Ki az a majom a Harley-Davidsonon?

Amikor reggel kinyitom a szemem, az első dolog, ami eszembe jut, hogy

Úristen, mit vegyek fel?

és rögtön utána, hogy

Nincs egy rongyom!

Nem az a kifejezetten macsó ébredés, inkább olyan picsás. Dehát mégiscsak egy vadonatúj Harley-Davidsont fogok vezetni, életemben először, és egy Harley-nak meg kell adni a tiszteletet. Ahogy az ember nem ül Rolls Royce-ba kiseggelt mackónadrágban, úgy nem ül Harley-ra kordura pantallóban meg hálós Dainese dzsekiben. Mert a Harley nem egyszerűen motorkerékpár. Hanem, ha hihetünk a precíz szakkatalógus-adatoknak, a Harley az egy életérzés. Ami elönt. A Harley, az maga a férfiasság. A megtestesült milwaukee-i macsóizmus. Hells Angels. Easy Rider. Sonny Barger! Pataky Attila!! Delhusa Gjon!!4! Born to Be Fucking Wild!
De hogy fog elönteni az életérzés így, hogy

nincs egy rongyom?

Egy árva rojtos bőrnadrág nem sok, annyit nem találok a szekrényben. Se egy bilirohamsisak, se egy kivarrt bőrmellény, se semmi. Se nagymagyar zászló, amit kitűzhetnék. se kismagyar, de még egy icipici trianonos matrica se bujkál a fiók sarkában. Megyek, ahogy vagyok, és igyekszem elfelejtkezni a ruhatáramról. Úgyse látom magam.

48, de hogy te is értsd: FORTY-EIGHT

Az első dolog, ami meglep, hogy milyen kicsi. A biciklim magasabb nála. Lemértem, azon egy méter magasan van a nyereg, ezen 66 centi. És ez nem bicikli, hanem ez egy életérzés. Négymillióért.

A bicikliérzést tovább erősíti, hogy sok helyen látszik a bölcsőváz, ami jót is tenne a puritán imidzsnek, ha nem tudnám, hogy a Harley még így csupaszon is 250 kiló, miközben a “sportmotorok” 200 alatt vannak. Dehát ez nem “sportmotor”. Hanem egy Sportster. Ami egy életérzés.

A kedvenc benzinkutam Visegrádon. Vár, Duna, és az Érzés.

A másik, ami meglep, hogy mennyire nincs hangja. Ehhez tudni kell, hogy motorkerékpárhang-viszonylatban két táborra oszlik a világ, és a két tábor közt nincs semmiféle átjárás. A síron túl talán, de ezen a földön biztos nincsen. Az egyik tábor szerint egy motorkerékpárnak legyen hangja, és kész. A másik tábor egy lavór 10W-40-es fáradt olajba fojtaná bele a zakatoló, dürrögő, puffogó rohadékot, aki miatt a csecsemők felsírnak álmukban, a férfiak meg harci ködmönt kapnak magukra, és kapát-kaszát ragadnak, úgy várják a férget a falu végén. De egy Harley Davidson, az más. Annak kell a hang. Ilyen hanggal meg zacskós levest sem szabadna árulni, nemhogy Harley-Davidsont.

A harmadik már nem is a meglepetés, hanem egyenesen a döbbenet.

Jézus ereje, hát hogy néz ki ez a tank?

A formája még csak-csak, ez amúgy az úgynevezett mogyoró (peanut), amit 1948-ban találtak fel, és a motor neve is innen jön. Rá is írták, nem számmal, hanem nagybetűkkel, hogy még a hülye is értse. FORTY-EIGHT, érted? Hogy nem ér össze a nyereggel, és kilátszik a váz? Van ilyen. Na de a fényezése. A fényezése, az pont mint egy félresikerült csillámoskörömlakk-reklám a kilencvenes évek közepéről. A Bravo magazinból. Kitépve. Összegyűrve. Eldobva. Lehet, hogy most megint ez a divat, de ha ez a divat, akkor én inkább járok alföldi papucsban meg trapperfarmerben, köszönöm. Én hamisítatlan macsóélményért jöttem, nem csillámos körömlakkért.

