• M. Ferenc a rendszerváltás után tudta meg, hogy őt az állambiztonság ügynökeként tartották számon.
  
• Amikor ennek utánakérdezett, egyetlen jelentést sem tudtak elővenni tőle.
  
• A ködösítés és hazudozás még most is zajlik.
  
• Az ügy sokkal jobban kapcsolódik az újságíró elleni beszervezési kísérlet botrányához, mint ahogyan elsőre látszik.
  
• Ha a nemzetbiztonsági bizottság nem indít ténymegállapítási vizsgálatot, az nyílt beismerés lesz.
  
• Ungváry Krisztián történész cikke.

Nemrégiben pattant ki a hír, hogy a titkosszolgálatok magánéleti információkkal zsarolva kívántak beszervezni egy újságírót. A történetnek még számos eleme nem ismert a nyilvánosság előtt, de amit tudni lehet, az is bőven elég ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon: a titkosszolgálatok nem működhetnek folyamatos és tényleges parlamentáris kontroll nélkül. A BM illetékesei úgy állítják be, mintha a magyar titkosszolgálatok működése maga lenne a megtestesült tökély. Mindez meglehetősen prepotens hozzáállás, leszámítva azt, hogy ettől feltételezhetően a Magyarország ellen dolgozó titkosszolgálatok vezetői röhögőgörcsöt kapnak – elég ha csak a „Mucuska-ügyre“ vagy az orosz szolgálatok által folyamatosan végrehajtott aktív intézkedések tömegére gondolunk.

Egy bon mot szerint a titkosszolgálat a „második legősibb mesterség“. Ez a mondás történetileg könnyen igazolható, azonban legalább ennyire könnyen találhatunk arra is bizonyítékokat, hogy a titkosszolgálatok politikai felügyeletének elmulasztása és a folyamatos ellenőrzés hiánya katasztrófák sorozatához vezethet.

Ugyanúgy, mint az orvosok vagy más hierarchikus szakma gyakorlói, külső kritika hallatán itt is rendre összezárnak a sorok, és államtitokra hivatkozva rendszeresen elsikkasztják az érintettek felelősségét.

Jelen botrány feltehetően csak a jéghegy csúcsa. Mindezt azzal is igazolni tudom, ahogyan az Alkotmányvédelmi Hivatal egy másik ügyben eljárt, és amelynek teljes dokumentációja birtokomban van. Főhősét nevezzük M. Ferencnek.

A lőtér felügyelője

M. Ferenc egy gépgyárban dolgozott középvezetőként, és hozzá tartozott a gépgyár kezelésében lévő lőtér felügyelete is. 1977-ben a vállalattal folyamatos kapcsolatban álló belügyes tiszt megkísérelte beszervezését kémelhárítási vonalon. Minderre pár napos gondolkodási időt is adott az érintettnek. M. Ferenc néhány nap múlva már két kémelhárító tiszttel találkozott, akik személyi adatait kérték tőle, valamit javaslatot a leendő fedőnévre.

A beszervezés alanya azonban megmakacsolta magát és azt mondta, szívesen együttműködik, de ezt a hivatásos állomány tagjaként szeretné, ezért küldjék őt a Rendőrtiszti Főiskolára. Ez az ötlete nem váltott ki lelkesedést partnereitől, akik ez után látszólag dolgavégezetlenül távoztak a vállalati irodából.

M. Ferenc ettől kezdve évtizedeken át abban a hitben élt, hogy az állambiztonsághoz nincsen semmi köze. Húsz évvel a rendszerváltás után azonban eljutott hozzá az információ, hogy őt az állambiztonság ügynökként tartotta nyilván.

Legnagyobb megdöbbenésére az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárából egy úgynevezett 6-os kartont is kapott, amely szerint ő 1991-ig „Vadász Péter” fedőnéven az állambiztonság hálózati személyeként tevékenykedett.

Az ügy pikantériája, hogy elvileg M. Ferenc iratait át sem lehetett volna adni a levéltárnak. A hatályos jogszabályok szerint ugyanis annak a személynek a tevékenysége, aki 1990. február 14. után együttműködött a Magyar Köztársaság titkosszolgálataival, jelenleg is államtitkot képez és nem adható át civil levéltáraknak.

