Ezt senkinek nem lehet elmagyarázni

Korábban meglehetősen más jellegű fényképsorozatokat készítettél. Miért döntöttél úgy, hogy a támadások helyszínére mész és fényképezni kezdesz? 

A támadássorozat idején egy évet New Yorkban, az ICP-ben tanultam. Foglalkoztattak a támadások, beszéltünk ott helyben is sokat róla. Amikor hazajöttem, egyik első dolgom volt, hogy felhívjam a tatárszentgyörgyi önkormányzatot.

Morális kötelességemnek éreztem, hogy a Cornell Capa által alapított iskolából kilépve, független fotósként megkérdezzem, hogy akár a munkámmal, akár máshogy, segíthetek-e valamit.

Az önkormányzatnál megadták a helyi kisebbségi önkormányzat képviselőjének számát, ő pedig Csorba Erzsébetét. Az ő fiát és unokáját gyilkolták meg Tatárszentgyörgyön.  Velük kezdődött, hozzájuk kezdtem el eljárni 2009 szeptemberében.

Hogyan lehet egy ilyen helyzetben elkezdeni a fényképezést? 

Az ICP-ben volt egy workshop, ami arról szólt, hogy hogyan kerüljünk közelebb emberekhez. Ezt egy dél-amerikai bevándorlócsaládból származó, rettenetes történeteken, nagyon sok viszontagságon és keserűségen keresztül ment férfi tartotta. Elmentem erre, mert az számomra mindig teljes megdöbbentést jelentett, hogy hogyan lehet odamenni emberekhez, és lefotózni őket. Főleg úgy, ha épp valami traumán mennek keresztül.

És a kurzus sok szempontból felszabadító volt. A tanárnak volt egy története egy korábbi diákjáról, aki összeismerkedett egy családdal, és elkezdte fotózni az életüket. Közben egyre jobba lettek, meg is hívták egyszer ebédelni. A lány pedig ebéd közben megkérdezte, hogy hogy tudnak ilyen szegények lenni. És akkor ott vége volt mindennek.

Turay Balázs (fotó: Balogh Bea)

Mert ha elmész egy hasonló helyzetben lévő családhoz, akkor ezt nem kérdezed meg. Mert nem azért mész el hozzájuk, hogy felmérd a szegénységüket, hanem mert emberekkel akarsz beszélgetni. Ők az érdekesek, és teljesen mindegy, hogy hol laknak.

Ez a workshop, meg ahogy közben érkeztek a hírek otthonról a gyilkosságokról, indított el afelé, hogy kezdeni szerettem volna valamit a helyzettel, segíteni szerettem volna.

Mire számítottál, milyen helyzet fog téged Tatárszentgyörgyön fogadni? És mennyiben volt más, ami tényleg fogadott?

Azt gondoltam, hogy ha megérkezek Tatárszentgyörgyre, és azt látom, hogy ott vannak a szakemberek, akikre szükség van, és rám pedig semmi szükség nincs, akkor eljövök. De nem ez fogadott.

Volt amúgy, ahova el sem mentem, Kislétán például nem jártam. Beszéltem többször a családdal, voltak szakmai kérdéseik, például hogy hogyan jelenhettek meg olyan képek a Blikkben, amiket ők nem adtak oda senkinek. De ezen túl velem nem akartak beszélni a történtekről.

Tatárszentgyörgyön más volt a helyzet, a sajtóból is lehetett tudni, hogy a Csorba Csaba szeretett nyilatkozni. Ő ezzel próbált enyhíteni a fájdalmán. Ráadásul a férfit teljesen felőrölte, hogy semmiféle értelmes magyarázatot nem tudott találni a rendőrség munkájára. Ez pedig teljesen kisiklatta a gondolkodását, magában, a környezetében is a bűnőst látta. A végén már kifejezetten azzal a céllal kellett beszélgetnünk vele, hogy a tanúvallomása ne fulladjon majd botrányba, hogy a bíróság előtt ne vádolja meg az egész világot azzal, hogy felelős a fia haláláért, miközben nehéz nem egyetérteni vele.

A gyilkosság után az összes korábban tapasztalt bizalmatlanság a nyakába szakadt. Ahogy mi, akik mondjuk ügyesebben tudjuk intézni a dolgainkat, bemegyünk egy hivatalba  és minket is hülyének néznek, úgy kezelnek, mintha se írni, se olvasni nem tudnánk, őt ez hatványozottan sújtotta.

