Szlankó Bálint: Sziasztok, emberek, megjelent az új könyvem Miért jó a demokrácia? címmel!
Emberek: :-DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Kevés hálátlanabb szerepet lehetne ma elképzelni annál, mint ha mondjuk Szlankó Bálintnak egy felfordított lavór tetején ki kellene állnia a Blaha Lujza térre, hogy népszerűsítse új könyvét. A közvélemény éppen aközött kapkodja a fejét, hogy (FIGYELEM, nagy szavak jönnek, de ahogy azt többek között ebből a könyvből is tudjuk, a hangoskodó nagyotmondás a demokrácia alapvető jellemzője) míg az egyik hazugsággyár halál természetesen pacsizik a maffiával, addig a másik már nem is vesződik ezzel, hanem saját maga válik egy központosított, országos méretű lopássorozatot is gond nélkül levezénylő bűnszervezetté. Ebben a helyzetben a demokrácia magasztos elvei mellett kardoskodni még a szíriai emberrablást ép bőrrel megúszó szerzőnek is nagy falatnak tűnik. Ő mégsem csatlakozik az egyébként tényleg sok szempontból indokolható Kézigránát kell!-kórushoz, hanem higgadtan végigveszi azt, hogy

• még mindig sokkal jobb a helyzet, mint bármilyen más rendszerben
• a csábítónak tűnő, asztalra csapó megoldások semmit sem oldanak meg
• a hülye politikusok természetesen mi magunk vagyunk
• és ami talán a legfontosabb, mégis a legkevesebben értik meg: ha csak a többségre hivatkozva nem vesszük figyelembe a kisebbséget, azzal a végén mindenki rosszul jár

A probléma lényege ott van rögtön a könyv első mondatában. És ebből persze kiderül az is, a szerzőnek a lavór tetején ugyanolyan nehéz dolga lett volna lényegében bármikor máskor is.

 “Magyarországon a demokráciára leselkedő veszélyt az jelenti, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan miért jó az a rendszer, aminek elvileg hívei kellene, hogy legyünk.”

Bár az eddigiekből így tűnhetett, a könyv nem elsősorban Magyarországról szól, sőt, alig néhányszor utal a konkrét magyar helyzetre. A viszonylag általános szöveget mégis úgy a legizgalmasabb olvasni, ha közben magyar szereplőket képzelünk hozzá.

Még mindig jobban járunk

A demokrácia mellett fehozott érvek között természetesen elementáris újdonság nincs, de ilyesmit elvárni Arisztotelész után 2300 évvel egy magyar írótól és haditudósítótól talán túlzás is lenne. Ehelyett előveszi azokat a dolgokat, amiket hajlamosak vagyunk már figyelembe sem venni, miközben egyik fülünkbe Habony Árpád duruzsol, a másikkal meg azt halljuk, Szanyi Tibor összeesett a gólyalábain. Mert mégiscsak az a helyzet, hogy bármennyire bénának tűnik néha a rendszer

•  1819 óta nem vívott háborút egymással két valóban demokratikus ország
• a demokratikus országok átlagos egy főre jutó GDP-je 20618 dollár, a nem demokratikusak közül viszont csak Fehéroroszországban magasabb 10 ezer dollárnál, már ha leszámítjuk az olaj- és földgáznagyhatalmakat, de azokon ülve bárki lehet király
• a demokráciák is hajlamosak csúnya hibákba belefutni, de éhínség például még soha nem pusztított olyan országban, amelynek szabad sajtója van
• ahogyan nincsenek tömeges gyilkosságokkal végződő társadalmi kísérletek sem
• sőt, a legkevésbé korrupt országok ötvenes listáján is csak négy olyan van, ami nem tisztán demokrácia.

Pech, hogy ebből Magyarország épp az ötvenedik. A nem demokratikus országok viszont jellemzőn még rosszabbak.

Aztán ott van a következő érv, hogy a demokratikus rendszerek bonyolultak, nem lehet hatékonyan odacsapni velük, és különben is, így még egy vidéki kócerájt sem lehet elvezetni. Az így gondolkodók ráadásul általában Dél-Koreát vagy Tajvant lobogtatják, melyek csak azután demokratizálódtak, hogy előtte kemény kézzel véghezvittek néhány reformot. Ezzel az elmélettel viszont az a baj, írja Szlankó, hogy semmi sem biztosítja, hogy ha egy autokrata magához ragadja a hatalmat, akkor később el fogja engedni azt. Így mégiscsak az a biztosabb, hogy ha nehezebben is megy a vidéki kóceráj, de el lehet zavarni a csapost.

