• A véletlen sodorta a fegyverek közelébe a paraszti származásű Mihail Kalasnyikovot, aki öregkorára a világ egyik leghíresebb feltalálója lett.
• Kilőtték a tankját, így egy katonai kórházban lábadozva fogalmazódott meg benne a második világháború sorsfordító fegyverének alapgondolata, amelyet évtizedeken keresztül csak másolni, továbbfejleszteni tudtak - még nyugaton is.
• Igazi szovjet sikertörténet az övé, hiszen egy alapfokon képzett gépészből komoly feltaláló lett.
• Bár százmillió példány készült az AK gépkarabély különféle változataiból, ő ebből alig keresett valami pénzt.
• Az AK-k történetéhez a magyar mérnökök is hozzátették a magukét.

Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov az Altáji határterület Kurja településén született, 1919 novemberében. Mélyszegénységben nőtt fel, 18 testvéréből alig páran élték meg a felnőttkort. A családot – kulákok lévén – 1930-ban vagyonuktól megfosztották és Szibériába deportálták.

A fiatalon sokat betegeskedő Mihailt már egészen kiskorától fogva két dolog érdekelte, a költészet és a gépészet. Az utóbbi eredményét mindenki ismeri, az azonban kevésbé köztudott, hogy élete végéig írta verseit, amit összesen hat könyvben ki is adtak.

A fegyverekkel szibériai száműzetésük idején ismerkedett meg, ahol a család kénytelen volt földet művelni és vadászni, hogy mindenkinek jusson étel az asztalra. A hetedik osztály elvégzése után szekerekre és teherautókra felkéredzkedve, potyázva hazatért szülőfalujába egymagában, ahol gépészsegédként kezdett dolgozni egy helyi üzemben.

A Vörös Hadseregbe 1938-ban sorozták be és mivel sosem volt délceg termet és addigra már komoly, autodidakta úton szerzett műszaki tudással rendelkezett, egyenes út vezetett a harckocsizókhoz. Már itt is állandóan azt figyelte, hogy javíthatna a meglévő eszközökön: harckocsijába lövésszámlálót, teljesítmény- és fogyasztásmérőt, módosított lánctalpat tervezett, az akkoriban általánosan elterjedt tiszti pisztolyhoz, a Tokarev TT-hez pedig a harckocsi megfigyelőrésein kilövést segítő illesztéket. Újításaiért személyesen Zsukov marsalltól kapott díszes karórát.

1941 októberében Brjanszk mellett kilőtték T-34-esét, így hónapokra a kazanyi kórházba került. Itt hallotta a kor szovjet kézifegyvereivel elégedetlen gyalogosok beszámolóit, akik a németek tűzerő-fölényére és az automata fegyverek hiányára panaszkodtak. Az éra fegyvereinek gyenge pontjait és a jövő igényeit felismerve, azokra géppisztoly-prototípusaival próbált megoldást kínálni. Bár akkoriban egyetlen általa tervezett fegyvert sem rendszeresítettek, mérnöki vénáját felismerték, így a Vörös Hadsereg egyik fegyverzettechnikai tervezőirodájához került.

A kor legkorszerűbb fegyvereinek tanulmányozása és módosítgatása után a hadsereg géppisztolytenderére végül benevezte félkész prototípusát. Vetélytársai között voltak a kor legendás mérnökei, a PPS-41 géppisztolyt tervező Georgij Spagin és géppuskatervező zseni, Vaszilij Gyegtyarjov is. Bár végül a Szudajev tervezte PPSz-43 lett a nyertes, a tehetséges, ifjú Mihail az Ordzsonikidze Repülésügyi Intézetbe került, Alma-Atába, ahol az addig teljesen magát képző mérnök szakirányú tanulmányokat is folytathatott.

Az, hogy Kalasnyikov figyelme ezután a gépkarabélyok felé fordult, az az ún. köztes lőszerek terjedésének volt köszönhető. Az első világháborúban felismerték ugyanis, hogy az akkori, sokszor több száz méteres lőtávolságokra tervezett, nagy puskalőszereik erejének nagy része kihasználatlanul marad, ugyanis a gyalogsági tűzharcok nagy százaléka rendkívül kis távolságon, mindössze 2-400 méteren belül zajlik. Hogy a gyalogosok leterheltségét enyhítsék, a fegyverek csőhosszát, a lőszer lőpormennyiségét és méretét némileg lecsökkentették, így születtek meg a modern karabélyok és a köztes lőszer kategóriája.

Az első jelentős szovjet köztes kaliber a 7.62x39mm volt. Első, már ehhez a űrmérethez tervezett karabélya végül alulmaradt Szimonov később SzKSz néven rendszeresített fegyverétől. (Ezt egyébként itthon leginkább a Díszezred díszelgőfegyvereként ismerhette a téma iránt érdeklődő, mielőtt le nem váltották a „katonahagyományainkhoz jobban illő” Mannlicher-ismétlőkarabélyra.) Jelentősége nem is igazán lenne, ha nem ez képezte volna a Kalasnyikov-gépkarabély alapját.

