Matula 10

2003. október 13-án hajnali négy körül Tamás Bencével cseteltem arról, hogy rakjuk már ki az első számot. Úgyhogy kiraktuk. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy a Matula lesz minden idők legjobb magyar weboldala, és arról sem, hogy mekkora hatással lesz életünkre és karrierünkre. Sajnos azt sem sejtettük, hogy ezzel egyszer még csajozni is lehet, mert akkor biztosan jobban odatettük volna magunkat mindannyian.

Ez a mostani tízéves évforduló persze nem igazán kerek, ezt mindenki tudja, aki kicsit is szerette a csodálatos Matula Magazint. A matula.hu címen 2001 vége és 2003 eleje között már működött egy oldal, ami valójában blog volt, csak akkor ezt a szót mi még nem ismertük. Egészen kiváló írások voltak azon is, én például később csak megközelíteni tudtam az első, venezuelás Kibaszott Világot, utolérni soha. Abban a Matulában a későbbi fantasztikus négyesből már hárman, Bence, Magyari Péter és én benne voltunk. A leges-legelsőben, az 1995-ös, fénymásolt Matula Magazinban viszont csak Bence. Illetve én ilyenkor mindig hozzá szoktam tenni, hogy én is, mert határozottan emlékszem, hogy a 17. oldalon lévő írást a régi jó szocialista édességek elnyugatiasodásáról ugyan Bence írta, de az alapötletet én szolgáltattam hozzá. Esküszöm, hogy így volt.

Az a Matula egyetlen számot ért meg, és híre alig jutott túl a szerkesztőknek otthont adó ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola falain. A fanzin lelke Kiss András, a későbbi Kula zenekar billentyűse volt, és fontos szerep jutott benne Szemző Dávidnak (azok a rajzok!), aki a Kula énekesdobosa lett, később pedig a Matula Records zenéit írta. És csinált oda valamit Pap Dávid Tamás is, aki azóta Placid néven dídzsézik és szervez koncerteket.

---

1995 és 2003 között történt Magyarországon egy nagyon fontos dolog: az internet. Felbukkanásának köszönhetően nem volt többé szükség fénymásológépekre, sem semmiféle technikai szakképesítésre. Akinek volt mondanivalója, az az egész világgal közölhette. És ha elég érdekes volt a mondanivaló, akkor a világ oda is figyelt. Ránk csak Magyarország egy része figyelt, de mi ezzel is meg voltunk elégedve.

A végső és legjobb Matula-inkarnáció sikerében az internetnél már csak annak volt nagyobb szerepe, hogy összeállt a tökéletes szerkesztőség. A Magyari-Tamás-Bede szextetthez csatlakozott Inkei Bence is, aki ugyan azóta szereti hangoztatni, hogy ő kívülálló volt, valójában percek alatt ugyanolyan fontos lett, mint mi. A Matulával kapcsolatban egyébként a leggyakoribb tévhit, hogy mi olyan nagyon nagy barátok lettünk volna. Jóban voltunk, és jóban vagyunk ma is, de mindegyikünknek mindig voltak jobb barátai, mint bárki ebből a csapatból. Bencét 15 éves korom óta ismerem, volt, hogy közelebb léteztünk egymáshoz, máskor távolabb, ám kapcsolatunkat konfliktusmentesnek vagy legjobb barátinak tényleg csak az nevezné, aki nem ismeri egyikünket sem. Egyébként 2003 októberében Bence és én 24 évesek voltunk, Magyari 25, Inkei pedig 28.

Kebelbarátok tehát nem lettünk, de nekem, az egyetlennek négyünk közül, aki soha nem játszott semmiféle együttesben, a Matula adta meg az életben a tökéletes rockzenekar-élményt. Mindannyian kicsit másban voltunk jók, és tényleg csak együtt tudtuk ezt így megvalósítani. Én soha nem voltam képes bárkivel együtt dolgozva alkotni, kivéve ebben a közegben. Talán azért is, mert ez volt életemben az egyetlen közeg, amiben nem tudtam kocogva is simán teljesíteni azt, amit kellett.

