• Több száz nőt erőszakoltak meg egy bolíviai közösségben, ahol a modern világ vívmányai nélkül élnek.
• Egy ideig olyan rejtélyes volt az ügy, mintha démonok támadnának.
• Az elkövetőket elkapták, de az erőszak folytatódott.
• És lassan kiderült, hogy családon belül ezt szinte mindenki elszenvedi a közösségben.

Az utóbbi idők leghátborzongatóbb cikke a Vice magazinban jelent meg. A cikk szerzője, Jean Friedman-Rudovsky hosszú időn keresztül követte az ügyet, ezalatt pedig kiderült, hogy a valóság annál is sokkal sötétebb, mint ami az eredeti bűnügy alapján tűnt volna.

A bolíviai Manitoba közösség tagjai jó ideig nem találtak magyarázatot arra, hogyan ébredhetnek fel nők vér- és spermanyomokkal teli ágyban, miközben egyáltalán nem emlékeznek arra, hogy mi történt velük. Volt, aki meztelenül, piszkos ujjlenyomatokkal tele ébredt, miközben tudta, hogy tisztán feküdt le. Másnak arról voltak homályos emlékképei, hogy kirángatják a mezőre - aztán tényleg fűvel a szájában ébredt.

Mindez pedig nem egy áltagos helyen történt. A bolíviai Manitoba közösségben a mennoniták élnek, az amisokhoz hasonló módon a modern vívmányoktól és az államtól szinte teljesen elkülönülten. Nincsenek autók, nincs világítás az utcán, szigorú vallási szabályok érvényesek, a külvilág pedig csak gyilkossági ügyben avatkozik be.

A zárt, erősen patriarchális közösségben egy ideig nem is mertek beszélni az áldozatok. Aztán egyre több emberrel történt meg. Voltak, akik nem aludtak és voltak, akik őrséget szerveztek, de ez csak addig volt megoldás, amíg teljes volt a figyelem. Amint csökkent egy kicsit, a vaksötét éjszakákban újra elkezdődött az erőszak.

2009-ben aztán elfogtak két férfit, akik éppen bemásztak egy házba. Azonnal vallottak a többiekre is. Összesen kilencen voltak, a legfiatalabb 19, a legidősebb 43 éves, és akkor már négy éve erőszakoltak meg rendszeresen nőket. Ehhez egy tehenek altatására használt szert szereztek egy állatorvostól, amit aztán az áldozatok házába permeteztek a támadások idején. Így nem maradtak szemtanúk.

Ez volt az egyetlen ügy a közösség életében, amikor elfogadták a külvilág fennhatóságát. Itt is csak azért, mert az egyik tettest meglincselték az áldozatok rokonai, és félő volt, hogy a többiekkel is végeznek.

A tárgyaláson olyan részletességgel beszéltek a támadásokról, mintha egy horrorfilm forgatókönyvét olvasták volna fel. Legfiatalabb áldozatuk 3, legidősebb 65 éves volt. A kábító anyagot áruló állatorvost 12 évre, a tetteseket 25 évre ítélték. Az ítélet 130 áldozatról szól, ami azt jelenti, hogy a 2500 fős közösségben a családok felében volt legalább egy áldozat. A valós szám ennél valószínűleg sokkal nagyobb.

Az ítélet után csend telepedett a közösségre. Soha nem beszélték ki az ügyet, a nőknek szinte senki sem nyújtott segítséget. Ebben a helyzetben érkezett meg ismét a közösségbe a Vice riportere, aki két vérfagyasztó ténnyel szembesült.

• Egyrészt, hogy a támadások ezután is folytatódtak.
• Másrészt, hogy a nemi erőszak és a vérfertőzés mindennapos jelenségnek számít ebben a közösségben.

A mennonita vallás a reformáció idején alakult, az európai protestantizmus egyik leágazása. Hollandiából indult, követői ezért beszélik máig az alnémet nyelvet. Hitük szerint a mennyországba csak a legegyszerűbb élettel lehet eljutni. A mennoniták egy része nem él lényegesen szigorúbb szabályok szerint, mint a protestánsok. Léteznek azonban ultrakonzervatív közösségek, mint például a Manitoba, akik teljesen elutasítják a modern világot.

A mennoniták szétszóródtak a világban, de egyre kevesebb olyan hely volt, ahol teljesen el tudtak zárkózni. Kanadából és Mexikóból például azért távoztak a legkonzervatívabbak, mert az állam egy idő után nem engedte, hogy ne járassák iskolába gyerekeiket. A lányok náluk 12, a fiúk 13 éves korukig járnak iskolába, és ezalatt is legfeljebb a Bibliát tanulmányozzák. Bolíviában ugyanakkor megkapták azt a függetlenséget, amit akartak. Saját magukat vezetik, néhány vallási vezető áll a közösség élén, az állam a gyilkosságon kívül semmibe sem szól bele.

