Embert fotóztál? Most meglakolsz!

Civilizált országokban példa nélküli törvényt fogadott el tavaly tavasszal Magyarország parlamentje: csak azt lehet lefényképezni, aki beleegyezik, hogy lefényképezzék. De az állami ámokfutás, amire a külföldi sajtó figyelmesebb része is összehúzta a szemöldökét, folytatódik: egy a napokban szintén a kormány által benyújtott törvénymódosítás értelmében aki bárkit engedély nélkül lefotóz, és ezért beperlik, azt gyorsított eljárás keretében bíróság elé áll, a bíróság pedig, ha olyan kedve van, elégtételre – pénzbüntetésre – kötelezi, és kidobatja vele az illegálisan készült fotót a kukába.

Az eljárás hasonló lesz a sajtó-helyreigazítási perekben szokásoshoz, azzal a különbséggel persze, hogy nemcsak sajtómunkásokat érint, hanem mindenkit, aki szokott embert fotózni – nem tudományos becslések szerint 4-5 millió magyar állampolgárt, az előzetes figyelmeztetés nélkül az országba érkező külföldi gonosztevőkről (turistákról, újságírókról, bevándorlókról) most nem is beszélve.

Szép házakat, fát, bokrot, mókust, méhecskét ezután is szabad fényképezni Magyarországon, az érintettek beleegyezése nélkül is. De a hazánkba látogató idegenek nagyon meg lesznek lepődve, amikor majd jól feljelentik őket emberfotózás miatt, mert ilyen törvény a földkerekség egyetlen demokratikus országában sincs. Amerikában sincs, Angliában sincs, Szlovákiában sincs, sőt Oroszországban sincs.

Azért nincs, mert ez a törvény bizonyos alkotmányos alapjogokra hivatkozva egyéb alapvető alkotmányos jogokat sért, mégpedig súlyosan. Ez a törvény, így, a gyorsított bírósági eljárással megspékelve nemcsak Magyarország, hanem egész Európa egyik legsunyibb, legkártékonyabb, legéletszerűtlenebb, legbetarthatatlanabb és legbetartathatatlanabb törvénye, ami nevetségessé teszik azokat, akik megszövegezték, és munkájuk végzésére bizonyítottan alkalmatlanná mindazokat, akik megszavazták.

Na de miért ne lehetne törvénnyel védeni az emberek magánéletét? Nincs joga bárkinek ahhoz, hogy békén hagyják, és ne fotózgassák, ha nem akarja? Miért ne büntethetné meg az állam, aki ez ellen vét? Mégis, mi a baj ezzel az alapvetően jóságos, bár Könyves Kálmán nyelvén megfogalmazott képmás-törvénnyel? Mármint azon kívül, hogy indokolatlan morális pánikról tanúskodik, és szinte a Sátántól való, a mindennapi jólétet, az emberi méltóságot veszélyeztető cselekedetnek nyilvánítja az engedély nélküli emberfotózást?

A jogod arra, hogy lefotózz

Amikor az ember a fényképezést tiltó törvény meghozatalára készül, egyszerre két fontos demokratikus alapjogot kell figyelembe vennie: az egyik a szólás, a kifejezés és a sajtó szabadságágához fűződő jog, amit Magyarország alaptörvénye a IX. cikkben garatnál. A másik a magánélet, a privát szféra sérthetetlenségéhez, a privacyhez fűződő jog, ami a VI. cikkben szerepel.

A jogom arra, hogy ne fotózzanak le, és a jogom arra, hogy lefotózzak valakit: ezt a kettőt illik egy emberfotózási törvény meghozatala előtt mérlegelni, egymással ütköztetni, elemezni, az egyik vagy a másik mellett érvelni, aztán az érvek alapján dönteni.

Itt persze az ilyen ügyekben szinte kötelező alkotmányos mérlegelésnek nyoma sincs. A mostani törvénytervezet indoklásában a szólás, a kifejezés szabadsága szóba sem kerül; közszereplőkről, akiknek az átlagnál elvben jobban kell tűrniük a nyilvánosságot, egy árva szó sem esik, bár az eredeti, tavalyi törvényben benne vannak. Akárhogy forgatjuk, ez a szöveg kizárólag a magánéletre, pontosabban “a magán- és családi élet, az otthon, a kapcsolattartás és a jó hírnév tiszteletben tartásához való jogra” hivatkozik, és a kifejezés szabadságával szemben (ne feledjük, a sajtó szabadsága mellett ide tartozik az egyéni és a művészi kifejezés szabadsága is) a magánszféra védelmének pártjára áll.

Amivel persze önmagában nehezen lehet vitatkozni: mindenkinek joga van arra, hogy békén hagyják, amikor magánéletet él, és ebbe persze az is beletartozik, hogy ne fotózgassák, amikor családi körben békésen turkálja az orrát, meztelenül lóg a csilláron, vagy unalmában a gyereket veri. Magánügy, ugye.

