Meglepő írás akadt a kezembe, amely ugyan két évvel ezelőtt íródott, de az Élet és Irodalomban végül nem jelent meg.

Azóta is a fiókban lapult, most viszont, hogy Krasznahorkai László 60. éves lett, a 444-en közöljük Bánfi Tamás egyetemi tanár írását, aki szerint irreális és igazságtalan, hogy Tarr világhírű filmjeinek kapcsán szinte alig említődik meg Krasznahorkai László neve.

Pedig Bánfi szerint Krasznahorkai egyenrangú alkotótársa három - egyébként a legismertebbnek számító - Tarr-filmnek is, nevezetesen:

• Sátántangó (1994, Caligari, fődíj)
• Werckmeister harmóniák (2001, Legjobb külföldi film, Chicago, CAFCA)
• A torinói ló (2011, Ezüst medve, Berlin)

A dolog azért is érdekes, mert egy mostanában a világot járó barátom szerint - aki ősszel éppen Indiában reklámfilmet forgatott - két dolgot ismertek Magyarországról még ott is: Tarr Béla filmjeit illetve a magyar pornószínészeket.

Na, nem arról van szó, hogy Krasznahorkai neve ne tűnne fel forgatókönyvíróként a stáblistán (ennél a filmnél társszerzőként Tarr mellett), de az azért valóban furcsa, hogy - ahogy Bánfi írja - sem az ÉS-ben a Tarral készült 2011-es interjúban, sem a később A torinó lóról írott kritikákban és kritikusi beszélgetésekben el sem hangzik Krasznahorkai neve.

Pedig A torinói lónak - amiről Tarr maga nyilatkozta, hogy az utolsó filmje - nemcsak az alapjául szolgáló novellát, de a forgatókönyvet is Krasznahorkai írta olyan részletes hangulat- és helyszínleírásokkal, amik némi túlzással, de tulajdonképpen a film képi világát is kiadják. (A forgatókönyv fent van a neten.)

Mintha a Coen-fivérek filmjeinél csak az egyik tesót, Joelt tüntetnék fel alkotóként, a stáblistán pedig mellékesen jelenne meg Ethan Coen neve.

Bánfi cikkében végigveszi A torinói ló fogadtatása körüli írásokat, kritikákat, majd, mivel nem találkozik a sztorival, maga ismerteti a film a keletkezéstörténetét.

Íme:

(Linkek, tipó, kiemelés, tördelés tőlem)

---

Az Élet és Irodalom 2011. március 11-i számában egy oldalt meghaladó terjedelmű beszélgetés jelent meg Tarr Bélával. A beszélgetést megelőző héten Tarr Béla mint A torinói ló rendezője Berlinben átvette az Ezüst Medve díjat. A beszélgetés erőteljesen egyirányú volt, a kérdések ismétlődően a Tagesspiegelben megjelent Tarr Béla-interjú utóéletéről szóltak.

Az újságírói kérdések azt igyekeztek volna Tarr Bélából kipréselni, miért vonta vissza a berlini szálloda halljában elmondott mondatokat, de minden igyekezet ellenére csak annyit tudtunk meg, hogy az elhangzottak – Tarr Béla válaszai szerint – nem az ő mondatai voltak, mert az ő válaszai a filmjeiben olvasható. Vagyis nem tudtunk meg semmit, pontosabban fogalmazva nem tudtam meg semmit.

A hosszú és végül feleslegessé vált, erőltetett kérdezés eredményeként a díjnyertes filmről, Tarr Béla pályafutásáról, a pályafutást a rendező szerint lezáró torinói lóról igencsak keveset tudhattunk meg. Pedig hát egy-két kérdést fel lehetne tenni, hátha érdemi választ is kapnánk.

Számomra, aki vonzódik Krasznahorkai regényeihez és novelláihoz, különösen lényeges kérdés lenne, vajon hogyan vélekedik Tarr Béla mint rendező Krasznahorkai Lászlóról, mint a Tarr-filmek forgatókönyvének írójáról. Igaz, választ nem várnék már csak azért sem, mert az általam ismert szövegek a filmeket csináló csapatot azonos súlyú homogén közösségként értékelték.

Ennek ellenére kíváncsi lettem volna, és a továbbiakban is az lennék, mert az egyesek szerint világhírűnek tartott filmrendező még azt is megengedhetné, hogy önmaga rovására az írót, a regényeiből forgatókönyvet is író Krasznahorkait maga mellé emelje.