Íme a tank. A lens flare nem Photoshop, tényleg hasra esik rajta a fény.

A nagy újdonság, a kulcs nélküli indítás viszont egészen milwaukee-s: el tudják képzelni, ahogy egy Pokol Angyala nem tud elindulni a bevetésre, mert a nagy kacska kesztyűs ujjaival képtelen előbányászni a zsebéből a kulcsot? Ugye, hogy nem. A 48-ashoz csak közel megyek, zsebemben a kulccsal, pittyen, és már mehetünk is. Akkor menjünk.

Szívcsakra Revisited

Ha Budapestről motorral elindul az ember, és nincs kedve elgurulni egészen az Alpokig, nagy valószínűséggel Dobogókőn köt ki. Ennek számtalan oka van, egyrészt ugye még a kisgyerek is tudja, hogy Dobogókőn van a Föld szívcsakrája, másrészt közel van, elfogadható minőségű az aszfalt, látványos és kanyargós az út, harmadrészt amit egy kisgyerek tud, azt a motorosok is tudják, úgyhogy nagyokat lehet integetni út közben a többi szívcsakravadásznak, aztán leállni a Matyi Büfé előtt, aminek létértelme (raison d’être!), hogy meg lehet előtte állni motorral, aztán ott mutogatni a VASAT a többi motorosnak.

(Insider info: A Dobogókőre motorozó motorosok 90 százaléka nem jut tovább a Matyi Büfénél. A kilátó onnan legalább 100 méterre van. És ha közben rászarik egy légy a VASRA? Leesi az eső? Megsüti a nap? Amúgy is, ki fog Valénak öltözve három méternél többer JÁRNI?? Amikor ott a VAS???)

Ez gyárilag ilyen. Nem ér össze, hát nem ér össze

Fontos: ha szeretné elolvasni a világ összes Harley-Davidson-tesztjét egyetlen cikkben, vagy szeretné megírni a sajátját, ezt mindenképpen olvassa el!

Nem tudom, a szívcsakra teszi-e, vagy a szeptember végi, borongós, esőszagú, lombhullatós idő, de a Forty-Eight Sportsterrel felpöfögni Dobogókőre egészen fantasztikus élmény. Sokadszorra is az, és igen, csicsás tank ide vagy oda, béna hang ide vagy oda, ezzel a Harley-Davidsonnal is az. Ez nem egy rossz motor; ez egy jó Harley. Erős, hiába csak 65 lóerő, és könnyű, hiába két és fél mázsa.

Az élményhez nagyban hozzájárul, hogy az út teljesen kihalt, egyetlen bordó Seat Ibiza sem próbálgatja a saját VASÁNAK a határait. A levegő csak kicsit csíp, és amikor kiköszön a felhők mögül a nap, nem lehet nem mosolyogni a sisak alatt.

Ez a legkisebb, egyben legsportosabb új Harley, mármint méretre és tömegre. Sportster, ugyebár. A hatalmas, 1200 köbcentis motor viszont egyáltalán nem az a mélyen alulról húzós, szürreálisan alacsony fordulatnál elválthatós szerkezet, mint amire számítottam. Kétezer környékén még inkább gondolkodni szeret, hogy akkor most mi legyen, háromezer körül már nem bánja a magasabb fokozatot, de az a legérdekesebb, hogy bár csak hatezerig pörög, és ott leszabályoz, egyáltalán nem tűnik szentségtörésnek elhúzni egészen a végéig.

Videó: Nem jár a motor, csak pattog. Így hűl a Harley.

És hogy honnan tudom ezeket? Onnan, hogy egészen elképesztő módon van rajta fordulatszámmérő. Meg fokozatkijelző. Meg Trip A, sőt Trip B. Meg kvarcóra! Az egészet sikerült rátenni a kilométerórára, úgyhogy nincs az vadászpilótafülke-érzés, mégis több, mint ami egy átlagos csoppertől-krúzertől elvárható lenne. És ha már nagyon unatkozik az ember,  fogja magát, és hipp-hopp megnézi, mennyi az idő. Már akit az idő múlása szórakoztat.