A folyton nagynevű mérnökökkel versenyző Kalasnyikov feljegyzései tanúsága szerint sokszor magában is elbizonytalanodott, nem gondolta, hogy ilyen óriások mellett ő labdába rúghatna. A háború utolsó éveiben egy gázelvételes rendszerű, ún. forgózáras reteszelésű öntöltő karabély tervein dolgozott. Nagyon leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy Kalasnyikov olyan elvet alkalmazott, aminél lövés során keletkező nagynyomású lőporgáz visszevezetik, ami hátratolja a zárat, kiveti az elhasznált töltényhüvelyt, felhúzza a kakast, helyére tolja a következő töltényt majd elcsattintja a kakast, aminek hatására a lövés kiváltódik, s a ciklus kezdődött elölről.

Két, már felismerhető prototípus után 1947-re kifejlesztette Kalasnyikov-gépkarabélyok öregapját, az AK-47-est. A mérnök meglepetésére a fegyvert 1949-ben rendszeresítették a Vörös Hadsereg alapvető kézifegyvereként. Műszaki megoldásai a Szovjetunió szélsőséges időjárási körülményeinek, erős ütésnek és egyéb környezeti behatásoknak ellenálló fegyverré tették. Az első ránézésre a német Sturmgewehr 44-esre hasonlít, emiatt sokan a fegyver terveinek lopásával vádolták Kalasnyikovot, ami elég komolytalan, tekintve, hogy a gázelvételes működési elven és az íves szekrénytáron kívül nem sok köze van egymáshoz a két fegyvernek.

Mivel tervezése során a könnyű használat és a megbízhatóság volt az elsődleges szempont, nem mondható kifejezetten forradalmi fegyvernek, sőt működési elve kifejezetten konzervatív megközelítésen alapul.

A konstrukció zsenialitása a forgózáras reteszelés és a hosszú dugattyú-hátrasiklásos gázelvételes rendszer ötvözésében rejlik. Ennek és nem precíziós illesztéseinek köszönhetően igen jól tűri a hőmérsékleti szélsőségeket és az esetlegesen a rendszerbe kerülő koszt, így kevés tisztítással is kifejezetten alacsony elakadási rátával dolgozik.

Az eredeti fegyver gyártása mindössze 10 évig zajlott, mivel 1959-re megjelent a Kalasnyikov módosításai alapján gyártott, korszerűsített verzió, az AKM. A préselt eljárással készülő modernizált gépkarabély könnyebb, pontosabb és jellegzetességének számító ferdeszögben levágott kompenzátornak köszönhetően sokkal jobban kezelhető, mint elődje.

A 47-es külső jegyeit majdnem teljesen megőrző fegyver fontos szerkezeti megoldása a kakaskésleltető, ami nem csak a kezelhetőségen javított, de a véletlen elsülésekkel szembeni védelmet is növelte. Mivel az eredeti fegyver manapság már igen ritka, amikor AK-47-est emlegetnek, jó eséllyel a modernizált AKM-ről vagy valamelyik verziójáról van szó.

Az 1949-től az udmurtföldi Izsevszkben dolgozó és élő Kalasnyikov irányításával a kezdeti dizájn kisebbfajta fegyvercsaláddá fejlődött. A 60-as évek elején megjelent a hosszított csővel ellátott golyószóró verzió, az RPK és a 7.62x54R peremes lőszert tüzelő, némileg nehezebb, hevederes PK géppuska.

Az egyszerű és olcsó gyárthatóság révén a kommunista blokk országaiban rohamosan kezdtek terjedni Mihail Tyimofejevics fegyverei, aminek további hajtóereje volt a Varsói Szerződés létrehozása is. Az eredeti fegyvert és modernizált verzióját gyártották a kínaiak, németek, egyiptomiak, magyarok, bolgárok, lengyelek, románok, észak-koreaiak és a lista még hosszan folytatható.

A hetvenes években, főként amerikai hatásra az oroszok elkezdtek átállni a kisebb űrméretű, de pontosabb és kisebb visszarúgású 5.45x39mm-es kaliberre, amihez az AK-74-est rendszeresítették. A hosszúkás csőszájfékéről és kisebb ívben hajló táráról felismerhető új típus, illetve annak modernizált, AK-74M jelű verziója jelenleg is az orosz hadsereg rendszeresített kézifegyvere. Harckocsizók és deszantosok részére kialakították a rövid AKSz-74U-t is, ami bár méretét tekintve géppisztolyszerű, azonban ugyanazt a lőszert tüzeli, mint nagy testvére, így ugyanúgy gépkarabélynak számít.