Azt mondják, ügynök voltam? Akkor mutassák meg, mit csináltam!

M. Ferenc azonban annyira biztos volt ártatlanságában, hogy 2012 folyamán e sorok íróját is megkereste. Tanácsomra az Alkotmányvédelmi Hivatalhoz fordult és kérte, hogy adják át neki azokat az iratokat, amelyek az ő hálózati tevékenységével kapcsolatosak. Hosszas hallgatás után először azt a választ kapta, hogy a Hivatal helyiségeiben ezt megtekintheti, de jegyzeteket nem készíthet, majd nem sokkal később arról tájékoztatták, hogy az „összes” iratot átadták az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárának.

Ekkor sem mondtak igazat.

Az úgynevezett 6-os karton első pillantásra nem sokat árul el, de az nyilvánvaló, hogy annak alanyát foglalkoztathatták, mert a róla keletkeztetett iratokat H-63062 számon egy dossziéba iktatták, majd B-160102 számon lezárták, azaz irattározták és 1995-ben 2057-ig titkosították. A jelentéseket tartalmazó úgynevezet munkadosszié számát nem nem tüntetik fel a 6-os kartonon, mivel ilyen nem készült – ami viszont arra utal, hogy a hálózat egyetlen jelentést sem készített. Hogyan tarthatták akkor tizennégy évig rendszerben?

A hiánytalan oldalszámmal rendelkezésre álló B-dossziéban érdekes módon az állítólagos ügynök egyetlen saját kézzel aláírt szövege sem lelhető fel. Van benne egy kérdőív, egy adatlap, egy beszervezési javaslat, valamint a beszervezés megtörténtéről írt jelentés. Ebben szerepel egy utalás arra, hogy M. Ferenc nem szeretne „becsületes embereket megtévesztő ÁVH besúgó“ lenni, és ezzel összhangban áll az a megjegyzés, hogy nem íratnak alá vele együttműködési nyilatkozatot. Ezt leszámítva 14 évig egyetlen irat sem keletkezett. A kövekező és egyben az utolsó dokumentum 1990. november 22-én kelt, amelyben javaslatot tesznek a hálózati személy („akinek beszervezése óta több tartója is volt”) kizárására, mivel a hálózat „szervezetszerűen és titkos módon munkánkat nem kívánja tovább segíteni”.

Felmerülhet az olvasóban, hogy honnan gondoljuk, hogy ez a verzió nem igaz? Nem lehet, hogy M. Ferenc tényleg a hálózat ügynöke volt?

14 év alatt egyetlen jelentés sem volt

Azt gondolom, hogy ezt a verziót több okból is kizárhatjuk. Egyrészt életszerűtlen, hogy egy tényleg működő ügynök 14 éven át egyetlen jelentést sem ír. Még életszerűtlenebb, hogy ha tényleg „több tartója” lett volna, akkor vállalva a kockázatot szembesítést kér a titkosszolgálattól – M. Ferenc viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az illetékesek nevezzék meg neki azokat a személyeket, akik őt állítólag „tartották”. Végül pedig önmagáért beszél az, hogy az érintett az egész ügyet tudomásomra hozta. Elég lenne ugyanis egyetlenegy tanúként citálható SZT-tiszt vagy kémelhárítótiszt, vagy bármilyen általam fellelt és az M. Ferenccel egybevágó „Vadász Péter” működését igazoló irat, ahhoz hogy M. Ferenc kínos helyzetbe kerüljön.

Martonyi János, Kondor Katalin, Kárpáti György és társaik ugyan a magyar bíróságok sajátos ítéletei alapján jelenleg nem nevezhetőek hálózati személyeknek, ilyen kínos iratok azonban nem kis számban kerültek elő ügyükkel kapcsolatban. M. Ferenc velük ellentétben nem perelt, de hülyét csinált volna magából, ha felsül és azt végképp nem tudhatta előre, hogy én a kémelhárítás kutatójaként milyen iratokat láttam eddig. Ennek ellenére nem volt kétsége abban, hogy igaza van.

