• Sam Polk alapkezelőként dolgozott, a legpiszkosabb üzletek környékén fordult meg.
• Sok millió dollárt keresett, de egy ponton elege lett, rájött, hogy pénzfüggő.
• Megtérése a hétvége legfelkapottabb sztorija volt az Egyesült Államokban, szinte már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Több mint pénz, hatalom

Az utolsó évben a Wall Streeten 3,6 millió dollár volt a bónuszom. És mérges voltam, mert ez kevés volt. 30 éves voltam, nem volt gyerekem, nem voltak törlesztendő hiteleim, nem voltak jótékonysági terveim. Egyszerűen azért akartam több pénzt, amiért az alkoholistának szüksége van a következő italra: függő voltam.

- kezdte vallomását Sam Polk, az egykori hedge fund-kereskedő a New York Times hétvégi számában.

Polk egész története olyan, mintha forgatókönyvnek írta volna. Nagyon magasra tört, majd amikor rájött, hova jutott, maga döntött úgy, hogy kiugrik.

A kétezres évek elején gyakornokként helyezkedett el az egyik kereskedelmi banknál. Már ekkor tudta, hogy gazdag akar lenni, de ekkor még a 200 ezer dolláros bónuszok is földöntúli vagyonnak tűntek a számára. Visszaemlékezése szerint apjától tanulta meg, hogy nincs fontosabb a pénznél. A férfi kereskedő volt, hatalmas álmokkal, de szerény eredményekkel. A család hónapról hónapra görgette maga előtt az adósságokat, volt, hogy csak ápolóként dolgozó anyja fizetéséből éltek.

Az akkor 22 éves Polk elhitte apjának, hogy minden gondjuk odalesz, ha egyszer meggazdagodnak. És amikor életében először besétált a brókerek otthonául szolgáló kereskedő terembe, rögtön tudta, hogy innentől mindig ezt akarja csinálni. Olyan volt az egész, mint egy űrhajós játék pilótafülkéje. Ahol a játék lényege annyi, hogy ha nyersz, akkor gazdag leszel.

Polk számára már az is csodával határos volt, hogy egyáltalán lehetőséget kapott a Wall Streeten. Alkoholproblémái voltak, füvezett, kokainozott, nyugtatókon és amfetaminon élt. Betörés miatt felfüggesztették a Columbia egyetemen, kétszer letartóztatták, egy techcégtől pedig verekedés miatt rúgták ki. Dühét is apjától tanulta el. Önpusztításra hajlamos, teljesen elcseszett fiatal volt. Egyetlen támasza a barátnője volt, aki az egyetemről ismert. Három hete tartott még csak a gyakornoki munkája, amikor a lány kidobta őt.

Nem szeretem azt, akivé váltál

- mondta neki ekkor. Poltot annyira megviselte a szakítás, hogy a terapeutához fordult.

Segítségével tiszta és nagyon kemény hónapok jöttek. A gyakornoki munka végén nem kapott állásajánlatot, Polk visszakerült az egyetemre, és lediplomázott. Utána pedig a válság előtti visszaélésekben súlyosan érintett banknál, a Bank of Americánál kapott álláslehetőséget. Ehhez az kellett, hogy heteken át zaklassa telefonon a bank egyik menedzserét. Polk egy éve volt józan, tiszta fejjel és hihetetlen munkabírással ugrott bele a kereskedésbe. Év végén pedig megkapta a negyvenezer dolláros bónuszát.

Új szakasz indult életében, soha korábban nem volt olyan, hogy úgy költhetett volna pénzt, hogy ne gondoljon arra, mennyi marad a számláján.

Látszólag sínen volt az élete. De pár héttel később egy nála csak pár évvel idősebb kollégáját elcsábította egy másik bank, kilencszáz ezer dollárért. Ekkor döbbent rá, hogy sokkal több pénzt is szerezhetne. Az elkövetkező években mániákusként dolgozott, egyre feljebb jutva a Wall Street-i ranglétrán, csődkötvényekkel kezdett el kereskedni. Ez volt a legsúlyosabb csalások és a legkomolyabb pénzkeresési lehetőségek terepe.