A Matula Magazin szerkesztőségének zsenialitása vitán felül áll. Nyilván nem véletlen, hogy amióta 2007 elején vége lett a közös munkának, mind a négyen tudtunk magyar szinten egészen kiemelkedőeket dobni. Nem azt mondom, hogy nem hibáztunk azóta, hiszen tökéletes csak a Matula tudott lenni, de akár parlamenti videókról, akár homoszexuális postpunk-zenekarról, akár politikai újságírásról, akár utazós blogról van szó, a nyomunkban sem nagyon látok senkit.

Pedig próbálkozó van bőven. Most már hat és fél éve nincs Matula, de senki meg sem tudta közelíteni színvonalában azt, amit mi letettünk az asztalra. Epigonok voltak bőven, olyanokból pedig még több, akik a mi ötleteink egy részére próbáltak építkezni, de ezek közül egyik sem jutott el olyan szintre, hogy akár a nevük említését megérdemeljék. Nem a nyúlással magával van baj, a Matula sem tagadta soha elsősorban külföldi példaképeit, de a tehetségtelenség igen kínos.

Az egy dolog, hogy mi mennyire voltunk zseniálisak, de el kell ismerni, szerencsénk is volt. A Matula Magazin volt az első a magyar alternatív tartalomgyártás történetében, ami tényleg azt csinált, amit akart. Nem kellett a frekvenciák szűkösségével megküzdenünk, nem vonatkozott ránk a sajtótörvény, nem állt felettünk semmiféle ORTT, és gyakorlatilag nulla forintból tudtunk működni, a magyar törvényi kereteken szinte teljesen kívül. Voltak persze kisebb-nagyobb jogi balhék (és vannak egyébként még a mai napig is, legutóbb Selmeczi Gabriella keresett minket ügyvéd útján), a szüleim pedig egyszer voltak olyan nagyvonalúak, hogy kifizették valami külföldi szerver ideiglenes bérlését, de alapvetően saját erőből lehettünk olyan szabadok, mint Magyarországon ebben a szakmában korábban soha, senki.

És nemcsak szabadok voltunk, hanem bátran és hajlíthatatlanok is. A magyar kulturális- és médiaélet hiába szabadult meg a kommunistáktól, azóta is töretlenül nyalja a hatalom seggét, kuncsorog a támogatásért, és örül, amikor kap egy kis pénzecskét. Vagy ha már egy ideje nem kap, akkor mindent megtesz, hogy ő legyen a hatalom. Itt sem fogok neveket írni, de zenészek, újságírók, filmesek – mindenki ismeri őket. Mi ilyet nemhogy soha nem tettünk, de nem is vágytunk rá. Ahogy az ember öregszik, kénytelen kompromisszumokat kötni az életben, de hiába nincs már rég Matula, mi négyen azóta is tartottuk magunkat annak első törvényéhez: a magyar állam és hatalom undorító, és aki hozzáér, az leprás lesz.

---

Szabadnak és gerincesnek lenni egyébként elég komoly meló volt. Nem hiszem, hogy Magyari és Inkei megsértődnének, ha leírom, hogy Bence és én különösen sokat szoptunk a Matulával. Mindig mi ketten voltunk azok, akik reggel hatig ébren voltak az aktuális szám kilövésekor. Bence azért, mert ő volt az egyetlen közülünk, aki tudta, mi az a html, én meg azért, mert akkora control freak vagyok, hogy nem tudtam volna elviselni, hogy valaki buzerálja az én dolgaimat, miközben alszom. És egyébként is valakinek meg kellett írnia a hiányzó rövidhíreket és válaszolnia az olvasói levelekre, amiket mindig a végére hagytunk. (Második tévhit a Matulával kapcsolatban: nem, nem mi írtuk magunknak a leveleket. Talán egyszer egyet viccből én, de még ebben sem vagyok biztos. Nekünk tényleg voltak ilyen seggfej olvasóink, illetve olyanok, akik azt hitték, majd valami fárasztó szellemességüket nem tudom két és fél liter Bacardi-Cola után két mondattal vízbe fojtani. Aki nem hiszi, üssön fel tetszőleges weblapot, ahol magyar emberek kommentekben fejtik ki a “gondolataikat”.)