A Szovjetunió szétesése után jelent meg az exportra tervezett, 5.56-os szabvány NATO lőszert tüzelő AK-101/102, az 74-es újításait a régi 7.62-es kaliber előnyeivel ötvöző AK-104, és az AK-74-es kompakt, rövid verziója, az AK-105.

Az immáron civil piaci igényekhez is alkalmazkodni kénytelen izsevszki konszern pedig számos egyéb, az eredeti szerkezeti megoldásokat alkalmazó fegyvert is piacra dobott. Teljes történelme során készült belőle a teljesség igénye nélkül: 12-es sörétet tüzelő puska (Vepr-12, Szajga - ezzel lőnek a fenti videón), víz alatti tüzelésre alkalmas gépkarabély (APSz), géppisztoly (PP-19) és mesterlövészpuska is.

Itthon a típus először az AK-47-es hazai klónjával, az AK-55-össel jelent meg, amit a FÉG üzemeiben szereltek össze. 1963-ban jelent meg a már sajtolt tokozású AKM-63 tisztek, gépesített és harckocsizó csapatok és deszantosok részére kifejlesztett verziója, az AMD-65 1966-ban jelent meg, fokozatosan leváltva elődjét. Ismertetőjegye különleges kialakítású csőszájféke és behajtható dróttusája.

Kifejezetten népszerűek félautomata verziói a tengerentúlon és mivel hatalmas mennyiségben adtunk túl tartalékainkon, az afgán biztonsági erők nagy része is ilyennel rohangál, bár állítólag nem nagy örömmel.
Puskagránát indítására is alkalmas verziója, a Zala Károly által tervezett AMP-69-es egyike a legpontosabb Kalasnyikov-rendszerű gépfegyvereknek. Speciális csőtorkolati szerelvényére, a tromblonra kétféle gránátot lehetett húzni, páncélozott célok elleni kumulatív töltetűt és élőerő ellen alkalmazható repeszhatásút.

Indításuk speciális vaklőszer betöltésével vált lehetővé. Jelenleg az AK-63D/F (AMMSz/AMM) néven ismert, a 63-asnál konzervatívabb kinézetű AKM-gépkarabélyt tartja rendszerben a Honvédség, az orosz PKM géppuskákkal egyetemben. Előbbit civil piacra félautomata verzióban is gyártották SA-85M néven.

Jelentőségére jellemző, hogy a kommunista blokkon kívül is számos fegyvert inspirált. Az izraeliek a hatnapos háború során zsákmányoltak nagyobb számban belőle, és mivel az általuk rendszeresített FN FAL a konfliktusok során megmutatta határait, egy az AK-ra külső jegyeiben is hasonlító karabélyt, a hasonló működési elvű Galilt fejlesztették ki, ami a 70-es években állt rendszerbe. Hasonló elven működnek svájci, belga, indiai fegyverek is.

Különböző változataiból összesen már több, mint 100 milliót gyártottak, amik nagy része licenszeletlen utánzat, így Kalasnyikovnak nem sok profitja származott fegyverei gyártásából, főleg mivel az oroszok csak a 90-es évek második felében védették le a fegyver szabadalmát. A hírhedten szerény Kalasnyikovnak ezzel nem volt baja, élete végéig hangoztatta, hogy hazája szolgálata motiválta és nem a pénz. Bevételei nagy része a nevével eladott merchandising termékekből származott. A szokásos reklámtermékek mellett kés, szerszámkészlet és nem utolsósorban vodka viseli a nevét.

Kalasnyikov felesége, Jekatyerina Viktorovna szintén mérnök volt, éveken át dolgozott vele. A viszonylag korán elhunyt nőtől négy gyermeke született, három lány: Nelli, Jelena és Natalja és egy fiú, Viktor, akiből szintén kézifegyver-tervező lett. Az ő munkája a leginkább az orosz különleges alakulatok által használt, apja fegyverén alapuló, szokatlan megjelenésű 9 mm-es PP-19 Bizon géppisztoly, aminek különlegessége az úgynevezett helikális elrendezésű hengertár, ami összesen 64 lőszer befogadására képes.

Egészsége élete utolsó éveire megromlott, sokat betegeskedett, fokozatosan gyengült le, a jelenlegi legfejlettebb változat, az AK-12 (korábbi nevén AK-200) fejlesztésében már nem nagyon vett részt. Az izsevszki Borogyinó utca lakóját idén júniusban különgéppel Moszkvába szállították, ahol pacemaker-beültetésen esett át. November közepén azonban szívpanaszokkal került a járási kórház intenzív osztályára. Mihail Kalasnyikov nyugállományú altábornagy 94 éves volt.

Seprődi-Kiss Árpád