Verzióját leginkább az Alkotmányvédelmi Hivatalra átkeresztelt titkosszolgálat hitelesíti. Ott ugyanis kéréseit rendre semmitmondó válaszokkal szerelték le. Nem mondták meg neki, hogy kik azok a BM alkalmazottak, akik őt állítólag „tartották”, nem adták ki neki a hálózati és a beszervezési naplók másolatait, nem adták ki neki az EGPR adattárban róla kezelt adatokat és nem árulták el neki azt sem hogy ki az AF-44 fedőszámú rendőr hadnagy, aki tevékenységét állítólag ellenőrizte. Mindezt úgy hogy lakhelyén nemrégiben egy volt BM-es tiszt röhögve közölte vele, hogy ilyen fantomügynököket saját fontosságuk alátámasztására többet is tartottak rendszerben, úgyhogy ne csodálkozzon.

Gondolhatnánk, hogy itt egy régi ügyről van szó, amelyben beszervezés és operatív találkozók ürügye alapján néhány kiöregedett III/III-as felmarkolt némi kávépénzt és jutalmat. A helyzet azonban sokkal rosszabb. A ködösítés és hazudozás ugyanis nem a rendszerváltás előtti időszakban zajlik, hanem most is.

Egy hibátlanul működő hivatal

Dr. Halász Tibor, az Alkotmányvédelmi Hivatal jogi főosztályának vezetője 2014. szeptember 8-án például írásba adta azt, hogy M. Ferenccel kapcsolatban „személyes adatot nem kezelnek“ holott nyilvánvaló hogy hálózati adattáraikban kezelniük kell ezt a nevet, annál is inkább mert korábban éppen ők titkosították. M. Ferenc ezzel nem elégedett meg és Pintér Sándor belügyminiszterhez fordult. 2015. február 27-én Nagy Attila, a BM Személyügyi Helyettes Államtitkárság titkárságvezetője közölte, hogy a kérelmezőnek nem „szükséges és lehetséges” tudnia, hogy ki volt az őt ellenőrző AF-44 SZT tiszt és kik voltak tartótisztjei. M. Ferenc egyúttal vizsgálatot kért Pintér Sándor belügyminisztertől az ügyben, mivel bizonyítottnak látta, hogy nevével BM alkalmazottak évtizedeken keresztük rosszhiszeműen visszaéltek. Választ „természetesen” nem kapott.

Ez az ügy sokkal jobban kapcsolódik a most kitört botrányhoz, mint ahogyan az első pillanatra látszik.

A kulcsszó a címben is szereplő „nemzetbiztonsági érdek”. A titkoszolgálatok vezetői rendre erre hivatkoznak, ha valaki kellemetlen kérdéseket tesz fel nekik. Ezért nem szembesíthette M. Ferenc állítólagos tartóit, a csaló BM-tiszteket, név szerint többek között K. László alosztályvezetőt, Sz. László alezredest, K. Péter ezredest, Sz. Mátyás őrnagyot, S. János alezredest és A. István főhadnagyot azzal, hogy évtizedeken át papírokat hamisítottak róla. Nem tudom, hogy az érintettek közül jelenleg ki teljesít szolgálatot, de nem lepne meg, ha volna közöttük most is aktív személy – csupán erre tekintettel mellőzöm teljes nevük közlését.

Ugyanez a „nemzetbiztonsági érdek” volt a varázsszó akkor, amikor a hírekben már szerepelt G. újságírót megzsarolták azért hogy besúgójuk legyen. Felmerül a kérdés, miért nem lett volna egyszerűbb a ködösítés helyett lefolytatni egy vizsgálatot, amely feltárta volna, hogy hány iratot és hogyan hamisítottak össze-vissza a titkosszolgák?