Hol a fék?

Na fék, az nincs. Elöl egyetlen, már ránézésre is elhanyagolható méretű tárcsa, ami pontosan annyit lassít a motoron, amennyi kinéz belőle: semennyit. Nem életveszélyes, csak előre kell tervezni. Nincs olyan, hogy hopp, ezt benéztem, sebaj, majd nagyobbat fékezek, mert nem lehet nagyot fékezni. Béküljünk ki vele. Ha kicsit lehet fékezni, akkor kicsit kell fékezni. Nem fékezőverseny ez, hanem életérzés.

Ami elönt.

Az ABS-t, ami a Forty-Eight egyik nagy újítása, egyáltalán nincs kedvem próbálgatni. Az aszfalt nyálkás, átfolyásos, hullik a lomb, könnyű elcsúszni. Bordó Ibiza híján versenyezni sincs kivel, úgyhogy csak mosolygok a sisak alatt, és boldogan, stresszmentesen, negyvennel megyek be olyan kanyarokba, amikbe máskor nyolcvannal. A határaimon innen.

Milwaukee's Best

Amúgy is igyekszem úgy vezetni a Harley-Davidsont, hogy megfeleljek az általa támasztott életérzés-követelményeknek: méltóságteljesen, szemlélődve, mintegy fittyet hányva a külvilágra, amit egyébként elég nehéz megoldani egy csillámoskörömlakk-színű motoron.

Néha azért sikerül. Csak ne kelljen fékezni. Vagy elindulni. Főleg elindulni. A lábtartók messze elöl vannak, ezért minden egyes alkalommal eljátszom A levegőben bicikliző majom című kabaréjelenetet: kétségbeesetten keresem őket magam alatt, ahol lenniük kéne, aztán eszembe jut, hogy elöl vannak, és addig kalimpálok, amíg el nem találom legalább az egyiket. A másik már adja magát. Titokban azt remélem, hogy ez kívülről magabiztos lábtornáztatásnak vagy rutinszerű lazításnak tűnik, de valójában nincsenek kétségeim. Egy majom vagyok.

Majom vagyok

Majom vagyok, de kemény majom: a Harley úgy ráz, mint egy vidámparki rodeógép Lubbock, Texas külvárosában. Meg kell ülni. Meg kell kapaszkodni. Meg kell hágni. Alapjáraton a seggemet rázza, mint egy motoros hájtalanító, menet közben konkrétan a talpamat zsibbasztja, és különös okból még a jobb combom is elgémberedik, de ezt már tényleg nem értem. Szélvédelem zéró, ami életérzésileg érthető, sőt kívánatos. De amikor a végét (szakszlengben ez a végsebesség) próbálgatom az egyenesben, érzem, hogy már nem méltóságteljes macsó vagyok, hanem egy darab bőrvitorla. Belém kap a szél, tol hátrafelé, hátul meg nincs, ami megtartson, úgyhogy a kormányba kapaszkodva próbálom visszatornázni magam a helyemre. Sikerül.

Végre valami műanyag. Ronda a kulcs, de szerencsére nincs rá szükség.

 

Dobogókő. Elhull a virág, eliramlik az élet. A Matyi Büfé zárva. Egy árva darab VAS sincs se közel, se távol. A hűlő blokk pattogása a leghangosabb zaj az egész szívcsakraközpontban. A sisakomban döglött darázs, a combom sajog, a talpam bizsereg, de akkor a csillámló körömlakkszínű Harley tankján egyszer csak megcsillan a szeptember végi nap. Furcsa melegség önti el a szívemet. Nem, még nem érkeztem meg, de egy lépéssel közelebb jutottam a Harley-életérzéshez. Innen Milwaukee már csak 7650 kilométer.

Matyi Büfé, Dobogókő, szeptember vége

A motort a Harley Davidson Magyarországtól kaptam. Köszi!

Az Egyetlen Nagy Harley-teszt meg itt.