Meddig hajlandó még elmenni Oroszország? A Krím bekebelézese volt az egyetlen területi agresszió, amit elkövet, vagy bevonul Kelet-Ukrajnába is? Esetleg a balti orosz kisebbségek jogaira hivatkozva Észtországot, Lettországot, Litvániát is fenyegeti, ha talál rá alkalmat?

Ezekre a kérdésekre nem tudni a választ, de az európai külpolitikának abból kell kiindulnia, hogy a jelenlegi Oroszország agresszív, revansista hatalom, ami erővel próbál meg magának tiszteletet szerezni. Elveti az Egyesült Államok által alátámasztott világrendet, ami a hidegháború vége óta megőrizte a békét a fő hatalmak közt, és az elmúlt 25 év gazdasági és technológiai fejlődésének alapját nyújtja.

Az orosz vezetés soha nem titkolta, hogy a pax Americana - különösen kelet-európai térhódítása a NATO terjeszkedésén keresztül - számára megalázó, és célja, hogy helyreállítsa hatalmát Oroszország "természetes" érdekszférájában. Nem elég neki, hogy másodvonalbeli hatalom, ami az amerikai hegemónia árnyékában kényelmesen elüzletelgethet. Kell annál jobb betekintés Putyin gondolkodásába, minthogy a Szovjetunió összeomlását a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte?

Az orosz elnök (a KGB volt ügynöke) cinikus, kíméletlen alak.

Arra kell számítani, hogy ha gyengeséget lát, kihasználja, és megpróbál még több befolyásra szert tenni Kelet-Európában, akár erővel, akár gazdasági eszközökkel (például gázeladással, a Magyarországgal kötött atomenergia-szerződéssel vagy más befektetésekkel). Ez a politika fenyegetés Európára, mert ha nem is irányul feltétlenül területi integritása ellen, függővé teszi egy korrupt, autoriter hatalomtól. Ellen kell neki állni.

Hogyan? A NATO a hidegháború vége óta főleg ún. területen kívüli feladatokkal volt elfoglalva: Balkán, Afganisztán, Líbia. Az orosz agresszió most újra Európa védelmét kell, hogy a szervezet fókuszába helyezze, még akkor is, ha nem valószínű, hogy Putyin NATO-tagállamot merne fenyegetni. De egy ilyen paranoiás, agresszív állam csak a határozott fellépést tiszteli, minden mást kinevet. Ha Amerika és Európa most gyengeséget és megosztottságot mutat, akkor az oroszok legközelebb a balti államokkal próbálkoznak be. (Kösz, Putyin: a NATO-nak újra van célja és értelme.)

De a Nyugatnak egyúttal azt is el kell kerülnie, hogy Oroszországot provokálja. Bármilyen gyerekesnek is tűnnek 21. századi szemmel ezek a dolgok, a nagyhatalmak mindig is tiszteletet és érdekszférákat követeltek maguknak, és ez ma is így van. Oroszország kelet-európai szatellitjei elveszítését eltűrte, de Ukrajna nyugati pályára állása (ez következett az oroszpárti Janukovics januári bukásából) az utolsó csepp volt a pohárban. Moszkva láthatólag úgy érzi, hogy a NATO megpróbálja körbevenni és sarokbaszorítani, és Ukrajna egyszerűen túl közel van, túlontúl saját területnek tekinti.

Az ukránoknak ezért lehet is, kell is gazdasági és politikai támogatást nyújtani, akár Oroszország tiltakozása ellenében is, de nem szabad őket bevonni a nyugati biztonsági rendszerbe, mert láthatólag az húsbavágó orosz érdekeket (és büszkeséget) sért. Ukrajna lehet partnere az EU-nak, de tagja nem, ahogy a NATO-nak sem. Ez a modell sikeresen érvényesült Ausztriában és Finnországban a hidegháború alatt: demokrácia és kapitalizmus, NATO-tagság nélkül.

Pont úgy kell bánni az oroszokkal, ahogy egy paranoiás, agresszív emberrel: határozottan, de provokáció nélkül.

Európa és Oroszország gazdasági szálai olyan szorosak, hogy bármiféle szankció hosszútávon nehezen fenntartható. Ennek van jó oldala is: a szoros egymásrautaltság az egyik oka annak, hogy a valódi háború szinte elképzelhetetlen. Mégis úgy tűnik, hogy ezek a szálak jobban korlátozzák Európát, mint Oroszországot, legalábbis egyelőre: az európai üzletemberek érdekei és a gázszállítások megnehezítik az európai szankciókat, viszont láthatólag nem akadályozták meg az oroszokat az agresszióban. Ezen változtatni kell.

