Miért áll nyerésre a Fidesz?

Áder János kitűzte. Végre itt a választási kampány, a DeDi kedvenc időszaka. 2010-ben akkor alakult az Intézet, amikor Sólyom László tűzte ki. Nézzük, most honnan indulunk.

Ilyen még nem volt

A Fidesz előnye a közvélemény-kutatások szerint rendkívüli. Nézzünk néhány januári felmérést (Tárki, részvételüket biztosra ígérők) az előző választások éveiből:

2002

Január:
Fidesz: 44%
MSZP: 42%
SZDSZ: 6%
Választási végeredmény:
Fidesz: 41%
MSZP: 42%
SZDSZ: 5,6%

2006

Január:
Fidesz: 45%
MSZP: 45%
SZDSZ: 3%
A végeredmény:
Fidesz: 42%
MSZP: 43%
SZDSZ: 6,5%

2010

Január:
Fidesz: 61%
MSZP: 21%
Jobbik: 10%
LMP: 2%
A végeredmény:
Fidesz: 52%
MSZP: 19%
Jobbik: 17%
LMP: 7,5%

A közös baloldali lista bejelentése óta nem hoztak nyilvánosságra közvélemény-kutatást. Decemberben 52 százalékon állt a Fidesz, és a közös listán induló pártok együtt sem érték el a 30 százalékot.

Jól látszik, hogy nagyot fordítani az utóbbi tíz évben nem lehetett január és a választások között. A kutatások hibahatárán túli egyetlen komolyabb módosulás 2010-ben volt, akkor a Fidesz 9 százalékponttal gyengébb eredményt ért el a januári méréshez képest. Ez azonban nem a legfőbb riválisát, az MSZP-t erősítette, hanem a két új pártot, a Jobbikot és az LMP-t. Lehetséges, hogy sokan csak a kampányban vették észre, hogy ezek is vannak, és akár be is juthatnak.

A DeDi nem állítja, hogy ez a választás lefutott. A mostani állás szerint azonban meglepőbb fordulat kellene az ellenzéki győzelemhez, mint amit az elmúlt 12 év kampányaiban valaha láttunk. A szokásos kampánytechnikákhoz képest valami nagyon újjal kell előjönnie annak, aki a hátra lévő bő két hónapban meg kívánja változtatni a hangulatot.

Sosem volt még olyan, hogy egy kormányon lévő párt meggyőzően vezessen a választás előtt. Most pedig legalább 20 százalékpontos előnnyel ment neki 2014-nek a Fidesz.

Ennyire jól kormányzott a Fidesz?

A rövid válasz a DeDi értékelése szerint az, hogy

nem.

Viszont ráérzett arra, hogyan lehet:

  • egyben tartani az elkötelezettek táborát,
  • kompetensnek és mindenhatónak látszani,
  • elhitetni, hogy nincs alternatíva,
  • és megfelelni az igényeknek annyira, hogy elkerüljék a protesztszavazatok tömegét, tehát puszta felháborodásból ne akarjanak sokan a Fidesz ellen szavazni.

A sikerhez kellett az is, hogy az ellenfelek

  • képtelenek legyenek erőt mutatni.

A mostani állás szerint ugyan teljesen egyértelmű, hogy a Fidesz előnye hatalmas a többi párthoz képest, de a támogatottsága, a szavazótábora egyáltalán nem nagyobb, mint 2002-ben vagy 2006-ban volt, és jóval kisebb mint 2010-ben. Ugyanezzel a választói bázissal már kétszer vereséget szenvedtek, most viszont akár a kétharmados többség megtartására is van esélyük.

Egyben tartották a tábort

2002-re kb. kétmilliósra duzzadt a Fidesz tábora, és ezt a bázist azóta is tartja a párt. Ehhez kellett Orbán Viktor szónoki teljesítménye, személyes népszerűsége. A pártot a hívek és az ellenfelek is elsősorban vele azonosítják. Orbán gesztusai továbbra is megfelelnek a tábor igényeinek, nem vesztette el bizalmukat, és ebben a ciklusban jóval többet mutatott meg magából, mint korábban bármikor.

Orbán Viktor a rendszerváltás óta az első politikus, aki megjeleníti azt az atyáskodó vezetőt, aki sokaknak hiányzott. Ez az igény összefügghet azzal, hogy a 20. században akkor nőtt tartósan az életszínvonal, amikor ilyen patriarchák uralkodtak. (Horthy és Kádár is képes volt érdemben javítani a többség helyzetén hatalmuk második szakaszában.) Összefügg azzal is, hogy a gondoskodó vezető vonzó egy olyan kultúrában, ahol meghatározó élmény a személyes függés a feljebbvalóktól. Ezeknek az igényeknek és szerepkövetelményeknek Orbán Viktor képes volt megfelelni.

