„A hatalom mindenhol büdöset szarik, és nem töröl segget
De a gyenge csak addig az, amíg le nem győzi az erősebbet.”
(Lukács László: Bárány)

Szekeres Csaba rendezőtől távol áll a Nobel-díjas tudósok kommersz világa, de amikor hallott Bárány Róbertről, érdekelni kezdte a téma. Azt viszont nem gondolta volna, hogy egy tudományos krimi kerekedik majd a történetből. Erről a Magyar Tudományos Akadémia tudományos-ismeretterjesztő filmklubjának záró vetítésén beszélt, ahol bemutatták a kutatómunka 52 perces eredményét, A Nobel-díjas hadifogoly című dokumentumfilmet. (Itt nézheti meg, aki tudja.)

A film maga nem annyira látványos, bár vannak benne régi fotók és néhány archív felvétel, de öt városban (Budapest, Bécs, Prága, Stockholm, Uppsala) beszéltek hozzá orvosokkal, történészekkel, orvostörténészekkel és rokonokkal, és a film végül eljut valahova, bár biztosat így se lehet tudni semmiről. Az viszont mindenképp kiderül, hogy téves az a laikusokban élő kép, hogy a tudósok bölcs, racionális emberek, és megtudhatjuk, hogy száz éve milyen pitiáner csatákba keveredtek, hogy egymás karrierjét hátráltassák.

Abnormális személyiség

Bárány Róbert anyai ágon prágai értelmiségi, apai ágon várpalotai zsidó családból származott. A szülei még Magyarországon születtek, de Róbert, a legidősebb fiuk már Bécsben.

Fiatalon Arthur Schopenhauer megszállottja lett, és rajongott Sigmund Freudért, aki akkoriban a bécsi tudományos élet sztárja volt. Bárány el is ment Freudhoz, hogy a segédje legyen, de a felvételin elbukott, Freud állítólag egy pszichoanalízis után „abnormális személyiségnek” nevezte, amire Bárány a családi legendárium szerint azzal vágott vissza, hogy: „Én nem hiszek a tudatalattiban! Én nem hiszek a tudatalattiban!”

Dr. Gunter Joas, Bárány életrajzírója viszont azt mondta, Bárány kicsit autisztikus volt, mert ezután is szerette Freudot – pedig az hűvös és távolságtartó maradt vele szemben –, és Nobel-díjasként az első dolga volt Freudot is felterjeszteni a díjra.

Üzenet Türkmenisztánba

Bárány 1905-től a bécsi orvosi egyetem fülészeti klinikáján dolgozott, itt a betegein sokszor végzett fülöblítést, amitől a páciensek gyakran elszédültek. Rájött, hogy a szédülés az öblítő folyadék hőmérsékletével függ össze (meleg vizes öblítéskor a páciens szeme egyik oldalra, ha hidegebb vízzel öblített, a másik irányba kezdett el mozogni). Emiatt, pontosabban a füllel és az egyensúly-érzékeléssel kapcsolatos munkásságáért végül 1914-ben a harmadik felterjesztésre odaítélték neki a Nobel-díjat, hivatalosan a „vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért”.

Csakhogy erről már nem tudott, mert nem sokkal az első világháború kitörése után önkéntesként hadikórházi osztályvezető orvos lett. Przemyślnél szolgált, részt vett a monarchia történetének egyik leghosszabb, legvéresebb csatájában. Az orosz hadsereg kétszer ostromolta meg a galíciai város erődjét, a második, sikeres ostrom után az osztrák és magyar hadifoglyokat – köztük Bárány Róbertet – elvitték a Kara-kum sivatagba, egy eldugott türkmenisztáni város, Merv (ma: Mary) melletti táborba.

1915 októberében itt érte utol egy levél, amiben értesítették arról, hogy gratulálnak, megkapta a díjat. Mivel gyerekkorában tbc-fertőzést kapott a térdén, ami miatt bicegett, egy orosz doktor tanácsára jelentette, hogy az állapota rosszabbodott, így hadirokkanttá nyilvánították. Ennek, a díjának és a svéd kormány közbenjárásának köszönhetően 1916-ban fogolycserével Svédországba vitték, ahol szeptemberben megtarthatta Nobel-előadását, majd hazatérhetett.

Az esélytelenek nyugalmával

A fim rendezője szerint egyébként Bárány Róbert egész életében csak a hadifogolytáborban volt igazán boldog, ahol az oroszok megbecsülték, mint specialistát, és teljesen szabad kezet kapott a kutatásaihoz. De a hazatérése után már nem volt szerencséje.