Csaba esete az iskolapéldája annak, amikor az állam nem képes ellátni a feladatát. Csorba Csaba egy feldolgozhatatlan helyzetben volt, ezen kellett volna uralkodnia, anélkül hogy lett volna akár egy pszichológus, aki segít neki. És ebben a helyzetben meglehetősen sokszor indulatosan viselkedett.

Csorba Csaba, Tatárszentgyörgy, 2011 (fotó: Turay Balázs)

Ő nem egy "jó" áldozat, aki csak csendben sír magában. Ő kiabált és megjegyzéseket tett. Amik ugyan nem szerencsések, de teljesen jogosak és érthetőek. Nem hinném, hogy ezt dorgáló szavakkal kéne fogadni, a rendőrség mégis több alkalommal fellépett vele szemben.

Közben pedig ott van a rendőr, Kocsis István, aki a helyszíneléskor a lövésnyomokat nem tudta megkülönböztetni az általa szögek által okozottnak vélelmezett sebesülésektől.

Ez az ember a rendőrség szégyene, és Csorba mégis azt látja, hogy előléptetik. És persze ez is hihetetlen bizalomvesztést okozott.

Mit tudtál mondani a családoknak, miért vagy te ott? 

Amit kezdésként mondani tudtam neki, hogy abból, hogy én itt fényképezek, esetleg egy könyv lehet majd. Ami arról szólna, hogy mindez valóban megtörtént, és nem csak akkor kéne emlékezni rá, amikor ítélet vagy évforduló van. És ezt Erzsi és Csaba is nagyon jól fogadta, úgy érezték, hogy ez számukra is fontos. Sokszor volt olyan, hogy odamentem és végül nem is fényképeztem semmit, csak beszélgettünk.

Akkor értem oda, amikor mindenki más elvonult. A sajtó, a rendőrség is elment már. Csak a családok maradtak, és láttam, ahogy valamilyen módon folyik tovább az élet. Miközben minden erről a tragédiáról árulkodik. Telefonnal készített kinyomtatott fényképek a falakon, a ház, meg a tárgyak, amik még magukon viselik a támadás nyomait. Ez az egész arra adott lehetőséget, hogy megpróbálhassam visszaadni, mi az a környezet, ami őket körbeveszi.

És ebben igyekeztem egy nem sztereotip módot követni, ami rácsodálkozik arra, hogy vannak emberek, akik a falu végén szegény körülmények között élnek. Inkább tájképeket próbáltam csinálni, olyan részletekből, mint amilyen például a helyszínen talált megégett cipő.

Ezek nem bizonyítékok, a szó bűnügyi értelmében. A helyiek sem tudták, hogy abban a tűzben égett-e meg. Lehet, hogy csak egy tűzrakás alkalmával. Az sem biztos, lehetett bárkié a családból. Ugyanakkor erős szimbolikája van egy elvesztett , megégett cipőnek pár lépésre a megtámadott háztól

A per során és a sajtóban is sokszor felmerült, hogy számos hivatalos mulasztás is kellett ahhoz, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ahogy ástad bele magad az ügybe, tapasztaltál bármi hasonlót? 

A környék bejárása és a képek készítése közben lett igazán egyértelmű, mennyire furcsán járt el a rendőrség és a Nemzeti Nyomozó Iroda. Nem kerítették körbe a helyszínt, majd túl kis helyen kerítették körbe, volt rendőr, aki levizelte a nyomokat. És a tárgyaláson meg az volt erre a mentsége, hogy valahol el kellett végeznie a dolgát.

Ha az ember látott legalább egy részt az NCIS-ből vagy a 24-ből, látja ennek az egésznek a képtelenségét. És amíg van csak egy százaléknyi esélye annak, hogy ez nem elektromos tűz volt, addig nem kéne az alap eljárási szabályokat félretenni. Mert normális esetben utána valakinek szembe kéne néznie azzal a felelősségvonással, aminek követnie kéne egy ilyen hanyagságot. Hiszen a már zajlott egy ideje a támadássorozat, és amíg senkiben nem merül fel, hogy a sebesülések lövésektől származnak, közben az elkövetők háborítatlanul haza autóztak.

És az egész történet millió hasonló esetet tartalmaz. A per végén Helmeczy László ügyvéd úr beszélt arról, hogy a tárgyalási napok 15-20 százaléka arra ment el, hogy a botrányos nyomozati munkával próbált meg valamit kezdeni a bíróság. Azzal, hogy jegyzőkönyveket nem írták alá a megfelelő pillanatban, hogy eljárási hibák miatt állandóan támadhatóvá vált a vád. Ez pedig terepet adott az összeesküvés-elméleteknek, lehetőséget adott a védőknek, közben pedig aggasztotta a sértetteket.