Egy évvel azután, hogy dolgozni kezdett, a Citibank kétéves szerződést kínált neki, évente 1,75 millió dolláros fizetéssel. Polk úgy érezte, hogy fontos ember lett. A brókerek bármit megtettek, hogy kedvére tegyenek, hiszen ő szállította nekik a komoly ügyleteket. Bármelyik manhattani étterembe kapott asztalt, járt neki a Knicks-Lakers meccsre a második sorba a jegy, elég volt csak utalnia arra, hogy szeretné. Nem csak a pénzről szólt ez, hanem a hatalomról is.

Mindezek ellenére gyötörte az irigység. A kereskedő teremben egymás mellett dolgozott a részleg összes alkalmazottja. Mindenki látta, mennyit keres a másik. És hiába visz haza valaki egymilliót, ha közben a mellette álló tízmilliót kapott.

Ekkor még járt a tanácsadójához. Aki nem volt oda a változásért. Mondta, hogy ugyanarra használja a pénzt, amire az alkoholt és a drogokat, hogy erősnek lássa magát.

Azt mondta, hogy segíthetne rajtam, ha nem arra fókuszálnék, hogy még többet halmozzak fel, hanem arra, hogy begyógyítsam a belső sebeimet. Belső sebeim? Arra gondoltam, hogy ezzel most egy kicsit túl messzire ment, majd visszamentem dolgozni a hedge fundhoz.

Amikor pedig milliárdosokkal kezdett el üzletelni, végleg belekerült a kapzsiság örvényébe. Ők már nem egyszerűen gazdagok voltak, hanem uralkodók. Ha akarták, megvehették volna Mikronéziát, vagy New York polgármesterei lehettek volna. Elképesztő hatalom összpontosult a kezükben.

Polk is milliárdokat akart keresni. Az első évben kapott negyvenezres bónusza már nevetségesnek tűnt. Csalódott volt, a második év végén másfél millió dollárral szúrták ki a szemét.

Valami nincs rendben

Polk előtt minden út nyitva állt, hogy egy legyen az elképzelhetetlenül gazdag  közül. Ambiciózus volt, fiatal, a cége pedig megbízott benne. Hogy mégsem így történt, azt éppen a abszurd módon gazdag főnökeinek köszönhető. Egy értekezleten ültek, amikor szóba került a kormány terve, hogy szorosabban kéne ellenőrizni a hedge fundok működését. A Wall Streeten mindenki azt gondolta erről, hogy ez egy rossz ötlet.

De nem lenne jobb ettől a rendszer egészének?

- idézte fel visszaemlékezésében Polk a kérdést, ami az értekezleten kibukott belőle.

A teremben csend lett, a főnöke megvetően nézett rá. Majd annyit mondott neki:

Nincs elegendő agykapacitásom arra, hogy a rendszer egészén gondolkozzak. Amivel foglalkozom, az az, hogy hogyan érintheti ez a vállalatunkat.

Polt számára ez olyan volt, mintha gyomrszájon vágták volna. Innentől teljesen máshogy kezdte szemlélni a körülötte lévő világot. A brókereket, akik szidták a kormányt, mert visszafogatták a bónuszokat, meg mert magasabb adókat vetettek ki a jobban keresőkre. Bárkinek és bárminek nekimentek volna, ami veszélyt jelenthet a bónuszokra.

Láttál már drogfüggőt, amikor szüksége van az anyagára? Bármit megtesz érte, húsz mérföldet gyalogol a hóban, kirabol egy nagymamát, csak hogy meglegyen. Ilyen volt a Wall Street is. A bónuszok kiosztását megelőző hónapokban a kereskedői szoba olyan volt, mint a Wire-ban az utcák, amikor kifogyott a piacról a heroin.