A legtöbben, akik itt élnek, semmit sem tudnak a külső világról, sőt, azt fenyegetőnek és veszélyesnek vélik. Szervezetten pedig még sportolni sem lehet, mert még az is eltereli a figyelmet az igazán fontos dolgokról.

A lányok azért járnak egy évvel kevesebb ideig iskolába, mert úgysincs szükségük matematikára, amit a plusz évben tanulnak a fiúk. Az ő dolguk a háztartás vezetése és az engedelmeskedés. Nemhogy a közösség vezetői közé nem kerülhetnek be, de például a nemi erőszak ügyében még a sértettek között sem ülhettek a bíróságon, hiába ők voltak az áldozatok. Ott is férfi rokonaik helyettesítették őket.

Mivel pedig semmi ilyesmiről nem beszélhetnek egymás között sem, a megtámadott nők sokszor azt sem tudták elmondani, pontosan milyen testrészük sérült meg.

A vezetők pedig gondosan ügyelnek arra, hogy semmilyen külső hatás ne érje a közösséget. Kanadai mennoniták ajánlottak segítséget, például alnémetül beszélő terapeutákat, de ezt sem fogadták el.

Azon túl, hogy az évekig tartó erőszakot nem beszélték ki, lassan kirajzolódott egyre több nő történetéből, hogy családjukon belül mindennapos volt, hogy megerőszakolták őket. A riportban megszólaló egyik nő például arról mesélt, hogy 15 gyerekes családban nőtt fel, ahol fiútestvérei gyakran megerőszakolták, amiről eleinte nem is tudta, hogy ez nincs rendben. És nem is volt ezzel kihez fordulni.

Rendőrség nincs a közösségben, az ilyesmi a vallási vezetők dolga. Ők azonban nem foglalkoznak senkivel addig, amíg meg nem keresztelik, általában huszonéves korában. Odáig minden a család felelőssége. A családokban gyakran generációk nőnek fel úgy, hogy a nagyanyának és az anyának is természetes, hogy saját rokonaik bántják.

A világ mennonitái között téma lett a brutális bűnügy után, hogy valójában milyen súlyos a helyzet Manitobában. Vannak, akik szerint itt sem rosszabb a családon belüli szexuális erőszak helyzete, mint más közösségekben. Ennél azonban valószínűleg rosszabb a helyzet. Egy másfajta társadalomban, ahol például az iskolában hallanak ilyesmiről a gyerekek, legalább elméleti esély van arra, hogy tudják, kihez forduljanak. Itt ilyen nincs.

A kanadai mennonita, Erna Freissen létrehozott egy közösségi házat nem messze Manitobától az áldozatok számára. Itt vannak ugyan alnémetül beszélő szakemrberek és segítség, mégis kevés nő jut el ide. Ahhoz ugyanis, hogy elszakadjanak a családjuktól, le kell mondaniuk az egyetlen világtól, amit ismernek.

A nagy port kavart erőszak-sorozat és a csendben tűrt családon belüli erőszak ügye pedig összefügg. Előbbit éppen azért nem tudta már saját ügyeként kezelni a közösség, mert túllépett az erőszak megszokott keretein. A vezetők persze nem tűrték teljesen szó nélkül a családon belüli ügyeket sem, de azért túlzott következményektől sem kellett tartani. Egy unokáit zaklató nagyapát például egy hétre eltiltottak a tempomba járástól. Aztán ugyanúgy folytatódott minden. A huszonéves kor előtt elkövetett bűnökért pedig még vezekelni sem kell, mert a keresztelés automatikus megtisztulást is jelent.

A cikkben megszólaló Agnes Klassen sem azért hagyta el a közösséget, mert ilyenek történtek vele. A férje vett egy motort, ez pedig sokkal súlyosabb bűnnek minősült a vérfertőző erőszaknál. Kitilották a templomból is. Amikor gyermekük meghalt, mert megfulladt egy állatitatóban, a temetésre sem mehettek el. Nagyobb bűn volt a motor, mint minden, amin odáig átmentek.

És kiderült az is, hogy az altatós támadások az ítélet után is folytatódtak. Egy kicsit ritkábban. Egy kicsit óvatosabban. De megint arról beszélnek a nők a közösségben, hogy megerőszakolják őket az éjszaka. Sokan rácsokat szerelnek a házaikra, de ez sem mindig elég. Kamerákat és világítást továbbra sem lehet felszerelni.