Végül Amerika is nekiugrott a bankoknak. A hétvégi hírek szerint a JP Morgan peren kívül 13 milliárd dolláros büntetésben egyezett meg az amerikai igazságügyi minisztériummal, cserébe azért, hogy utóbbi elálljon a jelzálog termékek válság előtti értékesítésével összefüggő vizsgálataitól. Sőt, a bank ezzel egy időben a pénzbüntetésekre félretett tartalékát 23 milliárd dollárról 29 milliárd dollárra emelte. Magyarul: azt várják, hogy végül körülbelül ennyit kell majd fizetniük, hogy valamennyi hasonló ügyüktől megszabadulhassanak.

Nehéz lenne túlbecsülni a fenti esemény jelentőségét. A JP Morgan Amerika és az egész nyugati világ legnagyobb és legmagasabb presztízsű bankja. Egy olyan intézmény, amelyik sokak szerint a legerősebben és a legtisztábban jött ki a válságból. Az amerikai állam is éppen azért választotta őket a megfelelő próbaperekre, mert nyilvánvaló a precedens állítás lehetősége.

Ha nekik ilyen sokba fog kerülni az ügyek lezárása, akkor a többi nagybanknak minden bizonnyal még többet kell majd fizetnie.

És az is valószínű, hogy miután a JP Morgan beadta a derekát, a többiek sem fogják bírósági szakaszig vinni az ügyeket.

Fontos látni, hogy nem egyszerűen technikai ügyekről beszélünk, hanem nagyon is politikaiakról. Az ügyészség Amerikában is kormányszerv és maga a hétvégi egyezség is a bank elnök-vezérigazgatója és Eric Holder igazságügyi miniszter között köttetett. Bár a nagybankok a válságot követő első néhány évben sikeresen hárították el a korábbi tevékenységük kivizsgálására irányuló törekvéseket, Obama elnök újjáválasztását követően már sokkal szabadabb kézzel nyúlhatott az ilyen kényes, rendkívül sok érdeket sértő ügyekhez.

Mert egyértelműen van populáris nyomás arra, hogy kivizsgálják és lehetőleg megbüntessék a kereskedelmi bankokat a válsághoz vezető tevékenységük miatt. Nincs a fejlett világnak olyan része, ahol ne éreznék vérlázítónak, hogy a válsághoz felelőtlenségével óriási mértékben hozzájáruló bankszektor vezetői milyen fizetést és egyéb juttatásokat élveztek, mind a krízis előtt, mind pedig alatta. Arról az apró tényről már nem is beszélve, hogy a végül a válsághoz vezető őrült kockázatvállalások profitjáért jutalmazták őket, az azt követő csődhelyzet költségeit viszont már nem nekik kellett viselni (szögezzük le, hogy ez nem igaz a bankok tulajdonosaira, akik közül sokan az egész befektetésüket elveszítették). És ez a jelenség előbb-utóbb mindenhol kicsapja a biztosítékot.

Akkor tehát az Egyesült Államokban is az kezdődik, ami Magyarországon immáron három éve tart? Pontosan úgy lett, ahogy Orbán Viktor és Matolcsy György megjósolta? Igen és nem.

Igen, mert ugyanaz a populáris nyomás készteti az amerikai kormányt, mint ami a magyart. És ebből a nyomásból éppen úgy politikai indíttatású lépések történnek, mindkét országban. Sőt – és ez valószínűleg sokaknak meglepő lesz – az eddig kiszabott „büntetés” mértéke sem tér el drámaian. A JP Morgan 29 milliárd dolláros büntetési tartaléka nagyságrendileg a bank összes eszközeinek 1,21 százaléka. Az elmúlt négy évben a magyar bankrendszer által kifizetett bankadó és a végtörlesztési veszteség pedig az összes eszközük 2,5 százaléka (a pénzügyi áfának tekinthető tranzakciós adót nem számítottuk bele, mert annak fő célja meglátásunk szerint nem a bankok büntetése).

Mégis van két nagy különbség az amerikai és a magyar megoldás között.

Egyrészt az amerikaiak betartották a táncrendet. Vizsgálatokat folytattak, a vizsgálatokból vádirat született, amiben érvek és bizonyítékok szerepeltek. Ezeket az érintett bank megismerhette, az abból fakadó kockázatokat az ügyvédei és vezetői felmérhették.

Bár a vizsgálat indíttatása egyértelműen politikai volt, a végrehajtása jogállami.

Ezzel szemben nálunk a nemzetgazdasági miniszter 2010-ben egy napon bejelentette, hogy indul a bankadó. A végtörlesztésnél hasonló mechanizmus működött. Ezekben is egyértelmű volt a büntető jelleg, csak éppen a büntetettnek esélye sem volt védekezni.

A másik nagy különbség, hogy az amerikai megoldás lehetőséget ad a lezárásra. Az amerikai állam és a JP Morgan közötti megállapodás húz egy vonalat a homokba, és lehetővé teszi, hogy a büntetés megfizetése után a bank és a bank vezetői azzal foglalkozhassanak, ami a feladatuk. Mindenki tudja, hogy nálunk nem ez a helyzet. Itt az újabb és újabb büntetések, mint Demoklész kardja, folyamatosan ott lebegnek a szektor felett. Most éppen a devizahitel forintosítása formájában.

Ez a két különbség pedig óriásivá teszi a két megoldás következményei közötti eltérést. Bár mindkettő hasonló nagyságrendű összeget ró a bankokra, az egyik nemcsak fenntartja, hanem meg is erősíti a jogrendet és a kiszámíthatóságot, a másik viszont aláássa azt. Előbbi fenntartja a normalitást, az utóbbi mindent felforgat. Nem véletlen, hogy előbbi gazdaságban a beruházások szintje normálisnak tekinthető, a másikban történelmi mélyponton van. Az egyik a jövőt építi, a másik azt építi le.