• A nagyvárosokban mindenki rengeteget közlekedik. Ebből nem keveset gyalog.
• De egyre kevesebben indulnak el _csak úgy_ sétálni. 
• Pedig a városi séta nem csak hogy egészséges, de egyszerre segíthet gondolkodni, és lehet rendszerkritikus tett is. 

Angliában és az Egyesült Államokban sorra jelennek meg könyvek , amik a sétálás szociológiájáról és kultúrtörténetéről szólnak. És mellette temetnek is egy jelenséget: a céltalan, kósza városi sétát.

Úgy általában nem nagyon volt az emberiség életét jobban befolyásoló változás az elmúlt 200 évben, mint a hihetetlen léptékű urbanizáció. Ez a projekt azonban már a világ sok részén gyakorlatilag felfalta saját magát, és éppen azokat a vívmányokat lehetetlenítette el, amiket egyszer maga tett lehetővé. Az imént említett könyvek szerzői épp amiatt aggódnak, hogy a városok és a technológia változásával járó életmódváltozás egyik áldozata épp a városi sétálás lesz.

És hogy ez miért lenne veszteség? Összeszedtük a fontosabb érveket.

A sétálás először is

egészséges

Kutatók szerint a legegyszerűbb módja, hogy pozitív változást idézzünk elő a szívünk egészségügyi állapotában, ha elkezdünk sétálni. Heti 150 perc is hoz már eredményt. Egy másik neurológiai kutatás szerint pedig a rendszeres rövid városi séták érezhetően lassíthatják agyunk zsugorodását és mentális képességeink időskori elkopását.

De az egészségjavító hatásokon kívül bőven van még kimeríthető potenciál a sétálásban.

Egy hely, ahova visszavonulhatsz

A sétálását persze hülyeség lenne temetni. Rengeteget közlekedünk gyalog, rövidebb útszakaszokat, két jármű közötti utakat is rendszeresen így teszünk meg. Ami a mostanában megjelent könyvek szerint eltűnőben van, az a céltalan, kóborló séta. Angliában, ahol sokkal komolyabban veszik a témát, és a május például hivatalosan is a sétálás hónapjának számít, közvélemény-kutatást is készítettek. És az derült ki, hogy bár a megkérdezettek döntő többsége még mindig sokat közlekedik gyalog, 'csak úgy sétálni' mindössze 17 százalékuk szokott. És ebbe már beleszámítanak a kutyájukat sétáltatók is.

Pedig annak a fajta sétának, amikor cél nélkül beleveszünk a gyaloglásba, és fogalmunk sincs, merre fordulunk majd a következő sarkon, komoly hagyománya és rengeteg előnye van.

Sok íróról és gondolkodóról tudni, hogy pont ennek a módszernek a segítségével alkotott. Például Woodsworth, Nietzsche, Dickens, Kant, Virginia Woolf, és Henry David Thoreau is ismertek arról, hogy hosszú, bolyongós sétákon dolgozták ki műveiket. És ők sem mind a természetbe vonultak vissza, Dickens például rendszeresen az éjszakai Londonban kóborolt fel-alá.

De a Stanford Egyetem nemrég publikált kutatása szerint már az is pozitív hatással van a kreatív gondolkodásra, ha csak körbe-körbe járunk. És ez még sehol nincs azokhoz a kreatív energiákhoz képest, amik akkor jöhetnek, ha csak hagyjuk magunkat beleveszejteni a városba.

A céltalan sétálásnak lett még egy hozománya. A XX. században egyre többen jutottak arra, hogy így lehet újra felfedezni az egyre inkább elidegenedett városokat. Ami amúgy egyáltalán nem könnyű feladat.

"Ha egy városban nem tudunk eligazodni, az még nem jelent sokat. Ahhoz azonban, hogy egy városban úgy tévelyegjen az ember, mint egy erdőben, már kell némi jártasság."

- írta Walter Benjamin berlini gyermekkorára visszaemlékező könyvében.

Ő volt az, aki elsőnek rácsodálkozott a városban cél nélkül kószáló polgár alakjára. A flâneur lett Benjaminnál az, aki nem tart valahova a városban, hanem csak bámészkodik, engedi, hogy elvesszen a sűrű utcák forgatagában. Igaz, az ő karaktere nem annyira visszavonulni akar a gondolataiba, hanem aprólékosan megfigyelni mindent, kitalálni, mivel foglalkozhat az, aki szembejön vele, más által nem ismert játékokat játszani fejben a szembe rohanó sokasággal. Előképe a detektívnek, rokona a rovargyűjtőnek.