A Fidesz évek óta törődik a szimpatizánsokkal. Folyamatosan mozgatja a tábort, feladatokat ad: konzultációk, aláírásgyűjtések, felvonulások. A folyamatos fontoskodás és a részvétel illúziója segít átélni szimpatizánsoknak, hogy egy közösséghez tartoznak. Ez békeidőben (amikor nincs kampány) is egyben tartja a bázist. A 2002-es, váratlan és megrázó vereség után ez a stratégia segített túlélni. Ekkor dobták be Orbánék a polgári körök azóta már elfeledett mozgalmát. De a körök helyett lettek új ötletek: konzultációk, rezsiharc, CÖF, Magyar Csapat. Ide tartoznak a szokásos szabadtéri Orbán-beszédek a nemzeti ünnepekkor, vagy éppen a Békemenetek. Ezek mind az elkötelezett tábor egyben tartását szolgálják. Ezekkel az akciókkal új híveket nem szereznek, csak a meglévőket tartják karban. De ez most bőven elég a Fidesznek, mert az egész ciklusban a legnépszerűbb párt volt. Nincs rászorulva, hogy újabb híveket szerezzen.

Kompetensnek és mindenhatónak látszottak

A Fidesz képes volt elhitetni, hogy ura a helyzetnek. Ez komoly eredmény, mert az országot egy nemzetközi válság közepén elég rossz állapotban vette át, és számos olyan változtatást is végbe vitt, amiről egyáltalán nem látszik, hogy valóban az ország javára vált volna.

A kompetencia elhitetéséhez demagóg és autoriter eszközök kellettek.

A demagóg eszközök

A politikából és a rendszerváltásból kiábrándultaknak (akik a társadalom felét jelentik például e felmérés szerint) azt mondták, hogy ez most

egy teljesen új korszak.

Az új alkotmány, a szavazófülkékben megvívott forradalom képzete, a NER, az új budapesti zászló, a kisebb parlament, számos intézmény és köztér átnevezése, intézmények teljes átalakítása azt sugallták, hogy egy teljesen új korszak kezdődött. Ezek a lépések egyenként sok visszatetszést is keltettek, és külön-külön talán egyik sem lelkesített fel nagy tömegeket. Viszont az új világrend folyamatos hangsúlyozása sikerrel keltette azt az érzetet, hogy most elölről kezdődik a történelem.

Ez pedig egy hanyatló időszakban (2009-ban 6,6 százalékot esett a magyar GDP!) nagyon fontos élmény. Akkor is, ha nem jár valódi életszínvonalemelkedéssel. A reményt sokkal jobban el lehet adni így, mint a 70-es évektől egészen 2010-ig menetrendszerűen szajkózott politikai retorikával: "ezt most még ki kell bírni, aztán jobb lesz". A mostani Orbán-kormány ehhez képest bejelentette, hogy "máris jobb minden, mert új korszak kezdődött". Nem kell kibírni semmit, üzenték, holott valójában sokaknak elég sok veszteséget kellett kibírniuk.

Ehhez nagyon komoly gyakorlati lépések is társultak, hogy az állami spórolás ne legyen a választóknak nyilvánvaló. A különadók, magánnyugdíj-pénztárak államosítása és a rezsicsökkentés a három legegyértelműbb olyan eszköz volt, amelyek azt igazolták, hogy a terheket most nem közvetlenül a választókra hárítják. Hogy ezek közvetetten vagy később mégis áldozatokat követelnek a lakosság nagy részétől, az nem árnyalta a helyzetet.

Az új korszak meghirdetése egy tekintetben helytálló volt, bár a propaganda nem erről szólt. Korábban nem merült fel, hogy a többség igazságérzete értékesebb a törvényeknél. Nem állítom, hogy etikusabb világ volt 2010 előtt, és a 2006-os rendőri túlkapások miatt azt sem lehet állítani, hogy a jogállamiság iránti személyes elkötelezettség erősebb lett volna a baloldali vezetőkben, mint a fideszesekben. A demokratikus rend elvi alapjait azonban nem érték 2010 előtt intézményes támadások.

Az autoriter eszközök

A kompetencia látszatának egyik autoriter eszköze a pártban fenntartott fegyelem. Ángyán Józsefen kívül a frakcióból komolyan senki sem fordult szembe a párt vezetésével. Holott érdekek bőven ütköztek, üzletiek és politikaiak is. Azonban az összes konfliktust sikerült zárt ajtók mögött kezelni, és a párt lényegében egyszemélyes vezetését kívülről látható kihívás nem érte. A belső viták hiába hasznosak az érzékeny döntések meghozatalakor, politikailag drágák lehetnek, mert a gyengeség látszatát kelthetik.