Emlékszem volt egy karácsonyi szám, amikor Bence lement a csajához vidékre, nekem kellett majdnem az egészet összeraknom, és azzal töltöttem egy december 25-26-án 24 órát egyhuzamban, hogy Matulát írtam, Matulát szerkesztettem és Matulát élesítettem. Nem panaszkodásképp mondom, a karácsonynál biztosan sokkal jobb volt.

Amikor a blogszerű matula.hu behalt, az én ötletem volt, hogy legyen egy weboldal, amire kéthetente felkerül tíz jó cikk. Ezt ugye nem sikerült megvalósítani, mivel az első két-három szám után képtelenek voltunk tartani a kéthetenkénti frissítést. Mindig azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy inkább jók legyünk, mint pontosak, és ez így utólag is nagyon bölcs döntésnek tűnik. És még így is borzasztóan sok meló volt vele. Talán itt kellene megköszönnöm akkori munkahelyi főnökeimnek a toleranciát és a félrenézést – nehéz úgy produktívnak lenni, hogy az ember már második napja reggel hatkor fekszik és kilenckor kel.

A Matula minden egyes száma ugyanúgy indult – lapindító értekezlettel, amit persze soha nem neveztünk ilyen köcsög néven, és a leggyakrabban a Hajós utcai Balettcipőben tartottuk. Itt elvileg ki kellett volna találni, hogy mi legyen a következő számban, aztán pedig leosztani a feladatokat, de valójában csak hülyeségeken röhögcséltünk, és néha eszünkbe jutott valami. A kedvenc matulás szerkesztőbizottsági ülésem viszont a Kultiplexben volt, ahol négyünk egyik meg nem nevezendő tagja marihuána hatása alatt elájult a mosdóban.

Ezek az összejövetelek után jött a sunnyogás időszaka, amikor senki nem csinált semmit, majd hazudozni kezdtünk egymásnak, amikor én, a világ egyik legagresszívebb és legelviselhetetlenebb emailezője, elkezdtem basztatni a többieket azzal, hogy most már illene nekilátni. Néhány nap után mindenki megcsinálta a saját dolgát, ami részben az előre megbeszélt dolgokból, részben egészen váratlanul felbukkanó újdonságokból állt, aztán Bence és én összeraktuk a dolgokat. Két és fél éven át csináltuk, és az 52-ik számnál tartottunk, amikor sajnos véget kellett vetnünk az egésznek.

Azóta komolyan egyszer sem merült fel, hogy újraindítsuk, bár pont Bencével volt egy beszélgetésem néhány hónapja arról, hogy most már tényleg annyira szar itt minden, hogy akár lehetne Matula is. Egyszer felvetettem, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy Matula Facebook-csoportot, de Inkei lesújtó pillantása után ezt nem is forszíroztam tovább. A Matulával tényleg annyi meló volt, hogy azóta sem hiányzik újra az élmény.

---

Nem mintha a Matulától azóta is megszabadultunk volna. Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, mert közülünk talán én vagyok az, aki a legkevésbé szégyelli tehetségét aprópénzre váltani, de ami jó velem az utóbbi tíz évben történt, annak jelentős részét annak köszönhettem, hogy megcsináltuk azt az 52 számot. Például egészen biztosan nem lettek volna olyan munkáim, amikből annyi pénzt tudtam spórolni, hogy az utóbbi hat évből gyakorlatilag hármat egzotikus helyeken nyaralgatással töltöttem. Legalább két hosszú távú kapcsolatom egészen közvetlenül köszönhető a Matulának, és a rövidebb ügyeket most hagyjuk, ott lehet, hogy tényleg az alkohol volt a döntő, nem a sugárzó intellektusom.