Csakhogy ez a törvény nemcsak azért ostobaság, mert a szólásszabadság helyett mérlegelés és körültekintés nélkül a magánszféra pártját fogja, hanem azért is, mert a magánszféra körébe sorol olyan hétköznapi dolgokat, amik egyáltalán nem oda tartoznak. Soha nem is tartoztak oda. Ha odatartoznának, nem működne a világ.

Látni egyelőre még szabad

Azok az elvetemült emberfotósok ugyanis, akiket a törvény büntetni szándékozik, és akikből ma Magyarországon úgy több millió potenciális elkövető ólálkodik, nem otthon és családi körben szoktak engedély nélkül garázdálkodni, hanem jellemzően közterületen: utcán, járdán, parkban, játszótéren, buszmegállóban, árokparton, kavicságyban.

A közterületet pedig, mint a nevében is benne van, közösen használjuk, és aki magánéletet meg családi életet akar élni, és két agysejtnél többet adott neki a jóisten, nem az utcán teszi. Mert pontosan tudja, hogy ha nincs szerencséje, a magánügyeiből pillanatok alatt közügy válik. Ez nem a fényképezőgép és a sajtó feltalálása óta van így, hanem nagyjából az őskor óta: amit a barlangban csinálok, az magánéletem része, amit a barlang előtt a tűz körül, az meg nem. (A közterületen tanúsított viselkedés egyéb vonatkozásairól Lawrence Lessig jókat ír a Code című, 2006-os könyvében, a 201. oldaltól érdemes olvasni.)

Hogyan küzdenek ezzel a problémával a világ fejlett, alkotmányos alapjogokat annak rendje és módja szerint mérlegelő, a különböző egyéni és társadalmi érdekeket ütköztető jogrendszerei?

Az Amerikai Egyesült Államokban például, ahol az elmúlt évszázadokban, a Bill of Rights 1791-es életbe lépése óta elég sokat foglalkoztak a szólásszabadsággal (Első alkotmánykiegészítés) és a magánélettel is (Negyedik alkotmánykiegészítés), létezik egy rengeteg jogvitával, pereskedéssel és okos, megfontolt bírósági döntések sokaságával kialakított, tök egyszerű szabály: ott nem szabad az embereket zargatni, ahol józan ésszel nem számíthatnak rá, hogy bárki zargatja őket. És talán mondanunk sem kell, hogy az Andrássy-Nagymező sarok nem az a hely.

Amikor a bukméker legyőzte az FBI-t

Egyszer volt, hol nem volt, élt Los Angelesben egy ember. Úgy hívták, hogy Charles Katz. Bukmékerként tengette mindennapjait, és abból élt, hogy egy nyilvános telefonfülkéből bonyolított illegális fogadásokat más városokban. Az FBI szagot fogott, lehallgatta a telefonfülkét, az így megszerzett bizonyítékok alapján Katzot bíróság elé állították, és elítélték első fokon. Fellebbezett, simán elítélték másodfokon is. De Katz nem hagyta annyiban, és mivel azon az alapon fellebbezett, hogy megsértették a magánszférához fűződő alkotmányos jogait - arra aztán igazán nem számíthatott, hogy egy nyilvános telefonfülkében lehallgatják - az ügy egészen az USA Legfelső Bíróságáig jutott, ami funkcióját tekintve inkább hasonlít a mi alkotmánybíróságunkra, mint a legfelsőbb bíróságra (fiataloknak: Kúria).

Katzot ez a bíróság elsöprő többséggel felmentette, de nem is ez az érdekes, hanem a teszt, amit az egyik bíró, John Marshall Harlan kidolgozott az ilyen kérdések eldöntésére. Harlan azt találta ki, hogy a magánszféra megsértésére vonatkozó ügyekben legyen az alkotmányosság mércéje egy teszt, amit úgy nevezett el, hogy reasonable expectation of privacy, és azt jelenti, hogy az embert ott illeti meg a magánszféra védelme, ahol arra józan ésszel számíthat. Egy telefonfülkében bonyolított beszélgetés közben például igen. Árokparton, kavicságyban pedig nem.

Ennek az 1967-es döntésnek a szellemében az USA-ban, amúgy meg, ettől nem teljesen függetlenül a világ többi, magát demokratikusnak nevező országában is közterületen, tehát mondjuk az utcán mindenki azt fotóz le, akit akar. Anélkül, hogy engedélyt kellene kérnie. Azon az alapon, hogy aki közterületre merészkedik, számol azzal, hogy akár meg is láthatják. Akit pedig látni lehet, azt a fényképezőgép feltalálása óta le is lehet fényképezni, ami a szólás- és kifejezésszabadság fontos része minden demokráciában.