Ami számomra nem gesztust jelentene, hanem csupán a valóságot közölné.

Ha már Tarr Bélától nem, a filmesztétáktól, a filmkritikusoktól elvárható lett volna, de még mindig elvárható néhány kérdés megválaszolása, különösen azok után, hogy az „És” következő heti (2011. április 18.) számában nagyjából két és fél oldal terjedelemben három ismert személy beszéli meg

„A torinói lovat”, mellette még fél oldalon külön filmkritika is megjelenik. A beszélgetők egyszer sem, a kritikus egyszer – bár akkor sem a konkrét filmmel kapcsolatban – említi Krasznahorkai nevét. „… a Sátántangó, a Werckmeister-harmóniák, a Londoni férfi hatalmas sorozata, Tarr életművének jelentős része nem folytatható A torinói ló után. A nagy mű be van fejezve.”

„Amire a Sátántangóban még mindenki csak várt, aztán ami a Werckmeister-harmóniákban végül meg is érkezett, az A torinói lóban véglegesen eltávozik. Tarr Béla gigantikus lételméleti trilógiájának utolsó része visszavonhatatlan leszámolás a művészettel, a filmmel és a mozival, egyáltalán az értelmes emberi léttel.” Néhány magasztaló vélemény az életműről, az életműt befejező filmről.

Krasznahorkai Sátántangó c. regénye 1985-ben, Az ellenállás melankóliája 1989-ben jelent meg. (Nem mindenki tudhatja, A Werckmeister-harmóniák Az ellenállás melankóliájában a Bevezető és a Levezetés közötti tárgyalás címe.) A Sátántangóról és Az ellenállás melankóliájáról megjelent magyar, német és más országbeli kritikák mindazok számára ismertek, akik ugyanezen című filmekről akár jót, akár rosszat írtak. De inkább jót írtak.

Feltételezem, de lehetséges, hogy tévedek, Tarr Bélát világhírű rendezővé e filmek tették.

Tarr Béla sajátja a fekete-fehér film, a film hossza, a hosszú beállítások, a kevés vágás, hogy történet helyett állapotot mutat, a szereplők alig beszélnek, a fájdalmakat és az örömöket nem kimondják, hanem mutatják. Ebből mi az eredeti? Ezek így együtt az eredeti? Nem tudom a választ, nem értek hozzá.

Amit viszont ki kell mondanom, Tarr Béla filmjei Krasznahorkai nélkül nem léteznének, ezzel szemben Tarr Béla rendező nélkül a Sátántangó, a Werckmeister-harmóniák című filmek létezhetnének más beállításokkal, vágási technikákkal, filmhosszal. A film más lenne, nem jobb és rosszabb, hanem más. És azt is el tudom fogadni, hogy Krasznahorkaihoz jól illeszkedik Tarr Béla filmkészítési stílusa, rendezői képessége.

Amit viszont nem tudok elfogadni, mert irreális és mélyen igazságtalan, hogy Krasznahorkai László és Tarr Béla nem egyenrangú és egyenjogú szerzője mindkét filmnek.

Remélem nem érthető félre a múltra vonatkozó kérdésembe foglalt egyet nem értésem lényege. Ha mégis megtörténne, A torinói ló kapcsán egyértelművé tehetem a kérdéseimet.

A torinói ló története nem ismert, holott bármifajta véleménynyilvánításhoz elengedhetetlen. Röviden: az Alföld c. folyóirat 1990. februári számában megjelent Krasznahorkai László Legkésőbb Torinóban című esszéje. A kb. két gépelt oldal terjedelmű mű első bekezdése lényegében azonos a forgatókönyv „előzetesével”, amit a filmben a narrátor felolvas („Jó száz évvel ezelőtt, 1889 egy maihoz hasonló napján…” helyett a „1889. január 3-án…” változat olvasható.), azaz A torinói ló forgatókönyvének és így természetesen a filmnek is az eredete az 1990-es esszé.

2004-ben „Krasznahorkai László, Megjött Ézsaiás, Megy a világ előre, valamint Járás egy áldás nélküli térben című műveinek felhasználásával Krasznahorkai László Legkésőbb Torinóban című műve alapján, Tarr Béla lelki felépülésére, 2004” felirattal elkészült Krasznahorkai László: A torinói ló (Forgatókönyv) című mű.

