• Hétfő este ismét több száz menekült gyalogolt egy magyarországi autópályán, ezúttal az M5-ösön Röszkétől Budapest felé.
• Közben több száz másik menekült a röszkei regisztrációs állomás előtt várakozott, sátraikat a kerítés tövébe felverve.
• További százak, köztük rengeteg gyerek pedig egy kukoricás szélén fagyoskodtak a rendőrautók lámpáinak fényében.
• A türelem nem egyik pillanatról a másikra fogyott el.

Az elmúlt hetekben sokan szörnyülködtek azon, milyen körülmények között kellett embereknek, köztük háborúk elől menekülő gyerekeknek tölteniük a napjaikat és éjszakáikat Budapesten, a Keleti pályaudvaron.

Pedig azzal, akinek a pályaudvar környékén a legrosszabb hely jutott, valószínűleg bármikor boldogan cserélt volna bárki, aki az elmúlt két napban a röszkei gyűjtőpontra érkezett. Ami a magyar-szerb határtól (egész pontosan attól a ponttól, ahol a gyorstelepítésű drótakadályt kettéhasítja a vonatsín, így gond nélkül átjárható) 500 méterre felállított táborban van, az minden politikusi beszédnél többet mond annál, hogy Magyarország senkit sem szeretne befogadni.

Amikor odaérünk reggel, épp dühös férfiak állják el a Röszkére vezető utat. Ordibálnak a velük szemben felsorakozott rendőrsorfal felé, tovább akarnak menni.  Mögöttük a tábor, és ugyan nem túl fantáziadús ilyen helyzetben District 9-azni meg Ember gyermekézni, de nem tud más eszembe jutni, amikor először meglátom.

A menekültek egy kukoricás szélén, a saras földön egy félkör alakú területen verhették fel a sátrakat. A területet minden oldalról rendőrsorfal veszi körül, ezen belül ülnek az emberek nejlonokon, táskáikon, a sátrak mellett. Néhány gyerek egy gumikerékkel játszik, az éjszakai tábortüzek még égnek. A pusztában se a hidegtől, se a széltől nem védi őket semmi. Így érkeznek meg az emberiség egyik nagy teljesítményének, az Európai Uniónak a területére.

Az, hogy először az egyedülálló fiatal férfiak mentek neki a rendőröknek, (aztán délután még egyszer), fontos különbségtétel a menekültek kívülről egységesnek látszó, valójában ezerféle csoportján belül.

A közmédia élőben adja a jelenetet, a sajtóban pedig, ahogy nálunk is, annyi marad meg ebből, hogy a menekültek át akarták törni a rendőrsorfalat. Ami igaz is, de a teljes kép az, hogy ez néhány tucat ember a jelenlévő sok százból, és ebből körülbelül tízen hergelik a többieket.

A balhézás pedig a világon szinte mindenhol a fiatal, egyedülálló férfiak műfaja. Nem az a férfi fog rendőrökkel hőbörögni, aki sok ezer kilométeres út után egy nejlonból próbál alkalmi sátrat húzni a tűző nap ellen a gyerekei fölé.

Van némi nemzetiségi összefüggés is: azok között, akik nekimentek a rendőröknek Röszkén, többen voltak az afgánok, mint a szírek és kurdok. De ez leginkább azzal lehet összefüggésben, hogy közöttük sokkal több a fiatal, egyedülálló férfi, mint a gyakrabban családostul elinduló utóbbiak, akik sokkal inkább várnak, és tárgyilagosan olyanokat mondanak, hogy, „úgy bánnak itt velünk, mint a kutyákkal”. Ez egy egy Kobaniból érkezett, családos kurd férfiből fakadt ki. Vannak egyébként itt még Maliból is.

Mindez egyébként nem a menekülttábor, de még csak nem is az a hely, ahol regisztrálni lehet. Ez csak egy úgynevezett gyűjtőpont. Amikor átérnek a határon, ide kell besétálniuk, a rendőrök itt őrzik őket, amíg sorban meg nem érkezek buszok, hogy a közeli idegenrendészeti kirendeltséghez, vagyis regisztrációs ponthoz vigyék őket (ez az új tábor, ami a napokban nyitott, és ahol sokkal jobb körülmények vannak, mint a korábbi röszkei pontnál, ahova nem engedték be a Human Rights Watch képviselőit).

A buszok viszont ritkán, és lassan jönnek. Egyrészt azért, mert a táborok megteltek, a regisztráció pedig lassan halad. Másrészt azért, mert a dühös fiatalok éppen azt az utat állják el, ahol a busz meg tudna érkezni, és el tudná vinni az embereket.

Arról tehát már alig van szó, mint a korábbi röszkei konfliktusoknál, hogy a menekültek ne lennének hajlandóak ujjlenyomatot adni. Vannak ugyan, akik nem akarnak, de azok is állnak akár napokat is a semmi közepén. akik készek lennének azonnal regisztrálni, minden szabályt betartva.

„Milyen állam az, amelyik rendőrsorfalat tud küldeni, de buszokat nem?”

– kérdezi egy kurd férfi.

Aki viszont semmiképp nem akar regisztrálni, egyre gyakrabban visszafordul. A sínen már nemcsak Szerbia felől Magyarországra, hanem az ellenkező irányba gyaloglókat is látni. Egy damaszkuszi férfi azt mondta, körülnézett, de ő nem fog ujjlenyomatot adni, inkább „talál valakit Szerbiában, aki elviszi.”

