Szétszaggatta az internetet a videó arról, hogy ne menj el szavazni

  • Ne szavazz, mert úgyis ugyanazt kapod.
  • A legfelső egy százalék elvisz mindent.
  • Ne már, ezt már annyiszor hallottam.
  • De így még nem.

Russell Brand brit komikussal a BBC Newsnight műsorában Jeremy Paxman készített interjút. Azóta erre pörög az internet.

A videót az utóbbi három napban több millióan látták, és több százezren osztották meg. Még a 444 streamjébe is kétszer került be, egészen különféle felhangokkal. Csütörök este Bede Márton még azt méltatta, hogy ilyen csodálatos tévéműsor tényleg csak évszázados hagyományokkal rendelkező demokráciákban működik. Péntek éjjel viszont már Uj Péter kikelt az ellen, hogy vulgárbalos rinyálás mozgatta meg a világot. A videó sikerének mindkét tényező fontos pontja.

Forradalom van a mi utcánkban

Az interjú azért készült, mert Brand szerkesztette a New Statesman című, erősen balos magazin legújabb számát, aminek épp a forradalom a témája. Ezután hívták meg a műsorba, ahol rögtön a közepébe is csaptak, miután kiderült, Brand nem szavaz a választásokon.

Russel Brand

A siker megértéséhez mindenképp érdemes megnézni magát a videót, mert annak fordítása és kivonata valóban nem adja vissza a lendületet és a hangulatot.

Brand arról beszél, hogy azért nem szavaz, mert úgy érzi, a jelenleg választható politikusok a lényeges kérdésekben ugyanazt képviselik, nem nyújtanak alternatívát, ezért nem is érdemes választani közülük.

Á, ugye milyen közhelyesen hangzik máris mindez?

Brand előadásában ez más. Kitér az egyre növekvő, egészen szélsőséges vagyoni egyenlőtlenségre, a bolygó elpusztítására, az igazi képviselet nélkül lévő tömegekre, és még az adóparadicsomokra is. Elmondja, hogy nem közönyösségből nem szavaz, hanem azért, mert tényleg úgy érzi, hogy ebből a választékból nem érdemes. A New Statesman-cikkben ehhez hozzáteszi, hogy a vezető politikusok mind ugyanazokból az iskolákból és ugyanolyan szobákból jöttek, így teljesen irreleváns, hogy kire szavazunk. Sőt ennél tovább is megy, és az alapfogalmakat is megkérdőjelezi:

Nem engedhetjük meg, hogy csak bambuljunk az olyan kitalált dolgok miatt, mint a kapitalizmus vagy a nemzet, miközben ezek csak egy szűk réteg érdekeit szolgálják.

A cikk címe is az, hogy nem engedhetjük meg magunknak a hagyományok luxusát.

Megvagy, hippi!

Az interjút készítő Paxmant viszont nem ragadja magával az álmodozás, így folyamatosan igyekszik azon a talajon tartani a beszélgetést, hogy jól van, ezek mind sok embert zavarnak,

na de mit akar helyette Brand?

A komikus szerencsére tisztában van annyira a szerepével, hogy belátja, erre nem fog tudni válaszolni. Ebből viszont sokkal inkább fegyvert kovácsol, minthogy leszegné a fejét, és egyre szenvedélyesebben beszél arról, hogy ő itt egy hotelszobából nem fogja tudni megoldani a megoldást, ettől még a problémák igenis léteznek és súlyosak.

Bocs, épp nem értem rá megváltani a világot

Többször visszakérdezésre ugyan már eljut addig, hogy szocialista-egalitáriánus rendszert képzel el, a vagyon tömeges újraelosztásával, a vállalatok kemény adóztatásával, és az energiacégek elszámoltatásával (itt felcsillan Orbán Viktor szeme). Ez már érezhetően ingoványos terep, és itt jön az interjú mélypontja is - Brand azt mondja, David Cameronnal szemben, aki szerint a profit nem egy csúnya szó, hogy a profit egy mocskos szó, mert ahol profit van, ott deficit is van. Ezt a nyilvánvaló abszurditást pedig Paxman sem üti le.

Az már sokkal jobban áll neki, amikor például arról beszél, hogy most éppen magazint szerkesztett, ezért nem tudott jobb globális rendszert kitalálni. Vagy amikor azt mondja, nem kell őt komolyan venni, aztán ugyanolyan szenvedéllyel folytatja.