A túlélők és a hozzátartozók körül ott maradt a település. Hogyan reagált az áldozatok környezete erre a helyzetre?

A város sem tett túl sokat, hogy segítsen a családon.

Nem is csak bűnös hallgatás vagy nemtörödömség volt Tatárszentgyörgyön. Hanem egyrészt hogy a család nem is értette pontosan mi történik velük, milyen segítségre kéne számítaniuk, mit elfogadniuk. Másrészt meg a helyi elöljárók sem tapasztaltak még hasonlót.

Mindenkiben ott volt a félelem, mi van, ha kiderül, hogy uzsorás volt, mi van, ha minden máshogy történt?

Senki nem mert állást foglalni, és nem volt olyan releváns megszólaló, aki helyre rakta volna ezt a dolgot. Sem a miniszterelnök, sem a köztársasági elnök, sem a belügyminiszter vagy valaki az egyházaktól. Valaki, aki képes lett volna olyan hangon megszólalni, ami felülemelkedik az olyannal nem történik ilyen, aki nem ad okot rá narratíváján, és megmutatta volna, hogy ebben a személyes tragédiában nem ezek az elsődleges kérdések.

A második képsorozatod Mellőzöttek címmel jelent meg, ebben az arcképek helyett főleg a környezetre koncentrálsz. Mi vezetett a koncepcióváltásig? 

2012-ben volt a Hidegvérrel című kiállításom az addigi képekből. Ekkor ismerkedtem meg Átol Dorottyával, az Amnesty kampánykoordinátorával. Innentől az ő segítségükkel kezdtem el visszajárni. Ezúttal másmilyen sorozat készült, egy impressziókra alapuló, szubjektív állapotfelmérés. Ami fokozatosan ment el egy egyre letisztultabb irányba, ami arról szólt, hogy mi van a túlélőkkel és a családtagokkal 4-5 évvel a támadások után.

Milyen változások történtek az ott maradt emberekkel ennyi idő alatt?

Többen a túlélők és a családtagok közül új házba költözhettek a támadás után. Persze ezek a házak csak nekik voltak újak, hiába mondta ezt a kormány, valójában nagyon régi épületek. Nagy Tibor háza például egy betonalap nélküli vályogház lett.

Házfal Tatárszentgyörgyön, 2011. (fotó: Turay Balázs)

Az állam 8,5 millió forintot adott, ebből négy család megélhetési problémáit kellett volna megoldani. És ez persze nem ment. Ott vannak például a Getyinás Tiborék, akik Piricséről költöztek el. Tiszalökre, abba a házba, ahol meggyilkolták Kóka Jenőt. Getyinásék pedig nem tudtak ebbe a környezetbe beilleszkedni. Például mert ott éltek oláhcigányok is, más kultúrával, más szokásokkal, más nyelvvel.

És mindenfajta előkészítés nélkül beköltöztették a helyi gyerekek által csak halottasháznak hívott épületbe Getyinás Tibort és családját. Getyinás ráadásul nagyot hall, hangosabban beszél, ezért a gyereke is, a helyi közösség meg persze erre azt mondja, hogy ezek állandóan kiabálnak. Ami tényszerűen igaz is, de

nagyon nehéz úgy beilleszkedni, hogy azt embert ejtőernyővel ledobják valahova, hogy akkor mostantól ott fog élni.

A költözést is intéző Daróczi Ágnes mindig azt mondta, hogy ezek az emberek ide akartak költözni. De ez az én szememben a felelősség áttolása. Persze, hogy el akarnak költözni, mert úgy érzik, rettenetes körülmények között élnek, és nem szeretnének olyan házban lakni, ahol megtámadták őket, és ezen a településen nincsenek biztonságban.

De súlyosan traumatizált embereket elköltöztetni valahova, majd azt mondani, hogy ennyit tudtunk tenni, ez egy nagyon nehéz és veszélyes lépés. Mert ezek az emberek olyan elvárásokkal viseltetnek irántunk, hogy van egy kapaszkodó  hogy van valaki, aki időnként eljön és segít. Hogy van egy kapcsolatrendszer, ami a tragédia után kialakult, olyan emberekkel, akikre számíthatnak. Ez bizalmi kérdés, és hatalmas felelősség.