Mi magunk vagyunk

A politikusok pedig persze, hogy nárcisztikus, pszichopata, hazug, üresfejű, kotnyeles, korrupt és rossz ízlésű alakok, de még mindig sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint a diktatúrák szögesdrót mögé rejtőző, az erőfitogtatással valójában csak a rettegésüket leplező gonosz őrültjei, bármilyen nehéz is ezt Selmeczi Gabriellára nézve elképzelni. A könyv is felsorol néhány szép példát. Az egyik legnagyobb liberális amerikai elnöknek tekintett Lloyd Johnson például azzal alázta alkalmazottait, hogy a vécén ülve diktált nekik nyitott ajtó mellett. A hízelgésre betegesen fogékony Winston Churchill valósággal dorombolt Sztálin szép szavaitól, de volt olyan brit képviselő is, aki komolyan hitte, hogy a miniszterelnököt egy boszorkányszövetség irányítja. Akár több példa is elfért volna a könyvben a demokrácia színes őrültjeinek sorából, de a lényeg így is látszik - amíg ezek az alakok elküldhetőek, mindez sokkal inkább megbocsátható.

Mellékesen leszámol azzal a népszerű tévhittel is, hogy a képviselőknek mindenhez érteniük kellene. Valóban irreális elvárás, hogy a génmódosítástól az alkotmányjogon át a honvédelemi kérdésekig mindennel kapcsolatban képben legyen egy honatya, amikor sokszor még tudósok sem értenek egyet egy-egy területen. A parlament funkciója a szakértelem szikrázása helyett sokkal inkább a nyílt vita, és a különböző szempontok megjelenítése. Magyarországon, ahol a kormánynak automatikusan többsége van a parlamentben, és az egész legtöbbször egyszerű gombnyomogatássá silányul, ezt megint csak nehéz belátni, de az, hogy a napirend előtti vitákban akár a miniszterelnököt is lehet kérdezni az ország nyilvánossága előtt, sokkal jobb, mintha nem így lenne.

A legrosszabbat azért elkerüljük

Ráadásul, ha ezek a viták nem is mindig, sőt, szinte sohasem vezetnek az elképzelhető legjobb eredményre, nem is ez az elsődleges funkciójuk. Hanem az, hogy a legrosszabbat elkerüljük, és az előbbi felsorolásból jól látszik, a demokráciáknak ez általában sikerül.

A legfontosabb rész pedig azt a vitát érinti, ami a magyar alaptörvény negyedik módosítása körül is zajlott. Mindent vivő érv-e a többség akarata? Megszavazhatjuk-e, hogy megesszük egymást? Szlankó amellett érvel, hogy ha nincsenek meg a biztosítékok, a sokszor emlegetett fékek és ellensúlyok, azzal nemcsak a kisebbség, hanem végső soron az egész közösség veszít. Egyrészt azért, mert ha lesznek olyanok, akiknek a közösség nem veszi figyelembe az érdekeit, akkor ők is szembefordulnak közösséggel. Másrészt azért, mert bármelyikünk tapasztalhatja egyszercsak azt, hogy kisebbségbe került. Jobb tudni, hogy ilyen helyzetben is lennének biztosítékai. Lehet, hogy két farkas és egy bárány szavazása arról, hogy mi lesz a vacsora demokráciának számít, de az igazi szabadság mégiscsak az, ha a bárány fel van fegyverezve és vétójoga is van.

A szerző egyébként azt mondta, nem hisz abban, hogy bárkit meg fog győzni a könyvével. Inkább érveket akart adni azok kezébe, akik még hisznek a demokráciában, de nyakig a mocsokban fuldokolva néha nehezen bírnak azokkal, akik fenekestül felforgatnák az egészet. A mocsár ugyanis attól még ugyanúgy mocsár marad, ha közben még a lábunkra is bilincs kerül.

Ahogy pedig Churchill mondta:

 "A demokráciáról szóló összes méltatás végeredményben a kisemberről szól, aki bemegy a fülkébe, és egy kis ceruzával egy kis ikszet rajzol egy kis papírdarabra. Ennek a fontossága mellett minden más eltörpül, minden egyéb csak kommentár, lábjegyzet."

Ki az a Szlankó Bálint?

• Írt már könyvet az uniós politikáról és a magyar hadsereg afganisztáni szerepvállalásáról

• Szabadúszó újságíró, tudósításai Szíriából, Líbiából, Egyiptomból vagy éppen Afganisztánból az Indexen, a Magyar Narancsban, a Vasárnapi Hírekben és a Népszabadságban jelennek meg
• Mostanában videókat készít az AP-nek
• Dolgozott az Economist gyakornokaként is

Miért jó a demokrácia?, Kalligram, 2013