy átlagos német háztartásban most kb. 50 ezer euró értéknyi vagyon van. Spanyolországban közel 180 ezer euró, Franciaországban 110 ezer euró, Görögországban 100 ezer euró. A munkavállalók 20 százaléka olyan keveset keres, hogy semmit sem tud megtakarítani. A németek nem lettek szegények, de ellentétben Nyugat-Európa többi részével, a lakosság nagy része kimaradt abból a nagy gazdagodásból, amit az elmúlt 20 év hozott. (Az alábbi táblázatot árnyalja, hogy a német háztartások többségének nincs saját ingatlanja, a többi országhoz képest nagyon sokan inkább bérlik az otthonukat. Illetve a német háztartások kicsik: átlag 2,04 ember él egy lakásban, ami a legszerényebb arány az egész eurózónában.)

Az olcsóbbá váló munkaerő önmagában még kevés volt.

A sikerhez kellett az euró is.

A közös pénz tette lehetővé, hogy a német áruknak piaca is legyen. Ugyanis a német termékek piaca is átalakult: a hangsúly végletesen eltolódott a belső fogyasztásról az exportra. Ezért is nevezik egyes közgazdászok Németországot Európa Kínájának.

Agenda + Euró = Über alles

Úgy tűnhet utólag, hogy az eurón nagyot nyerő németek készültek erre, és a közös pénz bevezetésével tudatosan törtek európai egyeduralomra. Ez azonban nem így volt. Az euró bevezetése sem a német társadalomban, sem a politikusok között nem volt népszerű ötlet. A német márka a háború utáni német identitás alapja volt, a szuverenitás záloga. A német újraegyesítés miatt aggódó többi ország (Franciaország, Olaszország és a partvonalon kívülről Nagy-Britannia és az USA is) szorgalmazta inkább a közös pénzt, részben azt gondolva, hogy a németeket ezzel is féken lehet tartani. Helmut Kohl a 90-es években éppen azért ment bele az euróba, hogy a német egység miatt aggódókat megnyugtassa. Úgy voltak vele Berlinben, hogy ezt a békát le kell nyelni.

A közös pénznek és az említett Agenda 2010 intézkedéseinek hála a német ipar hatalmas piachoz jutott. A déli országok polgárainak nem kellett a drágább márka árfolyama miatt sokat fizetni a német termékekért, és így önfeledten vásárolni kezdtek. Délen gyorsan növekedett a termelékenység, erősödött a gazdaság, és ezt követve a fizetések is emelkedtek. Még több német árura lett pénze az embereknek.

Nagyon olcsó lett az eurózónában a hitel. Az EKB alacsonyan tartotta az euró alapkamatát, részben azért, hogy alkalmazkodjon a német igényekhez. Ez viszont egyensúlytalanságot okozott. Délen a gazdasági növekedés és a béremelkedés normális esetben jobban pörgette volna a banki kamatokat is. Csakhogy a közös pénz miatt ez a természetes kompenzáció nem alakulhatott ki. Könnyen vettek fel az emberek hiteleket, ettől gyorsan emelkedtek például az ingatlanárak. Mindenki építkezett, és ehhez a német vegyipar és gépgyártás termékeit kezdték vásárolni.

A németek hatalmas kereskedelmi többletet értek el. A bevételből származó megtakarításokat a német bankok kölcsönadták megint délre, és abból újabb német termékeket lehetett venni.

Még kamatot sem adnak

Aztán beütött a válság. A pénz- és hitelbőség hirtelen elolvadt. A déli államok egyre drágábban jutottak csak hitelhez. Bezzeg Németországnak költségvetési többlete volt. Ez oda vezetett, hogy a befektetők már úgy is hajlandók voltak német állampapírt venni, hogy lényegében nem kaptak rá kamatot, csak nyugodtak lehettek, hogy biztonságos helyen van a pénzük.

Egy közelmúltban nyilvánosságra hozott német statisztika szerint 41 milliárd eurót spórolt a német állam a válságon: ennyivel kevesebbet kellett törleszteniük hiteleik után ahhoz képest, mint az várható lett volna, ha nincs Európában válság. Pedig hitelre a németek is rászorulnak. Ők sem tartották be soha a maastrichti kritériumok közül azt, hogy a GDP 60 százaléka lehet az államadósság maximális mértéke, mindig is 80 százalék körül voltak.