Vagy ott van Rontó Krisztián esete, aki még iskolába járt, amikor a támadás történt. Ő is, mint mindannyian, szeretett volna valamit kezdeni az életével, de többet olyan fizikai munkát nem végezhet, amik az otthona körül elérhetőek. Őt is kiemelték onnan, egy elképesztően szegény telep, rettenetes körülményekkel. De visszament végül ugyanoda, mert egyszerűen nem megy az, hogy kiemelsz valakit valahonnan, majd bármiféle előkészítés nélkül lerakod valahova máshova.

Az állam felelőssége pedig éppen abban lett volna, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő. Hogy nem lehet áttolni civileknek a családokat, hogy építsen nekik házat, és adni ehhez nyolcmillió forintot.

Milyen intézkedésekre lett volna szükség? 

Itt nem százmilliókról lenne szó. Hanem hogy a polgármester, a pap, a szociális munkás, a tanár, az orvos meglátogatja-e őket időnként, és hogy próbálnak-e, ahogy tudnak, segíteni. És nem azt mondják helyette, hogy ott a nyugdíjuk, a falu többet nem tudni adni, hisz másra sincs pénz. Ez mindig egy túl könnyű kibúvó. De ha létezne egyetlen pozitív példa, hogy ilyenkor mit kéne tenni, akkor ezeken a településeken is sokkal könnyebben mondanák azt, hogy hát ez nem is olyan nagy dolog, ennyit tudunk segíteni.

Nehezíthette a reagálást, hogy hasonló támadássorozatra még nem volt precedens Magyarországon. 

Nyilván, hála a jó istennek, nincs erre precedens. De mégis ott van az, hogy tudatos állampolgárok laknak ebben az országban, akik amikor a saját ügyeiket akarják képviselni, elég jól tudják ezt tenni. Nem csomó pénzről és nem napi szintű feladatokról van szó, hanem csak azt a mindennapi életben normálisnak számító szokást, hogy érdeklődünk más emberek hogyléte iránt, főleg ha tudjuk, hogy ilyen történeten mentek át.

Az állam most kárpótlást fog adni a túlélőknek és a családtagoknak. Jelent ez szerinted valós segítséget?

Azt szeretném remélni, hogy a kárpótlás nem önmagában jön majd, hanem egy rehabilitációs program keretét is kialakítják, vagy kialakítjuk mellé. Ebben szívesen segítenék, ha valóban hosszú távú és a családok általánosabban vett helyzetét akár saját példájukon keresztül is ismerő tanárok, ügyvédek, szociális munkások vázolnának fel a programot. A legfontosabb, hogy tapasztalt, emellett megnyugtató érzelmi intelligenciával rendelkező szakemberek kapjanak lehetőséget a családokkal való együttműködésre.

Volt egy időszak, amikor egyre inkább feltűnő lett, hogy bezárkóznak a családok. A büntetőügy nagyon lassan haladt, már senki sem beszélt róluk. Ők meg közben minden bizalmukat elveszítették a külvilággal szemben. Úgy érezték, hogy teljesen magukra maradtak.

"Vannak akik megszólnak, mert a férjem sírján a galamb nem lehajtott fejjel van, mint a többi síron. Az én férjem mindig felfelé nézett. Ezért néz felfelé a galamb a sírján. Engem nem érdekel ki, mit mond. Az én férjem ilyen volt.” Kóka Jenőné, Éva, Tiszaeszlár (fotó: Turay Balázs)

Ekkor már nem lehetett volna odavinni egy polgármestert, hogy etnoszafarin megnézze, mi ott a helyzet. Csak az működött volna, ha valaki rendszeresen foglalkozik velük.

Ez borzasztóan nehéz feladat, de az állam számára óriási lehetőség lett volna ez, hogy legalább ezen a pár helyen közösséget teremtsen, példamutatóan járjon el. Abban bízom, hogy a kárpótlás majd hat ilyen irányba is.

Közben a közelgő kárpótlás miatt aggodnak is a családok. A szélsőjobboldali körökben már el is indult ez a téma, amit a Jobbik is átvett, hogy nem kéne pénzt adni az áldozatok hozzátartozóinak.

Hogyan fogadták a túlélők és a családtagok az ítélethirdetést? 