Működik ez az elv a gyakorlatban? De még hogy! Szed áldozatokat? De még mennyit!

A Harlan-féle teszt megfogalmazása után úgy húsz évvel történt, hogy egy floridai seriff névtelen bejelentést kapott arról, hogy egy Riley nevű figura két hektáron marihuánát termel. Két teljes hektáron! Mivel a seriff házkutatási parancs hiányában nem tudta ellenőrizni a fülest, fogta magát, helikopterbe szállt, Riley birtoka fölé repült, és amekkora szerencséje volt, pont hiányzott az üvegház tetejéről két cserép. A seriff bekukucskált a lyukon, és látta ám, hogy nő a fű. Ezen az alapon már tudott szerezni házkutatási parancsot, amivel behatolt az ültetvényre, és foganatosított.

Innentől a szokásos: Riley-t elítélték, ő pedig fellebbezett, persze arra hivatkozva, hogy arra józan ésszel tényleg nem számíthatott, hogy valaki a levegőből kukucskál be az ülétetvénye, és ezzel megsérti magánszféráját. A Legfelső Bíróság hosszas latolgatás után 1989-ben úgy döntött, hogy márpedig számíthatott: az érvelésben fontos szerepet játszott, hogy az ültetvény fölött nemcsak a seriff, hanem bárki más is elrepülhetett volna, és bekukucskálhatott volna ugyanazon a lyukon, ahol a seriff is bekukucskált. Ami hülyén hangzik ugyan, de legaláb következetesen alkalmazza a Harlan-féle szupertesztet. Riley megszívta.

A rendszer áldozata: a kislány a bugyiban

A Harlan-féle tesztet megszületése óta sikeresen alkalmazták a köztéri fotózásra és videózásra is, és az ilyen esetekre néhány extrém kivételtől eltekintve az USA-ban azóta is a reasonable expectation of privacy-próba vonatkozik. Konkrétan: ha a harmadik emeleti, befüggönyzött ablakú lakásomban lógok meztelenül a csilláron, és a szél egy pillanatra félrelebbenti a függönyt, és akkor az így keletkezett résen valaki a szemközti ház ablakából egy 2.8-as, 300 mm-es, polárszűrővel felszerelt teleobjektívvel befotóz, akkor hivatkozhatok a magánszférámat ért sérelemre, mert erre aztán tényleg nem számíthattam.

Ha egy százezrek által látogatott fesztiválon szendvicsben táncolok, a szociális megszorítások ellen tüntetők között lóbálom a Gucci-táskámat, esetleg egy kiülős hely teraszán azt üvöltözöm a telefonba, hogy minden gecit kibaszok, akkor meg nem hivatkozhatok semmire. Így jártam.

Ne feledkezzünk meg azokról az esetekről sem, amikor porszem kerül a gépezetbe. Ha már abszurd, de legalább következetes ítéleteknél tartunk: 2015 februárjában, alig néhány napja jelent meg a hír, hogy egy 61 éves férfi egy portlandi szupermarketben befotózott egy 13 éves kislány szoknyája alá, a bíróság pedig felmentette. Milyen alapon? Ugyanazon az alapon, amilyen alapon annak idején Riley-t elítélték: nyilvános helyen számítani lehet rá, hogy az embert lefényképezik. A szupermarket nyilvános hely, még ha nem is a szó szoros értelmében vett közterület, és mivel meztelenség nem jöhet szóba (volt rajta bugyi), a kislány sajnos nem tehet semmit.

Ha a józan észre és a belső igazságérzetünkre hagyatkozunk, a kislány egyértelműen az amerikai jogrendszer áldozatául esett. A szerencse az, hogy az a rendszer az anomáliákkal együtt is több hasznot hajt a demokrácia, a nyilvánosság szempontjából, mint amennyi kárt okoz az esetleges áldozatoknak. Az engedély nélküli emberfotózást büntető magyar törvénynél egészen biztosan több hasznot hajt.

Nyugi, ez itt nem Amerika

Mindenki nyugodjon meg gyorsan. Magyarország nem Amerika, és kétségtelen, hogy kulturális értékeit, hagyományait tekintve Európa egésze is jóval tartózkodóbb, szemérmesebb és kényesebb a magánszférájára, mint az USA – ez pedig az európai országoknak nemcsak a szokásaiban, hanem a törvényeiben is látszik. A portlandi kislány egy alapjában véve preskriptív törvények nélkül is hatékonyan és igazságosan működő jogelv érvényesítésének véletlen áldozata lett, ami felettébb sajnálatos. Csakhogy amikor mi a nyilvánosságról beszélünk, nemcsak kislányok bugyijáról beszélünk, hanem ki tudja, miből vett luxuscikkekben lófráló luxuspolitikusokról, tilosban parkoló rendőrökről, hatalmukkal visszaélő önkormányzati képviselőkről, közterület-felügyelőkről, gyerekverő tanárokról, korrupt orvosokról és agresszív BKV-ellenőrökről, akik természetesen soha nem egyeznének bele abba, hogy lefényképezzék őket. Még jóhogy.

