Kertész Imre: Egy holokausztbohóc voltam

Szégyellem, de tényleg így volt. Minden komolyan veendő Nobel-díjassal hasonló történt

- magyarázta Kertész Imre, miért fogalmaz magáról így egy német interjúban, írja az MTI. (A teljes interjú magyarul itt olvasható.)

A Die Ziet új és utolsónak szánt könyvének (Letzte Einkehr, magyar fordításbanAz utolsó kocsma) megjelenése apropóján beszélgetett vele. A könyv egy elbeszélést, és 2001-2009 között írt naplóbejegyzéseit tartalmazza, ahol arról is ír, milyen volt az élete a Nobel-díj után.

Egy részvénytársaság lettem, egy márka. A Kertész márka

- mondja Kertész, aki nem bírt a tükörbe nézni a díj átadása után. Úgy érezte magát, mint aki Kertész Imre írót játssza, inkább rosszul, mint jól. Szerinte Németországban holokauszt-iparrá fejlődött az emlékezet kultúrája az elmúl évtizedek alatt.

Az irodalmi Nobel-díjat azért kapta meg, mert dicsőíteni akarták "a tanúság irodalmát", előtte pedig meghívták Stockholmba, hogy tartson egy beszédet, de valójában azt akarták megtudni, hogy "jó benyomást keltek-e, vagy hogy kézzel eszem-e a rántottát".

Az ilyesmi ellen "nemigen van mit tenni", az ember kiszolgáltatott "ezekkel a hatalmakkal szemben" - mondta Kertész Imre.

Sokkal elcsodálkoztatóbb, hogy azelőtt miként tudtam egyáltalán magyarokkal együtt élni. Magyarországon éltem meg a náci időket, itt viseltem a sárga csillagot, itt voltam a gettóban, itt fogtak el a magyar csendőrök

- válaszolta arra a kérdésre, miért vonzódik ennyire a hitleri birodalom valamikori fővárosához, Berlinhez.

Parkinsonom van, különben soha nem jöttem volna vissza

- indokolta, miért tért vissza Budapestre.

Könyvét a berlini nemzetközi irodalmi fesztiválon mutatták be a Collegium Hungaricumban, Esterházy Péter olvasott fel a könyvből részleteket. Az eseményen megtelt a magyar kulturális intézet nagyterme, 150-en voltak. (MTI)

Kertésznek nem ez volt az utolsó interjúja, azt is idén, de korábban, egy párizsi irodalmi lapnak adta. Itt olvashatja összefoglalónkat.