Terjedelme 52 oldal, minden egyes oldal hosszában félbevágva a jobb oldalon a szereplők szövegét, a bal oldalon a történést, a történést körülvevő világot a legapróbb részletekig kibontva írja le. Az eredeti forgatókönyv, amelyet Tarr Béla csak az elkészülte után láthatott és olvashatott, az interneten mindenki számára hozzáférhető és olvasható.

Arra a nem lényegtelen kérdésre, a forgatókönyvből miként lett a film, nem tudhatok válaszolni, mert a választ enyhe homály fedi. Elég legyen annyi, a film elkészült, Berlinben a filmszemlén levetítették, Tarr Béla Ezüst Medvét kapott, majd 2011. március 31-én a Puskin moziban az első nyilvános vetítési napon 18 (tizennyolc) nézővel együtt láttam a filmet.

Arra nem voltam képes, hogy a többször elolvasott forgatókönyv teljes szövegét úgy rögzítsem magamban, hogy a film nézése közben érzékeljem és megjegyezzem az azonosságot és az eltéréseket. Az eltérések alapvetően szöveghúzások: a lány kevesebbet olvas fel az Ótestamentumból, Lócsiszár Bernhardt másodszori látogatása kihúzva (ami egyben a két hosszabb Krasznahorkai-szöveg kihúzása is, sajnos).

Apróság még: a lócsiszár nem bankjeggyel, hanem érmékkel fizet, a cigányjelenet a filmben harciasabb lett, mint az a forgatókönyvben olvasható. Végül: a hatodik nap a forgatókönyvben a lány és az apja néhány szót vált, míg a filmben szótlanul ülnek néhány percig. Ezentúl minden, minden azonos: a hat nap, a vihar, a szereplők, az épületek, a ló, a kút, a krumpli, a hat nap alatt történő változások, a szöveg, és a sor tetszés szerinti terjedelemben folytatható.

A kritika nagyrészt – szerintem is indokoltan – hozsannázik. Egyet (pl. Radnóti Sándortól) a sok közül hosszan kell idéznem:

„Az ilyesmi megtörténhet még Tarr-ral is. De most új remekművéről kell beszélnünk. Ha nagyon általánosan meg akarjuk határozni, akkor ez a film a teremtés visszavételéről szól. A Biblia fenséges monotóniájával lőn este és lőn reggel, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik nap. …végtelenül redukált a film világa. Egy tanya: romos istálló-fészer, kút, ég és föld, a szemhatáron fa, az istálló mellett egyterű kőház. Egy férfiú és egy nő – apa és lánya –, egy élő állat, a ló. A redukció kiterjed a két ember minimális viszonyára, a napok egyformaságára.

De mindig elvész valami: a ló, amellyel a férfi hazaérkezik az első jelenetben, a következő napon már nem fogható a kocsi elé, megvonja magától a szénát és vizet, s végül, amikor az ember kiveszi a zablát a szájából, az már lemondás róla. A szél, amely az utolsó napig végig süvít a filmben, először cserepeket bont meg a házon, aztán leveleket kavar, s végül már csak a homokot fújja. A vizet adó kút kiszárad. Az apa és lánya kordéra pakolják ingóságaikat, hátrahagyják a házat, majd reménytelenül visszatérnek.

Végül megszűnik a világosság, amely elválasztja a nappalt és éjszakát: minden kietlen, és puszta, és sötét… A napok egyhangúságát két látogatás oldja. Az egyik a pálinkát vásárló szomszéd, aki nagy monológot mond a világ romlásáról, az igaz emberek reménytelen helyzetéről, s „azok” – a hatalmasak, a gonoszak – sátáni győzelméről. A másik a cigányok váratlan megjelenése, akik féktelen jókedvükkel kínálják egy boldog és gondtalan élet lehetőségét, de egyikük, egy próféta külsejű öreg szentkönyvet is ajándékoz a lánynak, amelyből ő aztán szótagolva silabizálja a megszentségtelenített hely reguláját. … A torinói lóról nagy tanulmányokat kell írni, s az ilyen rövid kritika csak sejtetheti azt az intuíciót, hogy kivételesen jelentős, nagy műről beszéltem. Nem szép, hanem fenséges alkotásról.”

Minden igaz. Mindennel egyetértek, kivéve egyet.

