• A paksi bővítéséről és az oroszokkal kötött megállapodásról még mindig nagyon kevés konkrétum ismert. Annyit tudni, hogy Lázár János szerint az elmúlt negyven év üzletét kötöttük, de mint kiderült, még az sem biztos, hogy a kormánynak lett volna erről bármiféle hatástanulmánya. 
• A rengeteg felmerülő kérdést és bizonytalanságot az Energiaklub egy konferenciasorozat keretében igyekszik bemutatni. Szerdán a bővítést kísérő környezeti hatások és biztonsági szempontok voltak napirenden. 
• A konferencia előadói három különálló irányból közelítették a kérdést, az irányokat viszont a szervezők szerint egy közös pont mégis összetartja: a bizonytalanság. Egyszerűen nincs kompetens szakértő, aki pontosan tudná, mi vár Magyarországra a paksi atomerőmű bővítésével. 

Lesz baj? Nem lesz baj? Nem tudjuk

Éppen a kevés rendelkezésre álló információ miatt csak absztrakt előadást mert ígérni az első előadó, Hermann Hirsch nukleáris biztonsági szakértő, aki korábban az osztrák környezetvédelmi hatóság számára készített hatástanulmányokat a környező országokba tervezett atomerőművekről.

Az eddig nyilvánosságra került információk alapján az oroszok egy VVER-1200/V491-es típusú reaktort szánnak Magyarországnak. Ilyen típust terveznek építeni Finnországba is, ahol már a kormány rá is bólintott a projektre, és jelenleg a parlament elfogadására vár az üzlet. Finnországban viszont elérhető egy transzparens környezetvédelmi és biztonsági hatásvizsgálat, jobb híján az abban foglalt megállapításokat alkalmazta Hirsch a magyar tervekre is.

Az osztrák biztonsági szakértő előadásában a Nyugat-Európai Nukleáris Hatóságok Szövetségének (WENRA) új reaktorokra vonatkozó irányelveit vetette össze mindazzal, amit az orosz reaktorról tudni lehet. És bár az tagadhatatlan, hogy a második generációs modellekhez képest történt biztonságbeli előrelépés, az orosz tervezők mégsem kínálnak minden kihívásra megnyugtató választ Hirsch szerint.

Az egyik legfontosabb biztonságtechnikai alapelv, hogy bármilyen felmerülő probléma ne terjedhessen tovább, magasabb szintekre. Ehhez képest azonban a tervrajzok alapján a redundáns biztonsági rendszereket egymás mellett helyezték el, ráadásul az épületet nem úgy tervezték, hogy kibírja egy repülőgép becsapódását. Komoly aggályokat vethet fel az is, ahogy a biztonság és a gazdaságosság szempontjai konfliktusba kerülnek egymással.

Minden atomerőmű esetében a legfontosabb kérdés, hogy ésszerűen kizárható-e, hogy nagy mennyiségű anyag kerüljön ki a rektorból.

A tervekhez készített becslések szerint ennek nagyon alacsony, mindössze 1,8 × 10^-8 esélye van, azaz tízmillió évnyi működésből egyszer fordulhat ilyesmi elő.

Csak hogy Hirsch szerint az ezt a becslést alátámasztó számítások nem tartalmaznak minden szóba jöhető esetet. Csak a teljes kapaciátoson történő üzemet és a belül történő eseményeket vették figyelembe, holott az elmúlt évek példái is éppen azt mutatták meg, hogy a probléma sokszor nem belülről jön, a bevetett bizonytalansági tényezők pedig egyszerűen nem írják le pontosan a valóság működését.

Az utóbbi évtizedekben előfordult hibás biztonsági eljárásokból fakadó probléma az Egyesült Államokban, okozott gondot hínár Franciaországban, a fukushimai cunami mértékével pedig senki nem számolt. Ezek mind olyan váratlan események voltak Hirsch szerint, amik miatt a "tízmillió évből egyszer" jellegű kijelentéseket nem lehet névértéken venni. Éppen ezért a nyitott kihívásokra kell felkészülni egy új atomerőmű biztonságtechnikai elemzésekor, ez viszont az orosz modellekből hiányzik.

"Így a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján megállapítható, hogy sajnos a nagy kibocsátással járó, súlyos balesetek bekövetkezése egy VVER-1200/V491-es reaktor esetében egyáltalán nem zárható ki"

- mondta el az osztrák szakember.

Nem a mi szemetünk

Hirsch után az Energiaklub projektvezetője, Koritár Zsuzsa jött, aki az elhasznált fűtőelemek tárolásának problémájáról beszélt.

Ez egyáltalán nem új, és nem is csak Magyarországot érintő probléma. A világ minden atomenergiát használó országa küzd azzal a kérdéssel, hogy mit kezdjenek az elhasznált, de még százezer évig sugárzó, súlyosan szennyező hulladékkal. Hatvan éve nincs erre végleges megoldása az atomenergetikai iparnak, a leginkább elfogadott szakmai megközelítés jelenleg a mélygeológiai elhelyezés (azaz hogy ássunk nagyon mélyre egy gödröt, és temessük oda), de ez az ötlet harminc éve alatt is csak a tervezési fázisig jutott.

Koritár szeirnt a kérdés komoly etikai dilemmát is felvet, hiszen a hulladékok előállításával a jövő generáció számára termelünk ki egy olyan problémát, aminek megoldására szemmel láthatólag jelenleg ötletünk sincs, a jelenlegi megoldásokkal szemben pedig azért is merül fel kétely, mert miközben az egyes országok saját használatra termelnek áramot, utána hajlamosak más országok területére átszállítani az atomhulladékukat.

