• Nincs most népszerűbb iskolai téma, na jó, az instagramon kívül, mint a hittan.
• Ezért a szerkesztőség néhány tagja elmeséli, milyen élmények érték hittanórán. Már azok közül, akik egyáltalán jártak ilyenre.
• Tragédiák, botrányok, szerelem és csoda.
• Beszállt a Cink két szerzője, Szily László és Fülöp Péter is.
• Jöjjenek a sztorik!

Bede Márton, aki Concepciónnal került szembe:

"1990-ben apám munkája miatt Barcelonában éltünk, én pedig 11 éves voltam. Rendes családból származó gyerekként szüleim már egészen kis koromban megismertettek a nyugati civilizáció alapjaival, a Bibliával és a görög-római mitológiával. Nekem Odüsszeusz és Mucius Scaevola sokkal jobb arcoknak tűntek, mint Mózes meg Jézus. A spanyol-katalán oktatási rendszerben viszont csak az utóbbiakat tanították a religión nevű tantárgy keretében.

A religiónt egy Concepción nevű nő tartotta, aki a legsötétebb, legijesztőbb lény volt, akivel valaha iskolában találkoztam, pedig jártam egy párba. Nem illettünk össze. MIvel akkor katalán nyelvből is bukásra álltam, végül azt a döntés szülte meg anyám és a tanári kar,

hogy inkább ne járjak hittanra,

van elég baja úgyis a szerencsétlen kelet-európai gyereknek. Legalábbis én így emlékszem a sztorira, mert most felhívtam anyámat, aki azt állította, hogy én nem is jártam hittanra, csak a húgom, akinek még a Miatyánkot is be kellett magolnia katalánul.

Akárhogy is történt, az biztos, hogy egy gyerek az alattunk lévő osztályból belefulladt az iskola medencéjébe, mindenkinek el kellett mennie a gyászmisére, és az még egy vallási eseményhez képest is lehangolóan unalmas volt."

Tamás Bence Gáspár, aki nem nyelt le mindent:

"Szinte egész általános iskola alatt jártam hittanra, öt vagy hat, esetleg hét éven keresztül, kicsit már összefolynak a dolgok. Nem volt túl váratlan húzás szüleim részéről, hiszen anyám előtte is rendszeresen vitt a vasárnapi misékre, hiába könyörögtünk öcsémmel, hogy a Benji c. sorozat sokkal fontosabb. A délelőtti mise volt viszont a nekünk való gyerekmise, ahonnan mindig elkéstünk. Máig emlékszem, hogy szégyelltem magam, mert már csak elől volt hely, anyám cipője pedig hangosan kopogta végig:

"Na, ezek már megint késtek!"

Szóval a hittan annyira nem volt váratlan, de azért mégis volt egy pillanat, amikor gyermeki szívem majd kettérepedt. Gyuri atya volt éppen a rákospalotai plébános, és annak rendje módja szerint ismertette a tízparancsolatot, majd kitért arra, hogy Jézust még a szüleinknél is jobban kell szeretnünk.

Hát ezt én nem nyeltem le.

Ettől függetlenül próbáltunk jól viselkedni, mert reméltük, hogy csilingelhetünk majd elöl a misén, azaz ministránsok lehetünk. Ez sajnos nem jött be, sosem sikerült rendes eminensként prezentálnom magam, Isten színe előtt sem.

Pár év után a nagytemplom oldalsó kápolnájából egy másik iskolába került a hittanoktatás, ez is mindig késő délután volt, és sokkal felszabadultabbnak tűnt. Mégiscsak hazai terep volt ez, nem egy díszes templom. Ha jól emlékszem, a bibliai sztorikon mentünk végig, közben persze a pad alatt ment a marhulás, bár már csak arra emlékszem, hogy kentük a májkrémes zsemléket a Nagy Gáborral.

(Az is érdekes volt, ki kezdett el a rendszerváltás után hittanra járni. Elég szegény munkáscsaládok jártak abba a suliba, amibe én, és közülük is jöttek sokan, de az tényleg meglepetés volt, hiszen addig ez nem volt téma, hogy ki katolikus, ki nem.)

Folyton ide-oda rakták a papokat, nehogy megszeressük/megszokjuk bármelyiket is. Gyuri atyát jobb arcok követték, emlékszem, Attila atya volt a legjobb fej, misén felnőt és gyerek elefántokkal meg irigy gyerekek és a színes filctollaikkal példálózott. Túlzott szigorra nem emlékszem, ez volt a leglazább óránk, ugyanis nálunk a rajzot a kémiatanár tartotta, az énekórára pedig az énektagozat miatt nagyon rá voltak állva a tanárok."

Szily László, aki faszbotrányba keveredett:

"Elsőtől nyolcadikig jártam plébániai hittanra Feri atyához, sőt mellette ministráltam is majdnem minden hétvégén,

karrierem csúcsán egyszer a tömjénfüstölőt,

egyszer pedig a keresztet vihettem a húsvéti körmeneten. Utána a piarista gimnáziumban négy évig jártam iskolai hittanra.