Miért Tarr Béla remekművéről kell beszélnünk?

A kivételesen jelentős, fenséges alkotás a forgatókönyvtől függetlenül született? Mindegy hogy eredeti vagy nem eredeti, csupán a fekete-fehér filmezés, a kevés vágású hosszú snittek elegendőek egy remekműhöz? Hiszen Krasznahorkai László alapműve volt Tarr Béla ihletője, aki hűen adaptálta a „történetet”, a teljes környezetet és annak dekadens, sötét hangulatát. Tarr Béla ÉS-ben megjelent beszélgetésében eléggé visszafogott mások elismerésében:

„…ez a film és ez a díj nem csak az enyém. Ebben harminc ember munkája van benne…”

Nagyszerű, de nem meglepő. Meglepő és érthetetlen a kritikusok, a filmesztéták viszonya a filmhez, a rendezőhöz, a forgatókönyvhöz, a forgatókönyv írójához, az egészhez együtt.

Még egy meglepetést, vagy ha az eddig leírtak nem voltak azok, akkor egy meglepetést tartogatok a nézőknek, az olvasóknak, a kritikusoknak és az összes érdeklődőnek.

Tarr Béla bejelentette, A torinói ló az utolsó filmje. A rajongók jajongnak, a kritikusok hitetlenkednek, van aki a bejelentést a reklám részének tekinti. Tarr Béla bejelentését el kell hinni, mert ő tud valamit, amit a hitetlenkedők nem. Krasznahorkai műveiből és forgatókönyvéből Tarr Béla több filmet nem fog forgatni.

Befejezésül csak egy szerény kérés a filmrajongókhoz: olvassák el a forgatókönyvet, és csak azután értékeljék Krasznahorkai László és Tarr Béla jelentőségét A torinói ló létrejöttében.

Bánfi Tamás, egyetemi tanár, 2011. március-április

---

Bánfival beszéltem, nem szeretné elárulni, mire gondolt pontosan, amikor írása végén tulajdonképpen azt sejteti, hogy Tarr azért nem csinál több filmet, mert Krasznahorkai nem akar, nem tud, nem fog neki több könyvet írni.

Az mindenesetre feltűnő, hogyha az ember frissebb Krasznahorkai interjúkat keresgél a neten, és van bőven (Magyar Narancs, Litera, Helikon, Könyves, stb.), nem találkozik Tarr nevének említésével.

Pedig Kraszanhorkai Lászlóról van mostanában szó bőven. Talán nem túlzás állítani, hogy az utóbbi évek legnagyobb nemzetközi karriert befutó magyar írójáról beszélhetünk, akit "az apokalipszis magyar mesterének" emlegetnek. (Krasznahorkait Susan Sontag nevezte el így.)

Ebben a cikkben a Guardian szerzője rácsodálkozik arra a rajongásra, amivel New York - "ahol az apokalipszisnek nincs kortárs mestere", miközben a popkultúrának, a társaséletnek számos - kezeli Krasznahorkait, amikor az író tavaly ottjártakor felolvasást tartott. Különösen a fiatalok keresnek valami újat, valakit, akiben hősükre lelnek.

Aztán itt van a Wall Street Journal 2013-as listája az év tíz legjobb regénéyről, amiben Krasznahorkai legújabb könyve is - a Seiobo járt odalent - helyett kapott.

De nemcsak az irodalmi körök fedezték fel maguknak a "magyar Kafkát". DJ /rupture (Jace Clayton) zenész, producer is beválogatta szubjektív listájába, amiben a tavalyi év legjobb dolgait szedte össze, köztük az Ellenállás melankóliáját, amelyben a narratíva "lávaként hömpölyög".

Krasznahorkai tehát lassan azon ritka magyar alkotók között találhatja magát, akik nemcsak irodalmi körökben, de a szélesebb nemzetközi közönség előtt futottak be kultúrhéroszi karriert. Ahogy Tarr a Sátántangóval (a legenda szerint RZA, a Wu-Tang Clan rapkollektíva feje is rajong a filmért), vagy Grandpierre Attila a VHK-val.

Eközben itthon a két alkotó - talán a Bánfi által is emlegetett helyzet miatt - kapcsolata nagyon megromlott az utóbbi években. De ez is amolyan szóbeszéd, amiről nem beszélnek, ahogy Bánfi sem.