Borongó esti sétáimban, ott a sziget lakatlan részén: egy-egy faderék mögül előlépnek régi írók. (Krúdy Gyula)

A szigetről sok nagy magyar író leírta a véleményét, például Bródy Sándor, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc és Szerb Antal, illetve olyanok írtak róla verseket, mint Arany, Babits vagy Kazinczy. De nemcsak írtak róla, hanem meg is élték a Margitsziget-élményt.

Jókai Mór a Margitszigetről szóló útleírásában szuperletívuszokban írt róla:

Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból – az édenkert tiltott fája nélkül. (...) Mint egy anya az „aranyos” leányát, úgy hordja ölében a főváros a Margitszigetet. (...) A Margitsziget a budapesti népéletnek a legszebb mozzanatait mutatja be quintessentiában. Ezért hívják ezt a főváros camaeájának, mely természettől magában is drágakő, melynek értékét a művészi idomítás felbecsülhetetlenné sokszorosította.

Arany János, aki több művét is itt írta, 1861-ben volt itt először, majd 1877 és 1881 között hosszabb ideig itt lakott. A felső vendéglőben lévő törzsasztalánál többször megfordult Pulszky Ferenc és Szilágyi Sándor is. Krúdy Gyula így írt róla:

Ott, ahol a könnyű őzikelábak és a még finomabb női lábak mellett a főhercegi katonacsizma is otthagyta nyomait, egy széles talpú, fontos terjedelmű, szinte falusi csizma nyoma után is nézelődhetünk sétánkban a gyalogösvényeken: az Arany János csizmájának a nyoma után.

Krúdy 1918-tól 1930-ig a szigeten élt, ahol 1919-ben, a pro­letárdiktatúra alatt Móricz Zsig­monddal szerkesztette a Néplapot. 1927-ben itt írta A mai Margitszigetet, és itt adta ki 1921-ben a Szigeti séták című folyóiratot, aminek a szerkesztője és az írója is volt. A szigeti múzeum gondolatát szintén ő vetette fel.

Bródy Sándor egyik kedvenc helye volt (főleg ősszel és télen), erről a fia, Hunyady Sándor azt írta:

Aztán végre is egy dologban együtt voltam az öcséimmel. Abban hogy apám sem nálunk, sem náluk nincs „otthon”, hanem magamagánál van, teljesen egyedül, a legtöbbször a Margitszigeten, amit mi valami boldog, művészi gyarmatnak tekintettünk. A Kisszálloda zöld zsalus szobájában, örökös nyaralási illúzióban.

Bródy Sándor gyakran visszatért az olcsóbb Kisszállóba, ami a 20. század első évtizedére a művészek egyik törzshelye lett:

Amikor az úrinép kivonul a Margitszigetről, akkor én szépen bevonulok; így most is. Nekem ez a legszebb és legismerősebb hely a világon, pedig nem vagyok természet-, hanem ember-imádó és egy fiatal nőnek a pisze orra többet mond nekem, mint maga a Mont-Blanc. Ezen halott hó van, azon élő szeplő. A sziget azonban más, a növényeknek itt húsa van, a fák öles karjukat nyújtogatják felém és a Duna, amint átöleli az egészet, szinte sárlik ... Amikor az emberek még mertek élni, a középkorban - mily kár, hogy lemaradtam róla - mindig papok, barátok laktak ezen helyen. És a papok tudták, hol kell és hol lehet jól élni.

Bródy először 1906 telén költözött ki a szigetre a haverjaival, többek között Molnár Ferenccel, aki – mivel az erős hóesés miatt nem tudtak visszatérni – a kényszerű fogságban itt írta meg Az ördög első jeleneteit. Molnár Ferenc később is többször visszatért ide:

Elmondom, hogy húsz éven át ezen a szigeten nyaraltam és megemlítem, hogy azért mégis az volt a legszebb, mikor egyszer egy nagyon szigorú és rengeteg hótól fehér télen az igazgatóság nyitva tartotta a kisebbik szállodát, s elnevezte vízgyógyintézetnek, mert be akarta vezetni a téli fürdőszezont. Ezen a télen tizennegyedmagammal én is ott laktam a szigeti kis szállóban. És nagyon érdekes volt ott lakni egy ilyen fiatal újságírónak, nagyon mulatságos, mert az a kis elszánt csoport, amely a primitív, másfélemeletes hotelben ott telelt, csupa különös emberből állott. Különös dolgok játszódtak le ott.

Szerb Antalt a Margisztiget a gyerekkorra és az öregkorra emlékeztette:

A keskeny parkban, hol jobbra is, balra is láthatja felcsillanni olykor a Dunát, a mulandóság folyamát, a szinte már túlságosan szép virágágyak között, az alsó és a felső vendéglők között, itt szoktunk gyermekek lenni és itt szoktunk megöregedni. Itt öregedett meg a pestiek legnagyobb költője, Arany János is.

Költők a Margitszigetről

Csak néhány azokból a versekből, amik nem születtek volna meg a Margitsziget nélkül.

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
“Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom’ ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt…

De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat,
- Csakis ott – találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -

A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom…
“Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!”

A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg…

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

(1877 aug. 5)

A szálloda hallja most oly hűs!
Puhán piroslik a bársonyplüss.

Ellépdel a szép kis angol lány.
Rikoltoz a páva a park alján.

Mustárszinű függöny, lenvászon.
Ebédre terítnek a terrászon.

Csillog ezüst és porcellán.
Már kint ül a szép kis angol lány.

Coctailt iszik édes meggyszesszel
s elsurran a déli expresszel.

Kirakva csomagja a hallban már.
Portán a személyzet karban vár.

Mint fellegek égen, filmen kép,
tűnik a régi, jön új vendég.

Lankadt husú dísznő, lomhán ráng.
Sóvár szeme ég, mint reklám-láng.

Kopasz, csunya férj csügg bal karján.
A páva rikoltoz a park alján.

(1937. máj.)

1800 júl. 30-án.

Szompolyogva tértem félre; a gyermeket
Mondám, szabad volt akkor még szeretni.
Tekintsd hajad, s lásd ím e kecseket;
Mernéd a felvirúltat most illetni?

Öt kín között élt év orcád neked
Gyengébb redőkkel el kezdé lepetni.
Nem lelt-e Ámor érző szíveket,
Kik készek voltak Nínonért gerjedni?

Kilép a parton. Lelke bánatában
Alélva dől el bátyja hív karjában,
S a szép mely lélegzést alig veszen,

Él, él! felpillant! s társaim sorában
Engem keres fel; Nínonná leszen,
S e hév, e szent csók istenné teszen.

(1811)

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! - az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! - hol vagyok?

(1972. május-december)

Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak,
ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alúl az árnyat...

A fű még esőtől nedves,
S a sétány már szárazon ásít
És méregzölden rángatja az utat
A teltgyomrú és gyöngyöző pázsit...

Rezegtetve száritja az úton
Összeaszott szárnyát egy lepkepár,
Előbb az eső verte le őket.
Most nyilaz utánuk a napsugár...

Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak,
ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alúl az árnyat...

(Margitsziget, 1927. május 8.)

(VIA Budapesti Negyed, El is mondom blog)

(x) Vodafone. Legek hálózata