Nem lenne olyan nehéz ügy ez, mert úgy tűnik, hogy fals jelentéseket mások nevében nem írtak (ilyen eddig nem került elő), ráadásul kiváló alkalom lenne most hogy még élő tanúkkal lehetne szembesíteni a visszaélések elkövetőit. Ugyanígy felmerül az is, hogy miért szükséges zsarolással beszervezni valakit (mit ahogyan G. esetében történt), amikor minden titkosszolgálati tankönyv leszögezi, hogy ez a legrosszabb beszervezési alap.

Nem marad más, mint a nyilvánosság

Amennyiben tényleg volt „nemzetbiztonsági érdek”, mert mondjuk az érintett szerkesztőség egyik tagja kokainnal kereskedett, egy másik pedig titokban az Iszlám Államot pénzelte, akkor miért nem elvi alapon próbálkoztak a beszervezéskor? Ha már ehhez a lehetőséghez fordultak, akkor hogyan mérték fel a célszemély reakcióit és a kockázatokat? És amikor saját rosszul előkészített tervük dugába dőlt, akkor miért nem vonták az érintetteket felelősségre és kértek az áldozattól bocsánatot?

Szerintem rosszul tették, hogy nem így jártak el, mint ahogyan azt is rosszul tették, hogy M. Ferencet nem vették komolyan. Így ugyanis nem marad más mint a nyilvánosság.

Amelynek most már meg kell tudnia, hogy a szolgálatok pancser módon, törvényi felhatalmazás nélkül, saját szakmai elveiket is semmibe véve jártak el ezekben az ügyekben.

Amennyiben komoly vizsgálat indul, akkor azt nem lehet majd elintézni egy osztályvezető megbüntetésével. Ezekhez az akciókhoz ugyanis sokkal magasabb szintű hozzájárulás kell. Sőt annál is több. Önállóan egy beosztott sem fogja kezdeményezni egy újságíró beszervezését, és azt is kizárhatjuk, hogy csupán azért „falaztak” M. Ferenc ügyében mert „elvesztek az iratok”.

Az egyetlen fórum, amelynek elvi lehetősége van arra, hogy független kontrollt biztosítson a szolgálatok felett, a Parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága. A testület előtt két út áll: ha el kívánja sikálni a felelősség kimondását, akkor majd beéri azzal, hogy meghallgatja a szolgálat vezetőjének verzióját.

Ha nem akarnak ténymegállapító bizottságot, az maga a beismerés

Amennyiben viszont komolyan veszi azt a mandátumot, amellyel a Nemzetbiztonsági Törvény 14/e paragrafusa felruházza a testületet, akkor „ténymegállapító vizsgálatot” kell kezdeményeznie, ami szó szerint annyit jelent, hogy betekint a nemzetbiztonsági szolgálatok nyilvántartásában lévő, az adott ügyre vonatkozó iratokba és meghallgatja a nemzetbiztonsági szolgálatok munkatársait.

Előre borítékolható, hogy amennyiben ez a „ténymegállapító vizsgálat” nem indul el, akkor csak parasztvakításra számíthatunk. Az viszont igen tanulságos volna, ha a bizottság bármely tagja beterjesztené a „ténymegállapító vizsgálat“ iránti igényét de ezt a kormánytöbbség leszavazná.

Ebben az esetben válna teljesen nyilvánvalóvá, hogy takargatni kívánják a szennyest – más szóval ez nyílt beismerése volna annak, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal tevékenysége védhetetlen és menthetetlen.

Titkosszolgálatokra minden országnak szüksége van. Az is nyilvánvaló, hogy ezek tevékenysége soha nem lesz a legapróbb részletekben szabályozható. A titkosszolgálatok fenntartása nem olcsó, másrészt viszont ezrek, sőt adott esetben milliók biztonsága is az ő működésükön múlhat. Belterjességük közismert és már eddig is számtalan kisebb-nagyobb botrány forrása volt. Evidencia ezért, hogy az effajta szervezeteket folyamatos és szigorú belső ellenőrzéssel és parlamenti kontrollal kell működtetni. Amennyiben ez elmarad akkor oda jutunk, mint az a magát dietetikusnak nevező sarlatán, aki kemoterápia helyett a citromfogyasztást nevezi gyógyító rákellenes módszernek.

Ungváry Krisztián