Nagy megnyugvással fogadták. Nagyon féltek attól, hogy mi lesz, ha kiengedik őket. Ez a végén már csak pár héten múlt, ettől mindenki nagyon feszült volt. De az is hatalmas megnyugvást jelentett, hogy a bíróság szerint is az történt, amit ők gondolnak, tényleg azok az indítékok, nem uzsorás támadt rájuk, nem saját hibájukból kerültek ebbe a helyzetbe.

De azt nem lehetett nekik megmagyarázni, hogy egy szélsőjobboldali csoport miért lövi le valakinek a gyerekét vagy a férjét. Ezt nyilván senkinek sem lehetne.

A negyedrendű vádlott ítéleténél érezték úgy, hogy ez kevés. Azt mondják, hogy aki ilyenbe keveredik, és aztán aktívan részt is vesz benne, az ne állítsa a bíróságon, hogy megfélemlítették. És az ő szempontjukból nehéz is elfogadni, hogy félt volna: felnőtt ember, a katonai biztonsági hivatalnak dolgozott, talán nem neki kellett volna félni. És erre nehéz azt mondani, hogy milyen sok ez a 13 év.

Öt évvel a támadás után mennyire voltak képesek maguk mögött hagyni a történteket?

Nehéz erre mit mondani, betegségről, pszichés állapotról nem fogok nyilatkozni, közben meg persze fontos lenne elmondani, hogy mik azok a körülmények, amiben ők élnek, ami meghatározza az életüket.

Félve mondom, de úgy tűnik, van, aki talán túl tudott jutni azon, ami történt vele. Mert voltak kapaszkodói. De ez egy nagyon törékeny állapot. Ezért lenne szükségük az anyagi segítség mellett egy koncentrált odafigyelésre, támogatókra, mentorokra. Mert ez a sérülés soha nem gyógyul be.

És közben mindannyian máshogy reagáltak. Csorba Csabán látszott, hogy két végén égeti a gyertyát, másnál meg lehet hogy a hamu alatt van ott a parázs. Tapasztalt szakemberek segítségére lenne, vagy lett volna szükségük.

Nagycsécs, 2010. (fotó:Turay Balázs)

A pénz, amit most kiosztanak majd, megoldja a tűzifa kérdését. De az államnak nem csak abban van a felelőssége, hogy ezek az emberek ne fagyjanak meg. Hanem hogy példát mutasson abból, hogyan kell segíteni a bajba jutottakon. Ehhez pedig közösségeket kell teremteni. Nem úgy, hogy megfogjuk egymás kezét, és úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. Hanem el kell hitetnünk velük, hogy van kitől segítséget kérni, és onnan kapnak is.

Baj akkor van, ha úgy csinálunk, mintha ez a történet lezárult volna. Volt helyszín, ahol állami szereplő azt mondta azt túlélőnek, hogy már két év eltelt a támadás óta, már nincs miről beszélni. És ha ez a hozzáállás, akkor itt nagyon komoly felvilágosító munkára lenne szükség.

Ezek a dolgok ugyanis nem lezárhatóak attól, hogy nem akarjuk, vagy nem tudjuk látni őket. Ezzel vagy együtt élsz te is, vagy „klienseknek” tekinted a családokat, távolságot tartasz. Nekem viszont nem az a munkám, hogy nehéz helyzetben lévő emberek tucatjaira figyelek napi 8-9 órában, én ezért például nem azért égek ki, mert agyon nyom mások gondja, hanem attól, ha tehetetlenül kell néznem a gyötrődésüket, miközben mások ennek a történetnek a mentén a médiában turnéznak.

És ehhez kellett volna, hogy akár a köztársasági elnök, akár az akkori, akár a jelenlegi miniszterelnök nem is a nagy nyilvánosság előtt, hanem csak ott, a helyi közösségben, kellett volna megjelenjenek. És nem azért elmenni raportra, hogy visszahallják a polgármestertől, amit már odafele az autóban összefoglaltak nekik egyszer. Hanem hogy megtudják, hogyan élnek ezek az emberek, hogyan lehet itt egy közösséget teremteni. Erről kéne beszélgetniük, erre kéne ösztökélni helyieket és mindenkori miniszterelnököket.

Hogy ez miért nem történt meg, arra nagyon kíváncsi lennék. Hogy mi volt ennél sokkal fontosabb.

Virágok a tiszalöki temetőben Kóka Jenő sírjánál; 2013 (fotó: Turay Balázs)

Turay Balázs két képsorozata,a Hidegvérrel és a Mellőzöttek összes fényképe itt tekinthető meg