A végére pedig a lehengerlő stílus le is győzi a racionalitást - amikor azzal vág vissza Paxmannek, hogy a műsorvezető is sírt, amikor megtudta, hogyan baszták át nagyszüleit az arisztokraták, erre már nem tud válaszolni. Ugyanez pedig Brand szerint ma is megtörténik sok emberrel.

Occupy minden

Abban, amit Brand mond, valóban nincs semmi új. Az utóbbi évek baloldali mozgalmainak, élén természetesen az Occupy-al és annak leágazásaival, mind hasonló gondolatok álltak a központjában. És ennél jóval régebbi példákat is lehet találni. Ahogy az sem új, amit Paxman szembeállít ezzel, vagyis, hogy mi legyen helyette?

A vitában viszont megállja a helyét az érv, amit maga Brand is kimond: vagyis, hogy az Occupy ha megoldást nem is kínált, azt azért például elérte, hogy a leggazdagabb 1 százaléka elképesztő túlsúlya mára a mainstream közbeszéd részévé váljon. Én is ugyanerre jutottam, amikor 2011-ben Madridban a spanyol ifjúsági tüntetésekről írtam riportot: a világot nem váltják meg ezek az arcok, de legalább kiabálnak egy kicsit arról, amiről senki más nem fog.

Egy százalék

Egy tavaly készült, hasonlóan sikeres videó azt mutatta be, hogyan aránylik Amerikában a vagyoni egyenlőtlenség ahhoz, amilyennek az emberek elképzelik.

A szemléletes ábrázolásból kiderült, nemcsak attól van nagyon messze a vagyon elosztása, amit a többség ideálisnak gondolna, de még attól is, amilyennek ténylegesen képzelni. Az Egyesült Államok leggazdagabb 1 százaléka rendelkezik az ország vagyonának 40 százalékával, miközben az alsó nyolcvan százalék mindössze hét százalékkal. Az is jól látható, hogy változik a folyamat: 1976-ban ez az egy százalék még csak az összjövedelem 9 százalékát vitte haza. Ma 24 százalékot. Egy másik adat: a legfelső egy százaléknál van az értékpapírok fele. Az alsó ötven százaléknál 0,5 százaléka.

A leggazdagabb 1 százalék vagyona nem is fért ki az ábrára.

Ezeket az adatokat a legtöbben a saját bőrükön érzik. Néhány éve a magyar interneten futott be hihetetlen karriert Jakab Andor posztja a cégek irreális terheiről. Hasonlóan működött az is: megfogott valamit, amit mindenki érez, de a mainstream politika nem tud hitelesen megfogni. Ahogy akkor, úgy most is igaz, hogy nem kell tökéletesen precíznek lennie, pláne megoldást kínálnia ahhoz, hogy nagyon sokan lássanak meg benne valamit.

Bohóc a barikádon

Ehhez jön a másik tényező - az előadás. Russel Brand lendülete egészen magával ragadó. Egyszerre tud a barikádon álló harcos és önmagán is nevető bohóc lenni. Az interjú csúcspontja egyértelműen az, amikor Paxman arról kérdezi, hogy már 18 évesen sem szavazott-e, mire Brand azzal vág vissza, hogy

akkor el voltam foglalva a drogfüggőségemmel.

Brand a New Statesman-cikkben arra is kitér, hogy ha túl komolykodóan foglalkoznunk a tényleg fontos ügyekkel, akkor nem tudnak versenyezni a GTA-val meg a Premier League-gel. Ehelyett szórakoztatni kell. Ez most be is jött.

Paxman higgadt stílusával együtt pedig a jelenet két nagyon intelligens ember inspiráló vitája lesz. Egyáltalán nem kell egyetérteni mindennel, amit mondanak, vagy egyáltalán bármivel - de hogy érdekes szellemi kaland hallgatni, az tagadhatatlan.

Jeremy Paxman

Mellékszál, és a videó világsikere szempontjából nyilván irreleváns, de magyar szemmel különösen fájdalmas nézni, hogy milyen, ha egy televízióban valódi gondolatokkal rendelkező felnőtt emberek beszélgetnek, nem dermedtre bárgyult robotok mantrázzák egymásnak a központilag formára csiszolt szövegkönyvet.

A forradalmat valószínűleg nem ez az interjú fogja elindítani. Nem is feltétlenül lenne jó, ha ez alapján indulna el. Vagy ha egyáltalán elindulna. Nézőként viszont csak tapsolni lehet ehhez a produkcióhoz.

;