• Száz szerzőt kértünk fel, hogy írják meg azt, ami jó.
• Felhívásunkra elsőnek Mikszáth Kálmán válaszolt.
• Itt közöljük írását.

Készüljön el az olvasó a legrendkivülibb dologra. Egy oly fölfedezésre, mely megdöbbenti az egész kormányt és felnyitja az olvasó világ szemeit.

Ilyen eset nem fordult elő még az annálékban. De hadd kezdjem a kezdeténél.

Valami apró dolgon disputáltunk össze a kedves kis unokahúgommal, Annával! olyasfélén, hogy Daudet írta-e a «Nábob»-ot, vagy Jókai?

Abban állapodtunk meg, hogy a vesztes fél egy üres lapot ad a névaláirásával, a mibe joga van azt írni be a nyertesnek, a mit akar.

Én vesztettem, Anna kapta a fehér lapot, de nem azt írta be a gonosz, a mit én óhajtottam volna (hogy t. i. tartozom őt holtom napjáig szeretni), hanem a következő furcsa kívánságot csapta a nevem fölé:

«Alulirott kötelezem magamat az én Anna unokahúgom számára az összes Budapesten megjelenő magyar lapokra előfizetni.»

(Milyen bolondos kívánság! Hát nem jobb lenne neki egy font czukedli?)

Tudta, hogy nem szeretem az újságokat, azaz a praenumerálást. Meg akart bosszantani. Jól van. Mint gentleman eleget teszek a kivánságnak aprólékos szigorúsággal.

Elmentem a polgármesteri hivatalba kijegyezni az összes lapok jegyzékét, aztán nyakamba vettem a kiadóhivatalokat és szerkesztőségeket.

Nem történt velem semmi emlékezetes egész odáig, mig jegyzékemben a «Hirharsoná»-hoz nem értem.

«Hirharsona!» Soha sem hallottam erről a lapról semmit!

- Apró heti lapocskának kell lennie, - mondá egy ismerősöm.

- Úgy rémlik előttem, - találgatta egy másik, - hogy a «Hirharsona» egy kormánypárti néplap.

Nem bánom én akármi. Föl volt jegyezve nálam a szerkesztőség utczája és házszáma, tehát oda hajtattam.

Egy külvárosi ház második emeletén csakhamar megtaláltam az ajtót a nagybetűs papirtáblácskával: A «Hirharsona» szerkesztősége és kiadóhivatala.

Egy magas termetű, kecskeszakállu urat találtam ott, a ki épen kávédarálással foglalkozott a divánon ülve.

- Mi tetszik? - kérdé hanyagul.

- A «Hirharsona» szerkesztőségét keresem.

- Ez az, - mondá közömbösen és felállott, abba hagyván a darálást.

- Talán épen a tisztelt szerkesztő ur?

- Igen is, - szólt kedvetlenül, de még mindig udvariasan.

Gondoltam magamban: «No majd mindjárt festek én az arczodra nyájasságot».

- Előfizetni jöttem a «Hirharsoná»-ra.

- Előfizetni? - dünnyögte s bizonyos megdöbbenéssel fürkészte arczomat, majd nyersen hozzá tette: Előfizetni jött? Mit akar ön ezzel?

- Én istenem, mit akarhatnék egyebet, mint az ön becses lapját járatni.

Összefonta kezét mellén s arcza hirtelen kedélyes kifejezést öltött.

- Teringette! Ez igazán szép öntől, de lássa, uram, én nem az az ember vagyok, a kit anyagi szempontok vezetnek. Én előre is kijelentem, hogy az nem önnek való lap. Talán valami más lapot ajánlhatnék? Ön egészen máskép néz ki, mintsem bevehetném olvasómnak. Én a ködmönöknek írok, uram.

- Nem az én számomra rendelem a lapot - feleltem.

- Ugy? - sóhajta szomorúan. - Akkor is sokkal jobb lesz a «Heti Krónika». Pompás kis lapocska. Melegen ajánlom.

- Arra már előfizettem.

- Ah! Igen? Nos, ez esetben az én lapom egészen fölösleges, mert egyenlő tartalmu mind a kettő, csakhogy az enyém drágább.

Csodálkozásom tetőpontra hágott. Soha sem láttam még szerkesztőt, a ki lebeszélte volna az előfizetőit. Rendkivül tünemény ez!

- De uram, - mondám, - én végre is előfizetni akarok. Itt a pénz! Kérem a nyugtát.

- Nem, nem, - dadogta s görcsösen kapaszkodott meg az iróasztala sorompójába. - Nem engedem előfizetni. Most már csak azért is lelkiismeretbeli dolgot csinálok belőle. Semmi esetre sem fogadom el a praenumerácziót.