A kiégett fütőelemek elhelyezése akkor is sok kérdést felvetne itthon, ha nem is terveznénk a bővítést. A fűtőelemek tárolásáért felelős szerv, a  Radioaktív Hulladékokat Kezelő Közhasznú Nonprofit Kft. (RHK) 2013-as tervében még az szerepelt, hogy az itthoni elhelyezés kivitelezésére fognak terveket szőni, de közben a 2014-ben az oroszokkal aláírt szerződés alapján a paksi fűtőelemeket Oroszországba fogjuk szállítani, ahol húsz évig fogják őket tárolni, majd jönnek vissza Magyarországra.

"A legnagyobb baj, hogy fogalmunk sincs, mennyibe fog kerülni mindez. Hogyan lehet így felelős döntést hozni?"

- kérdezte Koritár, aki szerint az látszik, hogy a hosszútávú tervezés helyett a rövidtávú célok kergetése zajlik. Jó példa erre szerinte, hogy idén augusztusban váratlanul Oroszországba szállítottuk a 2003-ban megsérült paksi fűtőelemeket. Mindezt az akkor épp háborúban sodrodó Ukrajna területén keresztül, anélkül, hogy erről értesítettük volna az Európai Bizottságot. Ezzel valószínűleg több szabálytalanságot is elkövettünk.

Hogy erre a lépésre miért volt szükség, arról csak nem hivatalos válaszok keringnek. A legelterjedettebb verzió szerint azért, mert a sérült fűtőelemek mindeddig a paksi reaktor melletti pihentető medencében voltak, de éppen idén esedékes a működő paksi reaktor üzemidő-hosszabbítása, viszont biztosan nem kapott volna engedélyt az erőmű, ha a vizsgálatakor is ott hevertek volna mellette a sérült fűtőelemek.

Probléma még, hogy bár az atomenergiáról szóló törvény szerint a költségvetésben a radioaktiv hulladék kezelésére szánt összegnek elkülönítve kéne szereplenie, és azt nem lehetne másra használni, a valóságban ez nem így történik, a magyar kormány rendre másra költi ennek a pénznek egy részét. Így fordulhatott elő, hogy hiába állít ki az RHK konkrét kiadási terveket egy évre, a felügyelő fejlesztési minisztérium ennél kisebb összeget bocsát csak a rendelkezésükre.

Ennek következménye, hogy nincs előrelépés a Bátaapátiban található radioaktívhulladék-tároló esetleges bővítéséről, és miközben az eddigi tárolókat 2080-ban tervezte lezárni Magyarország, a bővítéssel a tervezés már átcsúszik a következő évszázadba.

"Úgy döntöttünk egy beruházásról, hogy annak több mint egy évszázadig tartó közvetlen hatásairól semmit nem tudunk, nem beszélve a kiégett fűtőelemek évszázezrekig tartó tárolásáról."

- mondta el Koritár, aki mesélt arról is, hogy uniós direktíva szerint 2015 augusztusáig kell Magyarországnak leadnia terveit arról, hogy milyen programot alakítunk ki a radioaktív hulladék kezelésére. Erről azonban a szakmai szervezetek semmit nem tudnak, pedig szívesen véleményeznék a készülő terveket. Ha zajlik is ilyen irányban munka, az a civil szakértők kizárásával történik.

És a Duna is ott van

A harmadik aspektust az MTA Dunakutató Intézetének vezetője, Csányi Béla hozta be, aki már évtizedek óta kutatja, hogyan hat a hőszennyezés a folyókra.

Pakson egyszeri átfolyásos direkt hűtést alkalmaznak, azaz szemben a zárt rendszeres hűtésekkel, melyeknek sokkal kisebb a vízigénye, itt rengeteg vizet (másodpercenként 100 köbmétert) engednek át az erőművön. A szűretlenül érkező víz aztán távozik vissza a folyóba, 9-12 Celsius-fokkal melegebben. Ez persze hatást gyakorol a víz élővilágára, de hogy pontosan milyet, az még mindig egy nem megfelelően feltárt terület.

Az Csányi szerint Európában példátlan, hogy egy hasonló méretű természetes befolyásra építsenek atomerőművet, a Duna alkalmazása ennyiben már önmagában izgalmas kérdés. Az eddigi kutatásokból az kiderült, hogy bizonyos fajok kifejezetten kedvelik a melegebbé váló vízszakaszokat, mohaállat-inváziók mellett Ázsiában őshonos kagylók is tömegével telepedtek már meg az atomerőmű közelében, nem kevés fennakadást is okozva ezzel a hűtési rendszerben.

A halak száma is megnőhet a befolyó melegebb víz hatására, sokan kifejezetten szívesen horgásznak is itt. Pedig míg az Egyesült Államokban nagyon komoly méréseket végeznek a szerves mikroszennyeződések kimutatására a halhúsban, itthon ilyesmi nem történik, ezért nem tudni, mindennek milyen hosszabb távú élettani hatása lehet.

Kérdés még Csányi szerint, hogy tényleg sor kerül-e a tervek szintjén felmerült duzzasztásra a Dunán. Mert egy megnövekedett reaktori hőkibocsátás és egy vízlépcső kiépítése teljesen új, nagyon komplikált helyzetet eredményezhetne.

Csányi szerint amúgy számolni kell azzal is, hogy az elmúlt évtizedek számai alapján miközben a Duna hőmérséklete folyamatosan melegszik, vízhozama folyamatosan csökken. Mindez a későbbiekben még problémát jelenthet, hiszen létezik uniós szabályozás, ami alapján ha egy bizonyos hőmérsékletet meghalad a folyó vízének hőmérséklete, a reaktor teljesítményét lejjebb kell kapcsolni. Azaz nem elképzelhetetlen, hogy a nyári hónapokban idővel majd kapacitáscsökkenéssel kell számolnunk.