Tegnap Orbán Viktor pár százezer embert hozott lázba kommunistázással. Megtehette, mert a magyar jobboldal egyesszámú mumusát mindmáig a kommunisták jelentik. De mi az, ami olyan félelmetessé teszi a „kommunistákat”, hogy még 2013-ban is az ellenük való harca buzdítással lehet mozgósítani az ország legnagyobb politikai táborát?

A buta magyarázat az, hogy mindez csak hülyítés. Meg hogy nincsenek is már kommunisták és senki sem kívánja vissza ez előző rendszert. Aki azonban ennyivel elintézi a jelenséget, az valószínűleg meg sem akarja érteni azt.

A magyar köznyelvben ugyanis elsősorban nem azokat illetjük e megnevezéssel, akik a kommunizmusban hisznek. Utóbbiakat „öreg komcsiknak” szokás nevezni, és harcolni senki nem akar velük, legfeljebb az orruk alá dörgölni az ostobaságukat.

Mivel kommunistázni érthető okokból a magyar jobboldalon szoktak, ezért a fogalom megértésének gyökerét is itt kell keresni. A köznyelvi, legalábbis a jobboldali köznyelvi értelmezés szerint a kommunisták azok közül kerülnek ki, akik a nyolcvanas években szerzett kapcsolati és pénztőkéjüknek köszönhetően a rendszerváltozás után sikeresek és befolyásosak lett. De ez a meghatározás még nem pontos, mert itt van például Schmitt Pál vagy Széles Gábor, akik bár a rendszerváltozás nagy győztesei közé tartoznak, mégse nagyon hívja őket kommunistának senki.

Az elmúlt húsz évben az MDF-től a Kisgazdapárton és a Fideszen keresztül a Jobbikig a nagyon széles értelemben vett jobboldali spektrum szinte egyetlen közös nevezője a nemzeti gondolat volt. Talán helyesebb lenne nemzeti retorikának hívni, mert a közös nevező ki is merül a verbalitásban és a Székely Himnuszban. A Kádár-rendszer idején ez a gondolatvilág és retorika teljes mértékben el volt nyomva: a magyar kommunizmus az egész régió leginternacionalistábbja volt. Sokak szemében ez volt egyben annak a rendszernek a legnagyobb bűne is.

Ezért aztán a kommunista a magyar jobboldalon a rendszerváltozás azon haszonélvezőit takarja, akik az elmúlt húsz évben is a nemzeti retorikával szemben pozicionálták magukat. Így viszont már nagyon könnyű megérteni, hogy ki számít kommunistának és ki nem.

Nem kommunista Pozsgay Imre, de még a Fidesszel egyébként nem barátkozó Németh Miklós sem. Nem szokás továbbá feszegetni Bencsik András vagy Hoffmann Rózsa pártállami karrierjét sem. Kommunistának minősül viszont a Magyar Bálint és Pető Iván-féle SZDSZ valamennyi tagja, de Tölgyessy Péter és a pártot vele elhagyók nem.

Amikor Orbán Viktor a kommunisták ellen buzdít, akkor a hallgatósága pontosan tudja, hogy az előző 20 év közvéleményének alakításában meghatározó szerepet játszó, a nemzeti retorikával szemben álló emberek ellen harcol. Ha pedig elfogadjuk azt, hogy a magyar jobboldali szavazó önazonosságának archimedesi pontja éppen ez a nemzeti gondolat, akkor világos, hogy miért lehet ezzel mozgósítani.

És az is nagyon egyértelmű, hogy ezek az emberek miért utasítják el Gyurcsány Ferencet jobban, mint akár Horn Gyulát vagy Medgyessy Pétert. Az a tény, hogy Gyurcsány Ferenc annak idején a határon túli magyarok állampolgársága ellen buzdított, örökre elfogadhatatlanná tette őt ezen nagyon széles politikai blokk számára. A szemükben Gyurcsány Ferenc örökre kommunista lesz.

Ez azt is jól magyarázza, hogy a kommunistázás miért elsősorban a 45 felettiekkel rezonál. És hogy a Békemenet tagjai miért nem fiatalok, hanem sokkal inkább nyugdíj előtt álló vagy nemrég nyugdíjba lépett emberek, akiknek a rendszerváltozás és az azt követő események meghatározó politikai élményt jelentettek.

Lehet ezt a jelenséget szeretni vagy helyteleníteni, de ettől még megkerülhetetlen tény marad. A magyar baloldal mindaddig kommunista, azaz illegitim marad a jobboldal szemében, amíg ezt az óriási billogot el nem tüntetik magukról. És ehhez nem lesz elég néhány erőtlen, Szanyi kapitány által már másnap felülírt kísérlet, Mesterházy Attila részéről.