Mindennapi forradalom

A városi kóborló megjelenéséhez  kellett egy csomó feltétel megvalósulása. A megfelelő méretű és szerkezetű városok megjelenése a XIX. század második felére, a fogyasztói társadalom kialakulása, kirakatokkal, passzázsokkal, utcán hömpölygő tömeggel.

Innen pedig már csak kevés kellett, hogy a hatvanas évekre ebből az elméletből is egy forradalmi-felforgató gondolat szülessen meg. A francia szituacionista mozgalom, annyi minden más mellett, a városhoz való viszonyt is fel akarta függeszteni, vagy legalábbis radikálisan újraírni. A sokszor nehezen követhető, de nagyon izgalmas történetű mozgalom szerzői a dérive, azaz kb. a sodródás fogalmát találták ki a városi kóborlásra.

Ennek lényege, hogy a sodródó sodródás közben eltéríti a várost azoktól a funkcióitól, amiket a bevett működési módok rákényszerítettek. Birtokba veszik a várost, de megtagadják a tömegek számára letisztított használati módokat.

Bármennyire is absztraktnak hangzik mindez, a megvalósítás igazán követhetőre sikeredett, és a szituacionisták főleg Párizs egymástól távoli kerületeiben fekvő kocsmák között rohangáltak fel-alá. De a lényeg maga az út volt, amiben kulcselemnek számított a véletlen és a játékosság minden formája. És ezt persze a nyílt ellenállás gesztusának is szánták közben.

De ha a forradalmi hevületet nem is lehet könnyen komolyan venni, egy ilyen sodródásnak a  legnagyobb eredménye, hogy soha korábban nem látott módon tárul fel előttük a város. Olyasmi ez, mint amikor turistaként érkezünk egy ismeretlen helyre, és még nem tudjuk, merre 'kell' menni, hogy leggyorsabban, hatékonyabban jussunk el egyik pontból a másikba, és csak céltalanul kóborlunk.

Nem késő elkezdeni 

A szituacionisták tanácsait persze a hatvanas évek forradalmi hangulata szülte. Rengeteg város azóta sokkal barátságtalanabb, zsúfoltabb, uniformizáltabb lett, van, ahol a szmog miatt nem érdemes már az utcára sem menni, és sok városban végleg nyerésre állnak az autók.

De bármennyit is szoktunk miatta keseregni, Budapest valójában a világ szerencsésebb nagyvárosai közé tartozik. Nem élhetetlenül zsúfolt, biztonságos, csak az év rövid időszakában szörnyű a levegője, és elég nagy ahhoz, hogy el lehessen veszni a forgalom elől, és korábban nem ismert utcákon kóborolni. Ott a Palotanegyed, Óbuda, a Tabán mögötti rész, Csepel, a rakpartok mellett futó párhuzamos utcák a belvárosban, a Magdolna-negyed, a mostanában egészen durva változásokon átmenő Mester utca és környéke, és nyilván minden kerületnek ott vannak a bejáratott útvonalak mellett futó ismeretlenebb részei. Vagy ott van a fél budapesti belvárost átszelő Fibonacci-spirál, amit tavaly novemberben Orosz Péter már végigsétált.

A BBC cikkében megszólaló szakértők és történészek szerint gondot jelenthet még, hogy egyre több a zavaró, eltérítő tényező: folyamatosan ránézünk levelezésünkre, ami nem csak balesetveszélyes, de eltéríti gondolatainkat is. Zenét hallgatunk, ami szintén leválaszt a városról. Az igazán gyakorlatlanok pedig hajlamosak elfelejteni, hogy városi kószálásra szigorúan egyedül indul el az ember.

Ezek mind leküzdendő nehézségek, de ezek mögött már tényleg csak az van, hogy kezdjünk el többet sétálni a városokban.

A cikk elején idézett könyvek a BBC cikkében vannak felsorolva. 

(Fenti kép: Suhaimi Abdullah/Getty, címlapkép Soós Bertalan, ebből a sorozatból.)