Pukli István, a Teleki Blanka Gimnázium igazgatója középen, mellette balra Pilz Olivér tanár, a miskolci Herman Ottó Gimnázium közalkalmazotti tanácsának elnöke, jobbra Békés Gáspár diákolimpikon a Tanítanék Mozgalom március 15-i tüntetésén. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Egy fellángoló ellenzéki mozgalom gyors véget jósolni a centrális erőtér hatéves tapasztalatai alapján – nem nagy merészség. Be szokott jönni.

A március 15-i tüntetéssel az oktatás helyzetének javításáért küzdő „kockás inges” mozgalom csúcsra ért, és nagyon úgy tűnik, hogy innen csak lefelé vezet út.

Az előképek világosak és nem túl bíztatók: a Milla elsüllyedt az önmagukat izgágán pozicionálgató, és a centrális erő által irányított/tűz alatt tartott/korrumpált ellenzéki pártok harcocskái között, és tömegtüntetésektől eljutott az egészen kínos, minimális érdeklődést kiváltó utcaszínházi performanszokig; a netadó- és áfacsalás-tüntetésekből illetve az új alkotmány elleni demonstrációkból kinőtt Most mi! csoport hiába mozdított meg egyszer több mint ötezer embert fagyban-esőben, tavaly január elején, észrevétlenül mállott szét a semmiben néhány hét alatt, anélkül, hogy akár egy jól érthető mondatot, programmorzsát, üzenetet képes lett volna létrehozni. Nem hogy közöségi platformot.

Az ellenzéki messianizmus és civilromantika

Az Orbán-rendszerről forgalmazott közhelyek egyik legközhelyesebbike, hogy potens ellenzék híján az egyébként nagy számú elégedetlenkedők indulata nem csatornázható a hatalom számára igazán veszélyes formába, hanem, ha egy-egy ügy miatt föl is duzzad néha, idővel szétfolyik. Orbánék direkt így konstruálták a rendszert.

A rendszer áldozatai/vesztese/ellenfelei között ezért egyre terjed az antiorbánista messianizmus: minden kisvárosi időközi polgármesterválasztásban, szakterületi tiltakozásban, kisebb-nagyobb korrupciós ügyben, külpolitikai viharban meglátják a jelet: végre!, most valami tényleg megmozdult! A hegy mögül hallatszik a felmentő sereg robaja, indulhat a roham a hatalom ellen.

A messianizmushoz társul ez a tulipántos civilromantika, hogy

csakis a semmiből előjövő, tiszta, romlatlan, antipolitikus civilek zúzhatják szét Orbán rendszerét.

A politikaellenes politikusok, az elitellenes elit, az esteblishmentellenes esteblishment országában politika- és elitellenes mozgalmaktól várják a megváltást…

Pedig Orbán Viktort ezen a pályán nehéz megverni. Nála nagyobb politikaellenest, elitellenest nem fognak találni. Hitelesebbet se. Aki folyton a brüsszeli életidegen, illegitim eurokraták ellen harcol karcos civil dühvel, és néha meg a posztkádári eliteket zúzza széjjel plebejus öklével, másik kezével pörköltszaftot tunkolva (éppen csak nem krumplilevest). Ennél tessenek népibbnek lenni!

Másrészt a fenti példák jól megmutatták a civilség korlátait. Az alig strukturált tiltakozáson túl nem jutott egyik sem, mert ami ez után következne, az, ha tetszik, ha nem, professzionális politika: szerveződés, programkreálás, üzenetek fogalmazása, a tábor erősítése, ügyek földobása és így tovább. Kemény munka, és főleg: nem olcsó. Ezek a mozgalmak még addig sem jutottak, hogy igazi ütközetbe hívják az Orbán-féle hatalmi gépezetet. Szétporladtak előbb. Nehéz belegondolni, mi lett volna, ha mondjuk a Most mi! lelkes civiljeinek olyan  harckocsirohammal kellett volna szembenézniük, mint amilyet Orbánék az  utolsó komoly kihívónak tekintett vezető, Bajnai ellen vezényeltek.

Pukli István, az oktatási tiltakozás frontembere már egy picit azért belekóstolt: rögtön előkerült Zuschlag, MSZP, ávó, minden, éppen csak Simon Gábor 250 millióját nem akasztották a nyakába, és ez még csak a kezdet, most kapja majd igazán! 

A pedagógusok tiltakozó mozgalma tehát csúcsra ért: pontosan ugyanaz a várakozás előzte meg Pukli igazgató március 15-i bejelentését, mint ami például Várady Zsolték tavaly januári Andrássy úti megmozdulását: most végre megmondja a tutit, most dob valami nagyot, amitől megroppan a rendszer.

Az egyórás országos sztrájk csak egy fokkal, de lehet, hogy csak féllel tűnik jobb ötletnek, mint egy ellenzéki közösségi háló kifejlesztése.

Nincs hatalmatok vagy van hatalmatok?