A szankcióknak Putyin belső körét, a rezsim alapjait képező oligarchákat kell célbavenniük (most már ez történik). Igaz, amíg a fő energiaforrás az olaj és a földgáz marad, az Oroszországhoz hasonló petroállamok jól fognak élni. De ha Európa az orosz szénhidrogén legalább egy részét ki tudja váltani norvég, észak-afrikai, amerikai forrásokkal, vagy más energiahordozókkal, már növeli külpolitikai mozgásterét Moszkvával szemben. A lényeg nem a gazdasági kapcsolatok megszakítása, hanem az, hogy ne kössék meg túlzottan Európa kezét.

Egyébként ahhoz képest, hogy milyen nagy mértékben támaszkodik az olajra és a földgázra, Oroszország energiainfrastruktúrája aránytalanul ki van téve a nyugati vállalatok fejlesztéseinek: ez is egy gyenge pont.

Az okos szankciók működnek: Irán is azért engedett éppen mostanában az atomprogramjáról szóló konfliktusban, mert a nyugati országok korlátozták szénhidrogénexportját, és nem engedték vállalataiknak, hogy befektessenek energiaiparába. Egy energiaexportra épülő gazdaságot az ilyesmi néhány év alatt a padlóra tud küldeni.

Mindezt Oroszországgal megcsinálni nemcsak azért nehéz, mert Európa függ az orosz energiától, vagy mert részt akar az orosz befektetési lehetőségekből. Azért is, mert Moszkva ügyesen osztja meg a közös európai frontot (ami egyébként sem szilárdságáról híres). De egy agresszív szomszéd össze is kovácsolhatja az európai államokat (és Amerikát), ahogy a szovjet fenyegetés tette az európai integráció korai érájában. Németország mintha már keményítene is puha oroszpolitikáján. Ha ez bejön, akkor Putyin elkalkulálta magát.

A kemény fellépésnek máshol is lesz ára: Oroszország nélkül egy sor globális kérdés kezelhetetlen. Az iráni atomprogram kérdésében már éppen felsejlett a tárgyalásos megoldás, de ha Putyin itt akar visszavágni, akkor nem lesz belőle semmi, mert éppen ő volt a tárgyalások egyik szponzora. A szíriai polgárháborúnak nem lehet véget vetni Oroszország nélkül, mert az Asszad-rezsim Moszkva védence, rá támaszkodik fegyverszállításokban és diplomáciai védelemben is; igaz, ebben a kérdésben Putyin eddig sem nagyon volt hajlandó együttműködni.

Legfőképpen: a Nyugatnak segítenie kell Ukrajnát, hogy normális, stabil állammá váljon, jogrenddel és jó életkörülményekkel, mert

annak az ázsiai zsarnokságnak, amit Putyin képvisel és kínál, nincs is jobb ellenszere, mint a siker.

A Nyugat legfőbb fegyvere végeredményben nyílt politikai és gazdasági rendszere, amit a KGB-ben felnőtt orosz autokrata valójában nem is ért. Ez volt Amerika hidegháborús győzelmének is az egyik fő oka: hogy nem csak szabadságot, de jólétet is kínált, míg a szovjetek nem kínáltak semmit, csak tankokat.

Putyin birodalmának egyetlen igazi erőforrása van: az olaj. A modell, amit képvisel, minden más tekintetben ósdi és hasznavehetetlen. Az orosz gazdaság az energiaexporton és a fegyvergyártáson kívül gyakorlatilag semmiben nem jó. A társadalmi mutatók, amikkel ezeken kívül kiemelkedik a világban, az alkoholizmus és a népességcsökkenés.

Egy főre jutó nemzeti összterméke még az óriási olaj- és gázexporttal is alacsonyabb, mint bármelyik európai államé, leszámítva Bulgáriát és Romániát.

Igaz, Ukrajna sikerét nem lehet megvásárolni pár tízmilliárd eurónyi hitellel vagy segéllyel; ahhoz elsősorban az ukrán elitnek kellene összekapnia magát, ami vagy sikerül vagy nem. Ha Magyarországnak még az EU-n és a NATO-n belül is sikerült egy féldemokratikus, korrupt oligarchiává leépítenie magát, a sokkal fejletlenebb Ukrajnának sem biztos, hogy olyan jók az esélyei. De lehet, hogy az orosz fenyegetés épp elég indíttatást ad nekik – legalábbis, ha a polgárháborút (vagy a további orosz agressziót) elkerülik. Mindenesetre most úgy tűnik, Putyin elszámolta magát, hiszen Európa karjába lökte Kijevet.

Szlankó Bálint