Januárban, a Charlie Hebdo elleni támadás után kezdett Orbán Viktor magyar miniszterelnök minden korábbinál keményebben a bevándorlás ellen beszélni.

Akkor még csak annyit mondott, hogy

"a gazdasági bevándorlás rossz dolog Európában, nem szabad úgy tekinteni rá, mintha annak bármi haszna is lenne, mert csak bajt és veszedelmet hoz az európai emberre".

Ez sem volt igaz, de kevesen láthatták előre, hogy mit hoz majd ki a témából a magyar állam.

Újabb leegyszerűsítő, ostoba nyilatkozatok után áprilisban jött a manipulatív nemzeti konzultáció, ami megpróbálta összemosni a terroristákat a menekültekkel.

Aztán júniusban építkeztek tovább. Jött a bevándorlóellenes kampány a plakátokon, újságokban és az interneten.

Hogy ennek a politikának azon túl is lesz hatása, hogy megáll tőle a Fidesz népszerűségének csökkenése, arra lehetett számítani.

Nem is kellett sokat várni.

A pornószínésznő azért aggódik, hogy a bevándorlók elvehetik a munkáját. Június végén már fociultrák cirkáltak a határon menekültekre vadászva, ellenőrizetlen sztorik jelentek meg a migránsokat poénból megmérgező szélsőségesekről, és végül most, a hétvégén Szegeden összevertek egy lányt, mert a barátját bevándorlónak nézték.

Lehet, hogy ezek az új feszültségek, erőszakos cselekmények akkor is megjelennek/megtörténnek, ha nincs az állami kampány.

Egyszerűen csak azért, mert most tényleg sokkal több menekült érkezik Magyarországra, mint korábban. Többet találkoznak velük az emberek, beleértve a szélsőséges, agresszív embereket is. Több a súrlódás.

De persze az is lehet, hogy ha nincs az idegenellenes kampány, akkor ezek a dolgok nem, vagy nem pont így történtek volna meg.

Nem könnyű eldönteni.

Az erőszak mögött nagyon sokféle, bonyolult ok állhat. Laboratóriumi körülményeken kívül ritkán lehet tudományos biztossággal kimutatni, hogy egy cselekmény hátterében egy korábbi politikai üzenet van.

Ebben az ügyben segíthet eligazodni valamennyit az amerikai Berkeley és Harvard egyetemek egy-egy kutatása az állami propaganda, az etnikai feszültség és az erőszak összefüggéseiről.

(Nem gondolom, hogy a vizsgált helyzetek párhuzamosak volnának a magyarral, sőt. Magyarországon nem történik olyasmi, mint az itt következő példákban. Ezzel együtt a propaganda működésének elvében, az állami gyűlölködés hatásának mechanizmusában lehet hasonlóság.)

A Harvard 2014-es kutatásában David Yanagizawa-Drott a ruandai népirtás, és az állami propaganda összefüggéseit vizsgálta.

Az országban relatív alacsony az olvasni tudó emberek száma, a tévékészülékek ritkák. Az emberek a saját környezetükön kívül leginkább a rádiókból tájékozódtak. Az ország legnépszerűbb csatornája az RTLM (Radio Television Libre des Mille Collines) volt.

Ez az adó 1993-ban indult, és már a működés legelejétől szélsőséges, a Ruandában élő tuszi kisebbség elleni propagandát sugárzott. 1994-ben, Juvénal Habyarimana elnök meggyilkolása után a ruandai vezetés hivatalos szócsöve lett.

Az adásokban a tuszik elleni erőszakra buzdították az embereket, arra, hogy lépjenek be a tuszikat machetékkel gyilkolászó hutu milíciákba. Ezen felül folyamatosan nyomták az információt, hogy a kormány senkit nem fog felelősségre vonni a velük szemben elkövetett erőszakért. Arról is gyakran szó esett, hogy a megelőző támadás önvédelem, mert amúgy a kisebbségi tuszik a többségi hutuk életére törnének, ha nem irtják ki őket időben. Rendszeresen volt szó a tuszik által a hutuk ellen elkövetett vélt és valós atrocitásokról.

Hogy ezek befolyásolták az erőszakot, az aligha lehet kérdéses, de a dolog tudományos bizonyíthatósága nehezebb ügy.