A közérdekek érvényesítéséhez, a hatalom számon kérhetőségéhez márpedig elengedhetetlen, hogy az ember másoknak is elmondhassa, büntetlenül, amit lát: például lefotózza, aztán kifacebookozza, betwittelje, átinstázza, leblogolja, retumblrezze, vagy, ha a sajtóban bízik, elküldje a Hír Tv-nek, hogy tegye bele az esti híradóba. Mindennek konkrét, bizonyított társadalmi haszna van: a Rodney Kinget félholtra verő rendőröket bemutató amatőr videó, a fegyvertelen Michael Brown halálának körülményeiről készült felvételek és a számtalan kisebb-nagyobb hatalmi visszaélést bemutató fotók a most hatályos magyar törvények értelmében soha nem készülhettek volna el, mint ahogy nem készülhettek volna el a 2006-ban szemeket kilövő, ujjakat törő rendőrökről készült, a visszaéléseket bizonyító felvételek sem.

De hogy ne csak nyugat felé nyissunk, hanem a másik irányba is: Vlagyimir Putyin Oroszországát aztán igazán nem érheti a demokrácia vádja, de még ott sem létezik olyan törvény, ami alapból megtiltaná az emberfotózást a közterületen. Ha valakit Moszkvában le akarnak fényképezni, ott helyben közölheti, hogy nem kíván a fotón szerepelni, és ha mégis szerepel, jár a jogorvoslat, de nagyjából ennyi. Engedélyt nem kell kérni.

A magyar törvény ráadásul egészen elképesztő módon együtt emlegeti és gyakorlatilag egyenértékűként kezeli a nyilvános helyen való fotózást és a hangfelvétel készítését, és ezzel úgy tesz, mintha lefotózni valakit ugyanolyan súlyos, a magánszférát sértő cselekmény lenne, mint odalopakodni a közelébe, beletartani az arcába egy mobiltelefont, vagy a titkosszolgálatoknál használatos puskamikrofonnal messziről felvenni, hogy miről beszél. Teljesen nyilvánvaló, hogy a két dolog még csak nem is hasonlít egymásra, és hogy az utóbbi természetesen nem állja ki a magánszférára vonatkozó józan elvárások próbáját (lásd Katz telefonfülkéjét). Morális pánik keltésére azonban kiváló, hiszen milyen dolog az már, hogy az embert csak úgy lehallgatják? Vagy lefotózzák!

Van, akinek szabad

Az alatt a fél óra alatt, amíg ma otthonról beértem a 444 szerkesztőségébe, négy felvétel készült rólam. Mind a négy a tudtommal és kényszerű beleegyezésemmel, de ha szigorúan vesszük, az engedélyem nélkül készült. Az elsőt a sarki kisbolt kamerája készítette rólam engedélyem nélkül arról, ahogyan veszek egy doboz kólát. A másodikat a szemközti trafik kamerája készítette rólam engedélyem nélkül, ahogy veszek egy öngyújtót. A harmadikat a kerületi önkormányzat kamerája készítette rólam engedélyem nélkül arról, ahogy megyek a sarki kisboltból a szemközti trafikba. A negyediket a bankautomata kamerája készítette rólam engedélyem nélkül arról, hogy pénzt veszek ki, mert az előbb mindet elköltöttem kólára meg öngyújtóra.

És ezek csak azok a felvételek, amikről biztosan tudok. Két három-ilyen-olyan kamera biztosan út közben is akadt. És ha autóval jöttem volna, lefényképezték volna az autómat, ahogy állok a piros lámpánál, esetleg lefényképezték volna még egyszer, ha idő előtt lejár a parkolójegyem. Ha kimerészkedtem volna az autópályára, lefényképezték volna, hogy megtudják, érvényes-e a matricám, és lefényképezték volna, hogy kiderítsék, nem mentem-e túl gyorsan. Az állam mindemellett időről időre lefényképez csak azért, hogy megörökítse, épp hogy nézek ki, és ha ha nincs fényképes személyi igazolványom, elvisz a rendőr.

Ezek a felvételek természetesen törvényesen készülnek, és mindegyik indokolható ilyen-olyan társadalmi érdekkel. De ezeket a törvényeket ugyanaz az állam hozta, ami “a magán- és családi élet, az otthon, a kapcsolattartás és a jó hírnév tiszteletben tartásához való jogra” hivatkozva büntethetővé teszi saját állampolgárait azért, mert az utcán felemelték a fényképezőgépet, és megörökítettek valakit, aki erre nem adott engedélyt.

Szép házakat, fát, bokrot, mókust, méhecskét ezután is szabad fényképezni.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.