És hogy még keményebb legyen a mérleg: ugyanezen német pénzügyminisztériumi kimutatás szerint különböző mentőcsomagokra csak 599 millió eurót költött a német állam.

Tehát a a német kincstár mintegy 12 ezer milliárd forintnyi eurót nyert eddig azon, hogy az eurózóna sok országa kockázatossá vált.

Összehasonlításul: a magyar költségvetés kiadási főösszege az idén 15,5 ezer milliárd forint, vagyis a német nyereségből három évszakon át fent lehetne tartani Magyarországot. A németek jól jártak az euró okozta virágzással, és jól jártak az euró válságával is.

A németek most olcsóbban jutnak hitelhez, mint amennyi kamatot például a görögöknek kell fizetniük a mentőcsomagjaik után. Vagyis lényegében

a segélyezésen is keres a német kormány.

Felveszik 1%-os kamatra a pénzt, aztán kiadják a görögöknek 4% körüli kamatra. Ráadásul a 4%-os, a piacinál kedvezőbb kamatért a görögöknek le kell nyelniük, hogy megszorítások sorát eszközöljék, és nagy privatizációs programokat indítsanak. A vásárlók és a vásárlóknak hitelt nyújtók között pedig ott vannak a német vállalatok és a német bankok.

Innen jön a déliek igénye, hogy akkor Németország legyen szíves jobban segíteni a bajban lévőkön.

Mit tehetnek a németek Európáért?

Ennek egyik módja lehetne, ha az eurót használó tagállamok nem egyenként adnának ki kötvényeket, hanem általában volnának eurókötvények, amit a zónában lévő országok közösen vesznek fel, és közösen törlesztenek. Ez csökkentené az eladósodottak kamatterheit, viszont növelné a német kamatokat, amitől többek között a németországi infláció is megugrana. A másik lehetőség, hogy a németek beszállnak az eladósodottak törlesztésébe. A német kormány eddig egyik megoldásról sem akart hallani sem.

A német recept lényegében a saját példa tukmálása. Vágjanak máshol is az állami kiadásokon, a béreken, a munkásvédelmi törvényeken. És a mértéktartó gazdálkodást Brüsszel központilag ellenőrizhesse, és büntethessen is az EU, ha valahol nem tartják be a követelményeket.

Az elmúlt évek nagy EU-s vitái lényegében arról szóltak, hogy először terítsék-e szét az adósságokat, vagy előbb jöjjön a brüsszeli szigor. Ez vezetett oda, hogy hatalmas áttörés egyik irányba sem történt: létrejött egy közös mentőalap, amiből a bajba jutottak pénzt vehetnek fel; és számos közös gazdaságpolitikai szabályt is elfogadtak (hatos csomag, kettes csomag, fiskális paktum, stb.) de eddig egyik irány sem hozott megváltást.

A helyzet azért is kényes, mert mi lenne, ha a némethez hasonló rendszerben működne az összes európai gazdaság? Ha mindenütt exportra termelő, olcsó munkaerőn alapuló ipar lenne az alap? Akkor ki venné meg a termékeket? Ha nem adósodtak volna el a déli EU-tagok, akkor is ilyen jól állna most Németország?

A németek közben újabb piac felé nyitnak. Az export egyre nagyobb része megy Kínába, és egyre kisebb része az eurózónába.

Fritz Stern (német-zsidó-amerikai történész) a német újraegyesítéskor azt mondta, hogy eljött Németország második esélye. Az első 1914 előtt volt, amikor gazdaságilag Németország hirtelen nagyra nőtt, de abból vérzivatar lett. Timothy Garton Ash szerint eddig a németek tudtak élni ezzel a második lehetőséggel: erősek lettek, de közben békések is maradtak. A kérdés most az, hogy mit kezdenek vele, hogyan élnek erejükkel, hogyan befolyásolják Európa jövőjét. A vasárnap éjjeli szavazatszámlálás után lehet, hogy ez egész hamar kiderül.