Csütörtök este Brüsszelben rendkívüli EU-csúcstalálkozón beszélik meg a kontinens politikai vezetői, hogy mit lehetne tenni a Földközi-tengeren Európa felé tartó menekültcunamival. Április 19-re virradóra valahol Líbia és Olaszország között elsüllyedt egy lélekvesztő, és a vízbe fulladó 700 halott túl sok volt ahhoz, hogy az európai közvélemény egyszerűen ignorálja.

Pedig a jelenség nem új, az utóbbi 14 évben 22 000-en haltak meg az Európába vezető több ezer kilométeres úton. Amerika és Ausztrália felé is veszélyes a világ szegényeinek és elesettjeinek menekülése, de messze Európa felé halnak meg a legtöbben. 2014 januárja és szeptembere között a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) adatai szerint 4077-en haltak meg azok közül, akik idegen országba próbáltak illegálisan beszökni, és ezek közül 3072-en a Földközi-tengeren vesztették életüket. 2015-ben minden bizonnyal jóval magasabbak lesznek ezek a számok.

A menekültek nagy része nemcsak magán az életveszélyes hajóúton, hanem már jóval korábban borzalmas körülmények között kénytelen utazni azért, hogy elhagyhassa hazáját, ahol jobb esetben csak szegénységgel és kilátástalansággal, rosszabban polgárháborúval és közvetlen életveszéllyel kellett együtt élnie Az Európába tartó menekültek otthona a világ legnyomorultabb helyeinek listája: Szomália, Afganisztán, Szíria, Eritrea, Libéria.

Hogy miért éppen Európába jönnek ezek a szerencsétlen emberek, annak egyszerű, földrajzi okai vannak: a világ boldogabbik felének ez a darabja esik a legközelebb hazájukhoz. Afrikából, a Közel-Keletről és Közép-Ázsiából egyaránt jóval egyszerűbb Európa felé menekülni, mint Észak-Amerikába vagy Ausztráliába. Ahogy a latin-amerikai gazdasági és politikai menekültek számára mindig az USA marad a kedvenc úticél, ugyanígy biztos, hogy Afrikából és Ázsia nagy részéből mindig Európa felé indulnak majd azok, akik úgy érzik, nincs más választásuk.

Hogy miért most és miért éppen a Földközi-tengeren halnak meg ennyien, annak a földrajzi mellett politikai okai is vannak. Bár Tunéziához és főleg Marokkóhoz jóval közelebb esik Európa, ma Líbiában olyan a politikai helyzet, hogy kifejezetten könnyű embercsempész vállalkozásokat üzemeltetni. Sőt, a gyakorlatilag több részre szakadt országban az egymással küzdő fegyveres csoportoknak külön jól jön az a pénz, amit az Európa felé menekülőkről még le lehet húzni.

Málta, Szicília és különösen a dél-olaszországi Lampedusa szigetének partjai olyan közel esnek Líbia partjaihoz, hogy még egy szakadt, túlzsúfolt motorcsónakkal is van esély az elérésükre. A siker nem garantált, a pakliban bőven benne van a hajókatasztrófa és a vízbe fúlás veszélye is, de ez már nem tartja vissza azokat a nyomorultakat, akik úgy érzik, már tényleg csak egyetlen ugrásra vannak Európától és a megváltástól.

Akárcsak a kábítószer és a prostitúció, az illegális bevándorlás sem megszüntethető jelenség. Még olyan, szinte hermetikusan lezárt országok határainál is virágzó biznisz, mint Észak-Korea. A “zárjuk le Európa határait”-jellegű, félig populista, félig rasszista szólamok körülbelül olyan nevetségesek és kontraproduktívak, mint mondjuk drogmentes Magyarországról hadoválni. Az USA sem tudja átjárhatatlanná tenni könnyebben ellenőrizhető határait, az elég embertelen bevándorlási politikát folytató Ausztráliát pedig Európa nem tudja utánozni. Csak egy mindentől távoli, az európainál jóval kisebb menekülthullámmal hadakozó szigetország tudja megcsinálni, hogy az elkapott embereket trópusi koncentrációs táborokba zárja.

Még ha Európa úgy is döntene, hogy hadihajók tömkelegét küldi a líbiai partokhoz, és minden emberi jogi szempontot figyelmen kívül hagyva egyszerűen visszafordítja a kis lélekvesztőket egy olyan ország felé, ahol egyre erősebb az ISIS, az sem segítene semmit. A Földközi-tengeren vannak más csempészútvonalak - például a görög szigetek közt -, lehet menni Nyugat-Afrikából a Kanári-szigetek felé, és persze ott van Európa tényleg teljesen ellenőrizhetetlen keleti, szárazföldi határa, amelynek jó részét ráadásul a kontinenssel kooperálni egyre kevésbé hajlandó két kolléga, Erdogan és Putyin is ellenőrzik.