Yanagizawa-Drott azt vizsgálta, hogy az egyes ruandai falvakban mennyire volt tisztán vehető a szélsőséges RTLM rádió, és hogy ehhez képest a környéken később hány embert vádoltak meg a népirtással összefüggésben. Az adatokat mindenféle egyéb körülményetől (a települések etnikai összetétele, lélekszáma, stb.) megtisztítva arra jutott, hogy

a gyűlölködő rádió bizonyíthatóan 12-13 százalékkal növelte az erőszakot.

A falvakban, ahol tisztán fogható volt az adás, és környékükön többen vettek részt a tuszik lemészárlásában. Összességében 51 ezer ember vett részt az öldöklésben kifejezetten a rádió miatt, akik valószínűleg nem gyilkoltak volna, ha nincs a tuszik elleni propaganda.

A ruandai népirtás ügyében eljáró nemzetközi bíróság az RTLM rádió több vezetőjét is súlyos börtönbüntetésre ítélte többek emberiesség elleni bűncselekmények miatt. Ez még jóval a harvardi kutatás elkészülte előtt történt.

A berkley-s kutatás Magyarországhoz jóval közelebb történt eseményeket vizsgált: a szerbek és horvátok közötti háborút.

A szerző, Stefano Della Vigna és társai arra voltak kíváncsiak, hogy az egyik etnikai csoportnak (a szerbeknek) szánt nacionalista, állami propaganda hogyan befolyásolja egy másik, velük szemben álló etnikai csoport (a horvátok) viselkedését.

Az ő kutatásukban is a rádió kapta a főszerepet.

Azt vizsgálták meg, hogy a szerb-horvát határ menti településeken, ahol jól fogható a szerb állami rádió, az hogyan befolyásolja az ott élő emberek szavazási szokásait, illetve a szerbellenes graffitik számát.

A szerbek és a horvátok megértik egymás nyelvét. Horvátországban, ahol a határ mellett fogható a szerb rádió, ott a horvátok gyakran hallgatják. Részben azért, hogy tájékozódjanak róla, miket mondanak Szerbiában, részben a többi, nem politikai műsorért, zenéért, stb. A szerb állami rádió feladata a saját bevallásuk szerint is a szerb nemzeti identitás erősítése, gyakran adnak szerb nacionalista műsorokat, még sok-sok évvel a háború után is. A híradásaik is sokszor ennek a szellemében készülnek.

A berkley-s csapat azt találta (az adatokat a ruandai módszerhez hasonlóan megtisztítva sok egyéb hatástól), hogy ahol Horvátországban jól fogható a szerb állami rádió, ott horvátok egyrészt hajlamosabbak a szélsőséges horvát pártokat támogatni, másrészt azokon a településeken gyakrabban látni szerbellenes graffitiket a középületek falain.

A rádió adását ellenőrzött körülmények között, horvát kísérleti alanyoknak is lejátszották. Nekik aztán kérdőívet kellett kitölteniük a szerbekkel kapcsolatos érzéseikről. Az a kísérlet is megerősítette az eredményeket: a szerb állami rádió hallgatása szerbellenesebbé tette a horvátokat.

Ezeket a kutatásokat a Magyarországinál ezerszer szélsőségesebb helyzetekben, háborúk után végezték. A magyar kormányzati propaganda bármilyen hamis, vagy ellenszenves, nem hasonlítható össze sem a szerb, és végképp nem a ruandai gyűlöletkampánnyal. Ott konkrétan rendszámokat olvastak be, címeket mondtak be a rádióban, hogy hova kell menni öldökölni.

Az viszont ezekből a kutatásokból is látszik, hogy nagyon is van hatása annak, amikor a hatalom explicit vagy implicit módon egy kisebbség ellen uszít. Az emberek nem csak azt hallják meg, hogy a kormány foglalkozik egy olyan kérdéssel, amitől őket is aggasztja (pl. a mostanában érkező egyre több menekült).

Nem nehéz elképzelni, hogy milyen különbség lesz az emberek hozzáállásban, ha valaki azt hallja, hogy a menekülteknek segíteni kell, mint ahogy mondjuk a holland állam közelített a magyarokhoz 1956-ban, vagy pedig azt, hogy ezek potenciális terroristák, akik el akarnak tőlünk venni dolgokat.

Hogy nem jó, hanem kifejezetten káros hatása van annak, amikor az ország 3. legfontosabb közjogi méltósága szerint egyenesen

egy hátsó szándékkal szervezett inváziónak vagyunk elszenvedői.