Korábban mindig irigyen nézett azokra, akik többet kerestek nála. Most, életében először, szégyent érzett. Nem csak miattuk, hanem saját maga miatt is. Egy év alatt több pénzt keresett, mint az anyja egész élete alatt összesen.

Igen, okos voltam, értettem a számokhoz, volt tehetségem a kereskedéshez. De valójában nem csináltam semmit. Kötvényekkel kereskedtem, és úgy tűnt, hogy a világ nem változna semmit, ha a kötvénykereskedelem megszűnne létezni. De ez nem igaz a kórházi ápolókra.

De a felismerések ellenére is csak nagyon nehezen tudott kiugrani. Rettegett attól, hogy mi lesz, ha majd elfogy a pénze. A legjobban attól félt, hogy ha majd 5-10 év múlva visszanéz erre a döntésére, egy idiótaként látja majd magát, aki élete legnagyobb hibáját követte el. Az sem segítette döntését, hogy körülötte minden ismerőse őrültnek gondolta.

Miközben ezeken őrlődött, kapzsisága még hajtotta előre. 2010-ben cége 3,6 millió dollárt ajánlott neki, de ő 8 milliót követelt. Főnökei azt mondták, megemelik a bónuszát, ha újabb évekre aláír a bankhoz. Ekkor lépett le.

Az első év kőkemény volt. Éjszakánként pánikolva ébredt, attól félt, hogy el fog fogyni a pénze. Folyamatosan a gazdasági lapokat bújta, kereste, melyik volt kollégáját léptették elő. Fokozatosan sikerült megszoknia a gondolatot, hogy kiszállt, és hogy évekre elegendő pénze van, később pedig más munkával kereshet is majd még. A függősége azért nem múlt el teljesen, időnként még lottózik.

Polk szerint neki szerencséje volt. A drog- és alkoholfüggősége segítette abban, hogy a pénz utáni hajszáját is mint függőséget ismerje fel.

A vagyonfüggőségről elsőnek az író-szociológus, Philip Slater írt a nyolcvanas évek elején. De az addiktológusok kevés figyelmet szenteltek a jelenségnek. A legkülönfélébb függőségekre létezik ma már kezelés, de a vagyonfüggőségre nem kínál senki megoldást. Sőt, az egész kultúra támogatja a terjedését, pedig Polk szerint pusztító jelenségről van szó: szétszakítja a társadalmat, felszámolja a középosztályt.

Csak egy vagyonfüggő képes arra, hogy miközben hedge fund menedzserként évente több száz millió dollárt keres, lobbizik azért, hogy alacsonyabb adószint vonatkozzon rá, mint a titkárnőjére.

A gazdagság önmagában Polk szerint még nem függőséget jelent. Amíg valaki tudja azt mondani, hogy elég. De ezzel nem nagyon találkozott a Wall Streeten.

Az elmúlt években rájött, hogy a Wall Street mantrája, az az

hogy okosabbak vagyunk mindenkinél, ezért megérdemeljük ezt a rengeteg pénzt

csak a függőségük racionalizálására szolgált.

Polknak nemrég levelet írt egy kereskedő, aki elmondta, hogy bár milliókat keres évente, csapdában érzi magát. De még nincs meg a bátorsága, hogy kilépjen. Polk hisz benne, hogy még sokan vannak ezzel hasonlóan. Talán kicsit viccelve is, de vallomása végén arról ír, hogy indíthatnának egy anonim csoportot, hogy közösen küzdjenek a függősséggel. Kevésbé viccelve teszi hozzá, hogy az első helyes lépés lehet az is, hogy ha valaki nem is akar kiszállni, fizetése negyedét egy jótékonysági alapnak ajánlaná fel.

Polk az elmúlt három évben megházasodott, börtönökbe és javítóintézetekbe jár, hogy a józanság fontosságáról beszéljen, nevelőotthonban élő gyerekeket tanít írni, és indított egy nonprofit vállalatot, ami a szegény családoknak segít az elhízás és az ételfüggőség elleni harcban.

(Címlapkép: HRVOJE POLAN / AFP)