- Ejh, - törtem ki bosszankodva, - ön túlságig viszi a szerénykedést. Nekem semmi közöm az ön lapjához, hogy milyen. Nem bánom én akármilyen.

- De beláthatná, könyörgöm....

- Én nem látok be semmit. Én elvesztettem fogadáson, hogy az összes lapokat megrendelem, tehát meg is rendelem, punktum. Kérem a nyugtát uram.

- Lehetetlen az, - kiáltá a szerkesztő siránkozó hangon.

- Ne csináljon kérem tréfákat, mert kijövök a béketürésből.

Erre a szavakra alázatos lett és sunyi. Hajszálai az égnek meredtek, bajusza lekonyult s apró ravasz szemeiben mintha egy köny csillant volna meg.

- Ne tegyen tönkre, - nyöszörögte. - Családos, gyermekes ember vagyok, uram. - (Kezeit összekulcsolta könyörögve.) Álljon el a szándékától!

- Hogyan? Hát meg van ön bolondulva? Tönkretenném azért, mert előfizetek?

- Nem vagyok megbolondulva! Higyje meg, nem vagyok, de....

- Beláthatja, hogy nem tágíthatok, ha egy gentleman fogadást veszt, be kell váltania.

- De ön egy családot tesz tönkre. Koldusbotra juttatja. Az élő istenre esküszöm....

Izgatottan járt-kelt a szobában s én szánakozva néztem szegényt.

- Adja becsületszavát, hogy el nem árul, - folytatta szakadozottan. - Belátom, hogy öntől csak egy vallomás szabadíthat meg... egy töredelmes vallomás. Esküdjön meg, hogy soha el nem mondja senkinek.

Láttam, őrülttel van dolgom s megvallom érdekelni kezdett, mi a rögeszméje?

- Itt a kezem, el nem mondom.

- Mert az rettenetes titok, uram.

- Hallgatom önt.

Hozzám lépett egészen közel és óvatosan, körülnézett (épen mint a tébolyodottak szoktak), hogy nem hallgatódzik-e valaki s miután tekintete bekalandozta a fülkéket s járt az ágyak alatt is, rekedt, tompa hangon suttogá:

- Tudja meg uram, hogy a «Hirharsona» nem is exisztál.

- Nem exisztál? Hát mért nem mondta ezt mindjárt?

Megfogta a vállamat és zordonan suttogta:

- Nem mondhattam, mert mégis exisztál.

- Nem értem önt.

- Ez az, épen ez az! A «Hirharsona» szubvencziót huz a kormánytól s ha nem exisztálna, nem huzna. De mert minden évben csak egyetlen egy számot nyomatok belőle s azt is csak egy példányban, tehát nem exisztál.

- Hogyan? Egy számot, egy példányban?

- Nos, igen - hebegte elvörösödve - egyetlen számot, a mit a magas kormánynak be kell mutatni s a mire kiutalványozzák a szubvencziót mint élő lapra. Én családos, gyermekes ember vagyok, uram. Ön nem fogja kivenni a falatot szájunkból... öt gyermek, uram... öt gyermek! Ön eláll attól, hogy én minden héten nyomassak önnek egy lapot négy forintért.

Most kezdtem csak észrevenni, hogy nem egy tébolyodottal van dolgom, hanem egy bölcscsel.

- De hát nem lennének a lapnak praenumeránsai?

- Nem! Vagy nagyon is kevesen. Egy-kettő akad évenkint, de azokat lebeszélem, elijesztem. Ez a szubvencziós lapok sorsa. Kinek kellene egy szubvencziós lap? S minek nyomatnám? Rontani vele a népet? Én becsületes ember vagyok és szeretem a hazámat.

Egészen elérzékenyült a nagy hazaszeretettől.

- Higyje meg, uram, ha független anyagi helyzetem lenne, egy perczig sem tenném... egy perczig sem támogatnám a kormányt.

(Azt akarta ezzel mondani, hogy nem venné fel a szubvencziót.)

Talán mondanom sem kell, hogy lemondtam a «Hirharsoná»-ról és ismételve megigértem a «kormány támaszá»-nak, hogy egy szót sem szólok: de hát nagyon nehéz elhallgatni ezekben a szomorú időkben, hogy vannak még derék, jó hazafiak.

És a kormányoknak is elkel egy kis figyelmeztetés, hogy vigyázzanak az «oszlopaik»-ra.

(Magyar Elektronikus Könyvtár, via Ugysenezem Tumblr, a címalpkép meg innen)