A legrosszabb, amit hittanon történt velem: azt mondtam éppen, hogy AZT!, amikor Feri atya belépett a terembe, de ő úgy hallotta, hogy azt mondtam, hogy FASZT!, és kemény szavak kíséretében kiküldött.

A legjobb, mi hittanon történt velem: egy mátrai sátorozós hittantáborban csókolóztam először rendesen, a kiskori smackózásokat nem számítva, itt láttam először mellbimbót, egy egészen kis darab vörös(!) pinaszőrt és itt vármétáztam először. Sajnos utoljára is!"

Fülöp Péter, aki nem szór gyöngyöt disznók elé:

"Én hittanra magamtól kezdtem járni, azt hiszem, tíz évesen. Semmi köze nem volt az iskolához. Itthon felmerült, hogy a dédnagymamánk a halála előtt azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha járnánk hittanra. Ez egy ideig lógott a levegőben, aztán eldöntöttem, hogy

oké, de református leszek.

Vasárnap délben voltak a hittanórák. Egy kis éneklés, imádság, valami történet, imádság, éneklés. Egészen szerettem, és miután konfirmáltam ugyanúgy jártam tovább, csak IFI órákra, ahova már idősebbek jártak, szórakoztatóbb is volt és nagyon megszerettem. Akkoriban Feri bácsi volt a lelkész, aki azóta nyugdíjba ment és a fia vette át a stafétát.

Ezeket csak azért írom, mert nagyon szeretem őket, mindig kedvesek és rendesek voltak velem és nagyon sokszor segítettek. Vannak jó horrorisztikus történeteim, amiket tőlük hallottam, de nem akarom csak úgy "disznók elé szórni a gyöngyöt" és úgy beállítani ezt az egészet, mintha ezek a történetek lennének a legfontosabbak a hittannal kapcsolatban.

Feri bácsi egyszer mesélte hittanon, hogy fiatal lelkész korában egy kisvárosban dolgozott, ahol egyszer az volt a feladata, hogy adományokért házaljon. A részletekre nem emlékszem, de lényeg, hogy olyan korról van szó, amikor nem nagyon szerették az egyházakat Magyarországon. Becsöngettek egy férfihez, aki azt mondta nekik, hogy akkor ad pénzt, ha a pap elmegy és talál valami rendes munkát. Másnap jött a telefon a plébániára, hogy a férfi nyaktól lefelé lebénult.

A másik történet egy hittanórán esett meg, amikor egy kislánynak elkezdett viszketni a talpa. A viszkető rész furán lüktetett is. Olyannyira, hogy jobbnak látták megnézetni a kórházi sebészeten. Kiderült, hogy valami rovar belepetézett a lábába, és most akartak kikelni a peték."

És végül én,

akit csak hittanról rúgtak ki:

Óvodás korában úgy szívtam magamba a hittant, mintha csak Hoffmann Rózsa írta volna a kottát. Mármint a 2013-as Hoffmann, nem az akkori, ‘89-es, ha értik, mire gondolok, kacsint-kacsint.

Ehhez kellett egy kis csavar - családom vallásos tagjai valahogy úgy tudták kiemelni a bibliai történetekből a szuperhősös-izgalmas vonalat,

hogy az tényleg magával tudott ragadni egy Star Wars-rajongó óvodást.

Emlékszem, egyszer megrajzoltam valami csatajelenetet, amiben az egyik katona felkelt halottaiból, mert gondoltam, hogy feltámad – mire felvilágosítottak, hogy ezt azért nem eszik ilyen forrón.

A lényeg az volt, hogy mire jött az iskola, egyértelmű volt, járni fogok hittan-különórára. Talán még vártam is.

Tekerés előre, következő jelenet: a hittancsoport lett az egyetlen hely bámilyen oktatási intézményben, ahonnan valaha kirúgtak. Pedig kifejezetten unalmas, példás magatartású általános iskolás voltam, még a legnagyobb botrányom is annyi volt, hogy egy mondókát átköltöttem faszosra, és hangosan kiabáltam a szünetben, amiért büntetésből le kellett írnom a szöveget az üzenőmbe és hazavinni megmutatni. Az iskolai hittan viszont így sem tetszett. Nem voltak már szuperhősök, csak száraz iskolai anyag.

A bukás mégsem ezért jött el. Itt lettem először “szerelmes”,

vagy nem is tudom, mi az pontosan, amit másodikos korában érez az ember.

Volt egy lány a csoportban, akivel megvolt az első kézfogás, és az első vállátölelés. Több nem, de ezek azért elég nagy dolgok voltak. Aztán egyszer a templomban elhívtam a születésnapomra. Azt mondta, eljön.

Nem jött el.

Innen egyenes út vezetett a zülléshez. Ezután már tényleg nem fértem a bőrömbe az órákon. A végén behívták anyukámat, és eltanácsoltak a csoportból. Nem bántam.

Most, hogy így végiggondoltam,

egész sokat tanultam ebben a csoportban.