Mindkét egykori felettese, Gustav Alexander és Heinrich Neumann is azzal vádolta, hogy felhasználta a kutatásait. Az előbbire ez igaz is volt, Bárány két hét alatt írt egy könyvet, amiben Alexander érdemeiről nem kellő súllyal írt. De amikor a vitát eldöntendő a nagy nevű Josef Breuerhez fordultak, ő nem döntött egyértelműen, így végül Bárány nyerte a vitát.

Viszont amikor fiatalon (38 évesen) a fent említett sztárok – vagy például Sigmund Freud – helyett ő lett az első osztrák Nobel-díjas, még Breuer is azzal vádolta, hogy az ő kutatásaiból élt. A történészek arról is beszéltek, hogy a bécsi kollégái, Julius Tandler és főleg Alexander Spitzer is igyekeztek befeketíteni a nevét.

Bárányt végül elmarasztalták etikai vétségek miatt, és nem engedték professzori székhez sem jutni, pedig járt volna neki. A történészek kizárták, hogy a növekvő ausztriai zsidóellenesség lett volna ennek az oka: bár a kutatásai idején az antiszemita Karl Lueger volt a polgármester (tőle származik ez az idézet: „Hogy ki a zsidó, azt én mondom meg.”), az orvosi elit jelentős része zsidó volt, például Heinrich Neumann is.

Rablott magyar győzelem?!

De volt egy magyar tudós is, akire hivatkozva el akarták tőle vitatni a Nobel-díját (amit egyébként nem lehet, a Nobel-bizottság semmilyen körülményre való tekintettel sem veszi vissza a már átadott díjat). Hőgyes Endre már 1884-ben felfigyelt a belső fülben rejtőző egyensúlyszervre, igaz, ő főleg állatokon kísérletezett.

Az eredményeit viszont Kolozsváron csak magyarul publikálta, és a filmben egy osztrák orvostörténész azt mondta, Bárány nem tudott magyarul. Ez persze nem jelenthetett akadályt, Bécsben magyar kutatások is elérhetők lehettek, és Bárány akár találhatott is olyat, aki lefordította volna neki – és volt is Hőgyesnek olyan fülre vonatkozó munkája, amire Bárány hivatkozott.

A vetítés után Kapronczay Károly orvostörténész, az MTA doktora viszont azt mondta, vannak arra bizonyítékok, hogy Bárány beszélte az anyanyelvét, például megmaradtak levelek, amiket magyarul írt Bécsből. A film talán sehol sem állít biztosat, de pont ettől válik izgalmassá Bárány rejtélyes története. Ami tény: Békésy György, amikor 1961-ben megkapta az orvosi Nobel-díjat, Hőgyesre és Bárányra is hivatkozott a Nobel-előadásában.

Egy szerencsétlen flótás

Bárány végül hamar feladta a karrierével kapcsolatos harcait, és még 1917-ben Svédországba költözött, ahol a haláláig az uppsalai egyetem fül-orr-gégészeti tanszékét vezette, és a világháborús tapasztalatai alapján kidolgozta a friss lövési sérülések sebészeti ellátási módszereit, illetve műtéti eljárást javasolt az idült homloküreg-gyulladás gyógyítására. A kéttengelyű, forgatható Bárány-széket máig használják asztronauták kiképzésére.

A svédországi életüket a felesége száműzetésként élte meg, és elhidegültek egymástól – Günther Joas életrajzíró szerint, ahogy Bárány sok tettére, erre sincs magyarázat. Báránynak az élete végén magas vérnyomása volt, koravén lett, és amikor – valószínűleg agyvérzésben – meghalt, még 60 éves sem volt. Stockholmban temették el.

A történészek és a rokonai is egyetértettek abban, hogy Bárány Róbert egy szerencsétlen flótás volt. Ausztriában sosem voltak rá büszkék, Magyarországon pedig alig ismerik, se köztereket, se intézményeket nem neveztek el róla. A Nobel-díj odaítélésének 100. évfordulójára a Magyar Nemzeti Bank emlékérmet bocsátott Bárány Róbertről, az osztrák zsidó fülészről, aki svédként halt meg.

Disclaimer: A cikk elején idézett Tankcsapda-számnak valószínűleg semmi köze sem volt Bárány Róberthez. Eddig.