Forradalmat így szabad csinálni. A hétvégén elhunyt Nelson Mandela példát mutatott abból, hogy miben érdemes és miben nem érdemes önmérsékletet tanúsítani egy forradalom során. Ezzel pedig az egész világ tiszteletét kivívta magának.

Olyannyira, hogy halála kapcsán egy angol lap szalagcímét kölcsönözve azt mondhatjuk: Churchill óta a legnagyobb temetésre készül a világ.

Az elsöprő többséggel hatalomra került ANC komoly dilemmák előtt állt. Egyrészt tennie kellett valamit az apartheid alatt elkövetett bűnök ügyében. Az országban ezrek kezéhez tapadt vér, és az évtizedek során rettentő elnyomásban élő fekete lakosság jogosan követelte a felelősségre vonást. Másrészt a korábbi rendszer működési logikájából következően óriási szakadék volt az ország fekete és fehér lakóinak jövedelmi, kulturális és képzettségi szintje között. Az ANC támogatói természetesen gyors jövedelem-újraelosztást követeltek.

Mandela azonban sokkal bölcsebbnek bizonyult, mint egy átlagos forradalmi vezető. Először is felmérte, hogy országának nem csak változásra, de állandóságra is szüksége van.

Túlzott felfordulás ugyanis bizonytalanságot, az pedig hosszútávon szegénységet eredményez. A szegénység pedig destabilizál minden demokratikus rendszert, és ezzel visszamenőleg igazolja a diktatúrát. Másodszor azt is világosan látta, hogy stabilitás ide vagy oda, a bűnöket legalább nevükön kell nevezni, mert a szőnyeg alá sepert múlt aláássa az új rezsim erkölcsi legitimációját. Mandela nagy műve a két szempont közötti sikeres lavírozás volt.

Bár marxista forradalmárként került börtönbe, államelnökként arra törekedett, hogy az országban tartsa azokat a vállalatokat és embereket, akik Dél-Afrikát a kontinens leggazdagabb országává tették. Fenntartotta a magántulajdon tiszteletét és a törés-zúzás helyett pozitív diszkriminációval, kvótákkal próbálta helyzetbe hozni a korábban partvonalon kívülre szorított fekete vállalkozókat, menedzsereket, munkásokat. Ez persze sem a fekete radikálisokat, sem a jogi purista fehéreket nem elégítette ki, viszont fenntartotta a törékeny szociális békét.

Az általa útnak indított Igazság és Megbékélés Bizottsága az apartheiddel való szembenézés központi intézménye lett. A büntetés helyett a bűnök kimondására fókuszálva az amnesztia lehetőségét nyújtotta azoknak, akik teljes körű feltáró vallomást tettek a bizottság és a televízió nyilvánossága előtt. Bár így néhány egészen nagy gazember is büntetlenül maradt, azonban az ország nyilvánossága előtt maguk az elkövetők mutatták be, hogy milyen szörnyű is volt az apartheid.

Emiatt viszont nagyon hamar le tudtak számolni az előző rendszerrel kapcsolatos mindenfajta nosztalgiával.

Mandela pedig azzal koronázta meg állam-újraalapítói művét, hogy képes volt lemondani a második elnöki ciklusáról. Belátva saját egészségbeli és menedzseri korlátait, nem jelöltette magát újra, annak ellenére, hogy a győzelme garantált lett volna. Saját hatalmánál fontosabbnak tartotta, hogy példát mutasson az utána jövőknek.