A populista-rasszista B-terv sem megoldás. Hogy is lehetne mindenkit hazazavarni, akinek sikerül betenni a lábát Európába? Egyáltalán hova, amikor ezekről az igazolványok nélküli menekültekről sokszor lehetetlen kideríteni, hogy honnét jöttek? És akkor zavarjuk haza például Kelet-Szíriába, az ISIS karjaiba azokat a keresztény arabokat is, akikre biztosan a halál várna otthon? Mennyivel emberségesebb megoldás lenne ez, mint mondjuk hadihajókról lőni a Földközi-tengeren Málta felé hullámzókat?

A szinte minden európai országban szélsőséges pártokkal és gazdasági nehézségekkel küzdő politikai vezetők hajlamosak maguk is populista-rasszista megoldásokat alkalmazni. Mint például az az Orbán Viktor, aki a Charlie Hebdo-merénylet után azt hitte, majd valami európai menekültellenes koalíció élére állhat, most pedig, éppen a brüsszeli csúcs előtt, ismét példát mutatott magyar vendégszeretetből és keresztényi emberbarátságból. Angliában még a választásra készülő Munkáspárt is arról beszélt a héten, hogy csak olyan menekülteket kellene beengedni az országba, akik tudnak angolul. Arra nem tértek ki, hogy a nyelvvizsgával nem rendelkezőkkel mi legyen, visszaküldjék őket Moszulba vagy cementes vödörbe állítva dobják a La Manche-csatornába.

Pont, mint a kábítószer és a prostitúció esetében, az illegális bevándorlásra sincs más megoldás, mint megtanulni együtt élni vele, a veszélyeztetett csoportokon pedig megpróbálni segíteni. Ezek nem rövidtávú, és főleg nem rövidtávon népszerű megoldások, így a politikusoknak fel kell készülniük arra, hogy ez hosszú és nehéz menet lesz. De ahogy kábítószerügyben a fejlett világnak sikerült kinyitnia a szemét és a teljes hülyeség felől a normalizáció felé elmozdulnia, úgy nem lehetetlen, hogy egyszer, valamikor a menekülteknek is jobb legyen.

Olyan soha nem lesz, hogy senki ne akarjon Európába menekülni, akár életveszélyes útvonalakon keresztül is. A naiv elképzelés szerint a menekülthullámot úgy lehet megállítani, ha a kiindulópontokon elviselhetővé válik az élet, de ez sajnos nem ilyen egyszerű. Valóban voltak időszakok a közelmúltban, amikor a Közel-Keleten nem volt annyi fegyveres konfliktus, mint most, és minden bizonnyal lesznek is, de olyan helyzet a következő évezredben nem fog előállni, hogy Európa ne legyen jóval gazdagabb, mint Afganisztán vagy Eritrea. Így muszáj lesz megtanulni együtt élni azzal, hogy változó intenzitással ugyan, de Európába örökké fognak áramlani a politikai-gazdasági menekültek.

(Ez egyébként azon kevés esetek egyike, amikor megéri az EU egyik legkilátástalanabb darabjának lenni: bármit mondanak a magyar politikusok, nincs az az írástudatlan menekült, aki ne tudná, hogy Budapesten csak átutazni érdemes.)

Az elöregedő, globális versenytársaihoz képest fokozatosan lecsúszó kontinens bajaira nem biztos, hogy a Földközi-tengeren életüket kockáztatók jelentik a gyógyírt, de az is egészen biztos, hogy nem ők a bajok forrásai. Az meg pláne, hogy szemben azzal, amit sok politikus a választóinak mondani szeret, egyáltalán nem kerülnek olyan borzasztóan sok pénzbe. Nem ők lopják el a közöst.

Utoljára felhozva a drog és a prostitúció példáját: Európa legelső feladata a közvetlen életveszélyben lévőkön segíteni. Egyszerűen nem hagyhatunk ezreket belefulladni a tengerbe. Ha ezt az egyébként nem lehetetlen feladatot sikerült megugrani, gondolkodhatunk tovább a - közös - folytatáson. Nem olyan bonyolult ügy ez: mind az ész, mind a lélek ugyanazt parancsolja.