Az antiorbánista messianizmus pillanatok alatt sztárrá emelte Kövesdi Veronikát, az Együtt februári tüntetésén Orbánéknak „bátran beolvasó” egyetemista lányt. Persze, minden lelkesítőbb ha egy szép, huszonnégy éves lány mondja, és nem egy pocakos, nyugdíj előtt álló docens, de most őszintén: mit tudott mondani Veronika azon kívül, hogy Orbán, takarodj! Semmit se. Azt, hogy minden hatalom a népé. Erős. Esetleg a nép elé oda lehetne még biggyeszteni népszerű állandó jelzőjét: „dolgozó”, és lám, hova jutottunk! És ezzel nem a retorikai teljesítményt akarnám leszólni, mert első próbálkozásnak ez tényleg fantasztikus, máris több, mint amire például az egész MSZP-frakció képes volt hat év alatt.

(Első zárójel: ugorjunk vissza a civilromantika menüponthoz: a nép - populo - hatalmának nincs nagyobb rajongója és szolgálója Orbán Viktornál.)

(Másik zárójel: ugyan, mekkora bátorság kell egy ilyen beszédhez? Kell hozzá, persze, kiállni a sok ember elé meg minden. De hogy ma Magyarországon tényleg heroikus tett-e felszólalni egy tiltakozó politikai gyűlésen? Az hiszem, az átlagnál sokkal több tapasztalatom van arról, hogy Orbán rendszerében milyen nehézségekkel találkozhat az, akit valami miatt ellenségnek minősítenek. A helyzet sok szempontból elszomorító, kétségbeejtő, demokráciához méltatlan, de azért ott még nem tartunk, hogy egy húszéves egyetemista lánynak különösebb bátorságra lenne szüksége ahhoz, hogy utálhassa a kormányt. Nem mondom, ha Kövesdi Veronika mondjuk stadionépítő cég vagy közvilágításszerelő vállalkozás tulajdonosa volna…)

Kövesdi beszédének refrénjét annyira erősnek érezték a 15-i tüntetés szervezői, hogy ezt tették meg amolyan jelmondatnak. Ilyenekre persze szükség van tömegmozgalmakban, forradalmak esetén („Rabok tovább nem leszünk!”), és a „Nincs hatalmatok felettünk” jól hangzik ugyan, de kicsit sok benne a demagóg pátosz, és logikailag nem nagyon stimmel. Ha tényleg nincsen, akkor mire fel a nagy kiabálás, ugye? Akkor mindenki menjen, csinálja a dolgát. Ha pedig van (egyébként: VAN), akkor miért állítjuk az ellenkezőjét?

Tehát van, és éppen ezért indokolt tiltakozni Orbánék oktatáspolitikája ellen, ezért kell kiállni a bűnösen elhanyagolt, kritikus állapotú, az orbánizmus legbutább központosító őrületének is áldozatul esett iskolaügyért.

Nincs hova hátrálni, nincs hova haladni

A 15-i tüntetésen kiderült, hogy Pukliék pont olyan helyzetbe kerültek, mint az elődmozgalmak. Hangosak, erősek, megmozdítottak több mint tízezer embert, maguk mögött tudnak százezreket. De itt a vége. Nem tudnak hová menni tovább. Érzik, hogy itt a szakmai alapú tiltakozás-tárgyalás már nem elég. Többre nincs sem kapacitás, sem ötlet. A körülöttük kiabálók nem (csak) az oktatás helyzetét szeretnék javítani, hanem a saját helyzetüket. Vissza akarják kapni a „jövőjüket”, „Európát”, „a Köztársaságot”, a „demokráciát” és így tovább.

Nem azt akarják hallani, hogy hány iskolafenntartó és milyen rendszerben lenne jó, mennyi legyen a tananyag és a tankönyv, hanem azt, hogy hogyan lehetne végre kipaterolni a hatalomból Orbánt.

Pukliék már nem tudnak mit kezdeni a körülöttük felgyűlt protesztenergiákkal. Kompromisszumot már nem kereshetnek, próbálnak radikálizálni. Nem akarnak tárgyalni az egyébként kompetensnek, sőt olykor kompromisszumkésznek tűnő Palkoviccsal, és bocsánatkérést követelnek Orbántól. Aha. Esélyes.

Olyan álkövetelésekkel álltak elő, amiket semmiképpen sem teljesíthet a kormány. (Bár Orbán, amekkora játékos, amilyen kiszámíthatatlan, még a végén megteszi valamilyen formában, megmutatja, mennyire jószándékú, aztán dupla erővel söpri el az idegen erők által szervezett, minimum sorosista puccskísérletet. Lásd: internetadó.)

Ezzel hivatalosan kiléptek a szakmai, „single-issue” tiltakozás műfajából, és a hatalom elleni általános mozgosításba kezdtek. Szinte teljesen reménytelenül. Orbán ennél nagyobb falatokat is lenyelt már.

A helyzet tökéletes félreértése az az értékelés, hogy a belengetetett egyórás általános sztrájkkal vagy sztrájksorozattal  Pukli lépéskényszerbe hozta Orbánékat. Nem. Ő maga került lépéskényszerbe, és egyszem gyalogjával rárontott a tisztekkel körbevett királynőre. A hősi halált választotta. Annyit érhet el, hogy a sajátjai – a legelvakultabbak vagy legelkeseredettebbek – talán még egy-két hétig elhiszik neki, hogy győzhet.