Amikor tíz éve elindítottuk az oldalt, arról legalább homályos elképzelésünk volt, hogy mit szeretnénk csinálni, arról viszont fogalmunk sem volt, hogy ennek hatására híresek leszünk. Kereskedelmi tévékbe nem kerültünk be, bár valószínűleg ha arra hajtunk, az is összejött volna, én viszont megtanultam, hogy a hatalomnál már tényleg csak egy undorítóbb dolog van, és az a hírnév. Az előbbit legalább elméletileg lehet valami jóra használni, megjutalmazni a jókat és megbüntetni a gonoszakat.

Először akkor éreztem, hogy híresek lettünk, amikor még valamikor egészen a Matula elején apám mesélte, hogy egy taxisofőr azt magyarázta neki, csak a mi weboldalunkot érdemes olvasni. Addig el nem tudtam volna képzelni, hogy a saját közvetlen barátainkon és kultúrkörünkön kívül is érdekeljünk valakit. Ez mára odáig fajult, hogy a múlt hétvégén kint voltam Bécsben, szombat reggel írt egy számomra ismeretlen magyar, hogy látott előző este bulizni, szombat éjjel meg egy másik odajött hozzám kezet fogni, valamint arról magyarázni, hogy mennyire fontos voltam a fiatalságában, és hogy venne nekem egy italt. Ettől annyira zavarba jöttem, hogy inkább én vettem neki egyet, amit végül a barátnőm fizetett.

Aránytalanul nagy hatásunknak és hírnevünknek egyébként egyszerű magyarázata van. Talán éppen mi írtunk először arról a Matulában, hogy Magyarországon nincs szórakoztatóipar, illetve ami van, azt a bulvárújságok és a kereskedelmi tévék kreálják. Nincs olyan, hogy egy zenészből vagy színészből saját erőfeszítésből sztár lesz - csak az fut be, akit a média befuttat. És ez pont ugyanígy működik abban az “underground”, “ellenkulturális” vagy “alternatív” közegben, amiben a Matula létezett.

Ez így nyilván nincs jól, de hát nem a mi hibánk, hogy így alakult. Nehogy már baj legyen, hogy négy okos embernek határozott véleménye volt, és ezzel befolyásosabb és sikeresebb tudott lenni, mint szinte bármelyik zenész vagy filmes vagy művész ebben a kultúrkörben. Amiben nyilván annak is komoly szerepe volt, hogy a minket fogyasztó réteg azért nem volt teljesen hülye, és pontosan érezte, hogy amit mi csinálunk, az szabad és független minden állami pénztől és befolyástól, ami törvényszerűe tönkreteszminden alkotói folyamatot.

---

2007 óta nemcsak azért nem született új Matula, mert nincs még négy ilyen tehetséges ember ebben az országban, hanem azért is, mert megváltozott az ellenkultúra természete. A mi sikerünk legfontosabb eleme az volt, hogy pár odavetett mondattal többet tudtunk mondani, mint a mainstream húsz flekkben. Ma viszont már a mainstreamnek sincs pénze, az olvasóinak meg türelme ahhoz, hogy bárki bármit mondjon húsz flekkben.

Az új mainstream a Gawker, a 444 meg a többiek lettek (lesznek), ahol emberek pénzért hánynak oda néhány mondatos cukiságokat/véleményeket és néha még híreket is a közönségük elé. Amely közönség még erre is csak annyit tud mondani, hogy TLDR. Aki mást akar, annak mást kell csinálnia. Nem véletlen, hogy az új underground az utóbbi két-három évben már nem tömör mondatok köpködését jelenti, hanem hosszú, okos és az új iránt érdeklődő fogyasztó számára végig lebilincselő írásokat.

Nem meglepő, de Magyarországon még semmi ehhez közelítővel sem próbálkozott még senki. Pedig aki akkorát akar dobni, mint mi tíz éve a Matulával, annak muszáj lesz. Talán mi sem lennénk rá képesek.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;