Mivel ez pont úgy hangzott, mintha egy embercsempész szolgáltatásait készült volna igénybe venni, megpróbáltam lebeszélni.  Nem sikerült meggyőznöm, sétált vissza.

Az, hogy eközben egyébként Szerbia és Magyarország között úgy járkáltunk oda-vissza, mintha csak a zebrán kelnénk át, már fel sem tűnik.

Az embercsempészek persze pontosan tudják ezt.  Rajokban nyüzsögnek a környéken. Egy röszkei utcán mellettem is megállt egy autó, és valószínűleg menekültnek nézhettek, mert 250 euróért vittek volna el Budapestre. A közeli benzinkútnál volt, hogy épp ezer euróban próbáltak megegyezni egy négytagú családdal.

A Keletinél már poszterek figyelmeztetnek arra, hogy senki se szálljon be csempészek autóiba, itt még ilyesmiről szó sincs. Ezért mindenkinek, akivel beszélek, egy dolgot próbálok mindenképp elmondani.

Akármilyen hosszú várakozás jobb, mint megfulladni egy teherautó csomagterében.

A sínek mellett találkoztam egy kurd családdal és ismerőseikkel, akik szintén megunták a várakozást. A három gyerek, a 21 éves Salar, 17 éves húga, Laylan és másik, 20 éves lánytestvérük jól beszéltek angolul. Kamisli városából érkeztek, és azért most menekültek a háború elől, mert eddig reménykedtek, hogy majd jobb lesz, de soha nem lett jobb.

Az olajipari mérnöknek tanuló Salar a kukoricás felé mutat, hogy erre megpróbálják kikerülni a gyűjtőpontot. „Nem akarunk tovább várakozni. És egyébként is kaland. Ha félsz, nem kell velünk jönnöd” – mondja vidáman Laylan, akinek egyébként még útlevele is van, persze vízum nélkül. Törökország és Görögország között egyszer már majdnem megfulladtak.

Én nem félek, nekem vannak irataim, de őszintén megmondom nekik, hogy egészen biztosan el fogják kapni őket a rendőrök. Ennyire azért nem egyszerű kijátszani a rendszert. Gyalogolunk a mezőn keresztül, Salar a regisztráció részleteiről kérdezget, próbálom meggyőzni, hogy csinálják meg.

A kukorica magasra ér, de többször is kérik, hogy bukjunk le, mintha bármit is számítana. „Én is újságíró akarok lenni, mint te” – mondja a főúthoz közeledve Laylan, akinek a Discovery Channel a kedvence, és épp emailcímet váltanánk, amikor rendőrautó vág be a kanyarban. A társaságból néhányan a mezőre rohannak, a többiek nem mozdulnak, begyűjtik őket. A föld tulajdonosa szólt a rendőröknek, akinek már elege van abból, hogy letapossák a termést. Mi ugyan figyeltünk erre, de egyébként joggal van ebből elege.

Ahogy sétálok visszafelé, osonó embereket látok az út mindkét oldalán. Az egyiken a bokorban bújnak meg, a másikon a mezőn lopakodnak. Ha el is jutnak valahova, sajnos benne van, hogy az embercsempészekhez.

Eközben folyamatosan érkeznek az emberek Szerbia felől. Két rendőr áll egy kutyával a sín mellett, egy menekültcsoporttal beszélgetnek.

Utóbbiak mutogatnak, hogy nem akarnak ujjlenyomatot adni.

- Fingerprint or go back to Serbia – magyarázza el az egyik rendőr röviden a menekültpolitika lényegét.

- No, no – mondják.

- Akkor Serbia – mutogat erre a rendőr dél felé.

- Merkel, Germany – szól a férfiak válasza.

- Merkel hates you – zárja le a vitát a hatóság tárgyilagosan.

Késő délutánig úgy tűnik, mindez csordogál majd tovább ugyanilyen tempóban. De a gyűjtőpontban várakozók elveszítik a türelmüket, és egyszerűen elindulnak. A rendőrök nem tudják megállítani őket.

Sőt, nemhogy ezt nem tudják, de még azt sem, hogy a röszkei útról kiérve az emberek egy része ne menjen fel az M5-ös autópályára Budapest felé. A többieket sikerül legalább a tábor felé terelni – aminek kapuja persze zárva van, mert így is többszörösen le van terhelve.

A hatóságok jelenlévő emberei a nap nagy részében lényegében jól végezték a dolgukat. Volt, hogy még tolmácsot is kerítettek, ha kommunikálni kellett, és az egymás közötti beszólogatás mellett különösebb durvaság sem volt. A menekültek nagy része pedig egyáltalán nem volt az emberileg elvárhatónál türelmetlenebb.

A helyzetet viszont jól jellemzi, hogy ezzel együtt is az lett a nap vége, hogy egyrészt több száz regisztrálatlan ember sétált egy autópályán mindenféle ellenőrzés nélkül.

Másrészt megint százak maradtak későn este is odakint, pedig már csak néhány méterre voltak egy tábor viszonylag emberi körülményeitől.

További százak pedig még mindig ott fagyoskodtak a gyűjtőpontnál, az újonnan érkezettekkel együtt, és verték fel a sátraikat a kukoricás mellett, ahol már tüzek sem égtek, csak a rendőrautók lámpái világították meg a tábort.

Ugyanezen a napon legalább ötezren érkeztek Macedóniából Szerbiába, és mentek tovább, minden bizonnyal Magyarország felé.