"Ilyen szintű szervezettséget városi környezetben a 2008-as mumbai terrortámadások óta nem láttunk."

Amikor Michael Leiter, az amerikai Nemzeti Terrorelhárítási Központ egykori igazgatója a hét évvel ezelőtti, 166 halálos áldozatot követelő indiai terrorakcióhoz hasonlította a párizsi merényletet, még nagyon kevés konkrétum volt ismert a támadásokról, amiért akkor még senki sem vállalta a felelősséget. De a párhuzam adta magát, és egy olyan jó szakember, mint Leitner, akit annak idején még Bush nevezett ki a terrorelhárítás élére, de Barack Obama is megtartott két évig, egyből ki is szúrta a hasonlóságokat.

Ahogy hét éve, úgy most is kézifegyverekkel és bombákkal felfegyverzett kommandók támadtak olyan közösségi tereket, amiket a szakma csak soft targetnek, könnyű célpontnak nevez:

amiket normál körülmények között lehetetlen biztosítani.

• Mumbaiban szállodák, egy kávézó, egy mozi, egy taxiállomás és egy kórház volt a célpont, ezek közül csak az utóbbinál sikerült meggátolni a vérengzést;
  
• Párizsban kávézók, éttermek, egy koncertterem és a Stade de France, amik közül csak az utóbbinál sikerült meggátolni a vérengzést.
  

Vagyis mindkét esetben az az egy célpont állt ellen a támadásnak, ahol józan ésszel ez el is várható. Mumbaiban a kórház személyzete volt eléggé észnél ahhoz, hogy lezárja az épületet, Párizsban a stadion bejáratát amúgy is védő biztonságiak szúrták ki az öngyilkos merénylőket, akik ezek után kénytelenek voltak kapun kívül felrobbantani magukat. Ez utóbbi önmagában százak életét menthette meg.

Mi ebből a tanulság?

Először is, van egy nagyon rossz hírem:

a terroristák se hülyék.

Kétségtelen, hogy a mumbai és a mostani párizsi merényletet szervezettségében, kivitelezése bonyolultságában össze sem lehet vetni az al-Kaida csúcsidőszakának leglátványosabb akcióival, az afrikai követségrobbantásokkal - ahol összehangoltan, két különböző államban támadtak egyszerre amerikai nagykövetségekre, amik minden bizonnyal az adott országok, Kenya és Tanzánia legjobban védett épületei voltak -, a Cole hadihajó elleni merénylettel, pláne nem a szeptember 11-i támadásokkal, amikor egyszerre négy gépet raboltak el a levegőben, hogy aztán szimbolikus jelentőségű épületekbe vezessék.

A mumbai és a párizsi akciók kitervelőinek ilyen ambíciói nem voltak, ők

szimplán a lehető legtöbb embert akarták meggyilkolni a lehető legrövidebb idő alatt,

és ezt a tervüket szervezéssel, koordinációval el is érték. Mondhatnánk, hogy ezt a célt az al-Kaida is elérte a szeptember 11-ét követő két legnagyobb terrortámadásával, a 2004 márciusi madridi vonatrobbantásokkal és a 2007-es londoni támadásokkal, amikben közös volt, hogy a tömegközlekedést támadták, de míg azokban csak bombákat kellett feljuttatni vasúti- vagy metrószerelvényekre, illetve buszokra - ez az internetről letölthető receptek alapján a háztartási boltokban összevásárolt alapanyagokból főzött bombák korában sokkal egyszerűbb, mint gondolná -, Mumbaiban és Párizsban szabályos kommandósakciókat hajtottak végre: a robbantásokat fegyveres rajtaütésekkel és túszejtéssel kombinálva.

A mumbai és a párizsi támadásokban az is közös, hogy

egy időben, több helyen hajtottak végre akciót egymással összhangoltan működő két-három-négy fős csapatok.

• Mumbaiban az első támadók 20:10 perckor értek partot, hat célpontjuk közül az utolsót 2:20 perccel később támadták meg;
  
• Párizsban 21:20 és 22 óra között, 40 percen belül indítottak támadást hat helyszínen.
  

Az ilyen támadások kivitelezése komoly tervezést és szervezést igényel. A rossz hír, hogy az utóbbira tökéletes eszköz az internet, ami elég lehetőséget kínál olyan kommunikációra, amibe még az omnipotensnek tűnő amerikai hírszerzés sem lát rá:

most például felmerült, hogy a párizsi támadók játékkonzollal, Playstationnel kommunikáltak egymással játékon belüli chat-, vagy audiócsatornákon,

de ha ez az infó hamisnak is bizonyulna, tömegével találni olyan alkalmazásokat okostelefonra, amelyekkel akár teljesen anonim módon, vagy egyszeri olvasás után automatikusan törlődő üzenetekben kommunikálhatnak egymással.

Ennél is nehezebbé teszi a hatóságok dolgát, hogy egy ilyen stílusú támadás nem igényel látványos előkészületeket:

• a háztartási szerekből otthon kotyvasztható bombákon kívül a támadók csak kézifegyvereket használtak, amiket könnyű becsempészni a célterületre;
  
• a célpontok könnyen megközelíthetők, nem kell biztonsági ellenőrzéseken átjutni - illetve, ahol kellett volna, ott ez nem is sikerült.
  

A párizsi terrortámadások legrémisztőbb következtetését Indiában már a mumbai támadás után levonták a titkosszolgálatok:

egy ilyen akciót szinte lehetetlen megakadályozni.

A legtöbb, amit a hatóságok tehetnek, hogy valamivel védettebbé teszik a köztereket - ami elég nehezen valósítható meg a polgárok hétköznapi életének megnehezítése nélkül -, illetve javítják a terrorelhárítás és a rendőrség reakcióidejét:

ahogy a mumbai szállodákban, úgy a párizsi koncertteremben túszokat ejtő terroristáknak sem volt más céljuk áldozataikkal, minthogy megöljék őket, ilyenkor még egy elsietett, komoly véráldozattal járó mentőakció is több életet menthet meg, mint a hagyományos túszejtéseknél szokásos, kivárásra építő taktikák.

De ennél is fontosabb volna a titkosszolgálatok, országon belül a hírszerzés és az elhárítás, illetve az országok közötti együttműködés fokozása:

az új típusú terror transznacionális.

Ahogy a mumbai támadók Pakisztánból, úgy a párizsiak a világ számos országából - Franciaországból, Belgiumból, talán Görögországon át Szíriából, Egyiptomból* - érkeztek. És bár Indiában egy, tevékenységét a térségre korlátozó terrorcsoport, a Laskar e Taliban hajtotta végre akcióját, az ISIS ambíciói globálisak:

biztosak lehetünk benne, hogy nem Franciaország az egyetlen célpontjuk.

Vagyis most elsősorban lélekben fel kell készülni rá, hogy nem ez volt az utolsó ilyen támadás. Másodsorban pedig fokozni kell a nemzetközi - nem csupán európai, hanem globális - együttműködést és tapasztalatcserét, hogy a jövőben, ha lesznek is még sikeres akciók, minél többet lehessen időben megakadályozni. (A cikket Saikat Datta a Quartz Indián megjelent cikke inspirálta.)

*UPDATE: A cikk megjelenése óta kiderült, hogy az egyiptomi útlevél tulajdonosa valójában áldozata, sérültje volt a támadásnak.