A Facebook eredettörténete viszonylag egyszerű és jól ábrázolható. Van egy srác, Mark Zuckerberg, aki ellopott egy félkész ötletet, hogy csináljon belőle egy kész terméket. És azóta is ő vezeti a céget. A Facebook-sztori egyértelműen róla szól. Azt viszont, hogy a Twitter-sztori kiről szól, már sokkal nehezebb kitalálni. Nick Bilton legújabb könyve, a Hatching Twitter pont ezt akarja elmesélni.

És egészen durva sztori jön ki belőle. A startupokkal (utoljára írom le, ígérem) kapcsolatban az a közhely, hogy mindenkinek lehet egy jó ötlete. Ebben a sztoriban viszont mindenkinek több jó ötlete van, a legtöbbet tejelő ötletért pedig úgy ölik egymást, hogy olyat a politikában is ritkán látni. Gyakorlatilag az egész könyv hatalmi harcokról, barátok elárulásáról és a hatalmas egóról szól.

Kik ők?

A Twitternek hivatalosan négy társalapítója van. Noah Glass, Evan "Ev" Williams, Jack Dorsey és Biz Stone. A könyvnek leginkább Williams és Dorsey a két főszereplője, de csak azért, mert ők voltak képesek a legjobban átbaszni a saját barátaikat és egymást.

Korábban azért írtam, hogy mindenkinek volt több jó ötlete is, mert a srácok nem csak a Twittert találták ki. Ev Williams csinálta a Bloggert, illetve nagyjából ő találta ki magát a blogot is. Jack Dorsey megcsinálta a Square-t, ami szintén elég nagy cég lett. Noah Glass pedig kitalálta az Odeót. Na ez az, amiről senki nem hallott, pedig nélküle most nem lenne Twitter.

Mit csináltak?

Miután Williams eladta a Bloggert a Google-nek, Glasszal együt csináltak egy kis céget, ami a podcastokat akarta rendesen megtolni. Igazából végig abban hittek, hogy az embereknek csak platformot kell adni, hogy hallathassák a hangjukat, aztán hallatni is fogják. Sajnos a hangfelvétel eleve körülményes dolog, ráadásul pont akkor jött ki az Apple is a podcastokkal. Az Odeo halva született ötlet volt, viszont a végfázisban a csapat  előjött a Twitter ötletével. A státuszfrissítő mikroblogoldal eredetileg csak side-projekt volt, egészen addig, amíg el nem kezdett nagyon durván nőni. És itt kezdődtek az igazán durva árulások is.

Ezekből mondjuk nem fogok lelőni egyetlen poént sem. Egyrészt, mert az tök nyilvános, hogy követték egymást a vezérigazgatók a cég élén, másrészt pedig ez a könyv lényege. Ahogy az alapítók harcolnak a hatalomért, folyamatosan barátok és üzlettársak hullanak el. Pedig alapvetően pár nördről van szó, akikből soha nem nézné ki senki, hogy ilyen manőverekre képesek.

Miért jó ez?

Bilton pont ezt találta el a legjobban a könyvben. Folyamatosan, érezhetően épülnek a puccsok a háttérben, fokozódik a feszültség, amíg ki nem robban a botrány. Utána pedig jöhet a következő. Az összes alapító közül Glass szívta meg a legjobban (bár ez sem teljesen biztos), mert őt a Hatching Twitterig nem is volt szokás felsorolni az alapítók között. Pont azért, mert annyira korán elbántak vele.

Azt viszont végignézhetjük, ahogy a többiek csóró programozókból hírességekké válnak, miközben a Twitter hobbiprojektből több tízmilliárd dolláros üzletté válik. Közben a CEO-k folyamatosan váltják és gyilkolják egymást.

Az ilyen könyvekben mindig az a legjobb, hogy miután végigéltük a kalandot a szereplőkkel, meg lehet nézni, hogy néznek ki valójában, vagy hol tartanak most. Ez azért izgalmas, mert a Twittert pont most vitték tőzsdére. Elképzelni is nehéz, mit lett Ev Williamsszel, akié a cég részvényeinek 70 százaléka volt, miután a tőzsdére lépéssel a Twitter 1600 darab dollármilliomost csinált.

A könyv vége még úgy is nagyon meglepő, hogy simán meg lehet nézni a Wikipédián, ki győzött. Ezt nyilván nem árulom el, de ha csak egy Twitterről szóló könyvet akar ma elolvasni, akkor ez legyen az.