Ezzel összefügg, hogy hiába vannak egészen nyilvánvaló jelei a korrupciónak a mostani kormányciklusban is (például a Közgép hatalmas állami megrendelései, a földpályázatok, a trafikok elosztása vagy a tömeges ÁFA-csalások), alig volt erősen átélhető, jól ábrázolt botrány. Nincs hír gőzfürdőben megbeszélt lopásról, nokiás dobozról, pedig az ilyen részletek hatnak igazán. A dráma elmaradásának fő oka a rendszer zártsága. A legnagyobb szocialista botrányok belső rivalizálások miatt kerültek ki a nyilvánossághoz, csakúgy mint az őszödi beszéd. Az állami szereplők, és az államból pénzt kisíbolók ebben a ciklusban kényelmesebben összefonódtak, illetve a belső nagy háborúkat sikerült a háttérben kezelni. Mert volt hozzá erő, központi ellenőrzés.

Az autoriter működés megjelent a párton kívüli térben is. Az összes intézményt lojális vezetőkkel töltötték fel, a mostani cikluson túlnyúló időre. Az oktatás központosítása, az önkormányzatok hatáskörének csorbítása és számos egyéb államosító törekvés is azt az érzetet erősítik, hogy az új rendet elhozókon kívül nincs máshol erő. Bármit akarnál intézni, velük kell dűlőre jutni, velük kell jóban lenni.

Ehhez egészen szokatlan, a polgári demokráciákban durvának számító lépések is kellettek. Ilyen az, amikor egy alkotmányellenes törvényt utólag az alkotmányba emelnek. Vagy amikor visszamenő hatályú törvényt hoznak. Ilyenkor nem is a konkrét törvények tartalmai az érdekesek, hanem a gesztus:

úgyis csak az lehet, amit a hatalmon lévők akarnak.

Ez lehet frusztráló is sokaknak, de aki boldogulni akar, annak beépül a világképébe: ezek azok, akik működtetnek, így vagy úgy csinálják, de nincs más mód, mint kijönni velük. Ez az érzület a hétköznapi ügymenet szintjén nagyon közel van ahhoz az érzéshez, hogy csak ők a kompetensek.

Pont erre játszott rá 1990 után az MSZP: „mi működtettük korábban az országot, más nem ért hozzá, szakértő kormány kell”. Nyertek is 1994-ben. Holott nem a szakértelmük volt csodálatos, hanem előtte monopolizálták a kompetenciához szükséges eszközöket, ezért hihetővé vált sokaknak, hogy csak ők kompetensek.

Nem feltétlenül a legvisszatetszőbb, de szimbolikus értelemben az egyik legjellemzőbb ilyen helyzet, amikor a kormány „stratégiai megállapodást” köt különböző vállalatokkal. Ezzel a paternalista gesztussal az állam jókra (akikkel megállapodás köttetik) és rosszakra (akiket váratlanul megadóztathat) osztja az itt befektető cégeket. Ez teljesen ellentmond a piacpárti logikának, viszont erősíti az „aki ügyesen kér, az kap” feudális hangulatot.

Ugyanezt erősíti, hogy sok rendkívüli horderejű döntést nagyon gyorsan, az érintettek és a nyilvánosság teljes kihagyásával hoztak meg. Ez biztosan növelte a hatékonyság látszatát (ez is a kompetencia egyik fontos értékmérője!), de közben azt a képet is erősítette, hogy „mindegy mit gondolsz, kiszolgáltatott vagy”.

A magyar gazdaságot évtizedek múlva is keményen befolyásoló paksi beruházásról például végig titokban tárgyaltak, de a tankönyvpiac államosításától a játékgépek betiltásáig több tucatnyi példát lehetne sorolni, ahol egyik napról a másikra változott nagyot a világ. Olyan ügyekben, amelyek súlyosan érintettek személyes és céges egzisztenciákat is. Több esetben a Fidesz vezetői, szakértői is már csak a döntések után szembesültek az új iránnyal.

Ha nincs esély beleszólni se a döntésekbe, akkor mindenki elhiszi, hogy a hatalmon lévők mindenhatók.

Elhitették, hogy nincs alternatíva

A fent leírt autoriter gesztusok okozhatták volna azt is, hogy sokan annyira felháborodnak, hogy már csak tiltakozásul a másik oldalhoz fordulnak, és ezzel maguk termelik ki az alternatívát. Ám ez nem így történt.

Ennek egyik fontos oka, hogy a baloldali ellenzék összeomlott, de erről még külön lesz szó. Most inkább a Fidesz egyik fontos módszerét vizsgáljuk:

a háborús logikát.

A mostani kormányciklusnak két világmagyarázó üzenete van. A „most új világ kezdődött” ideológiáról már volt szó. A másik az „ostromlott vár vagyunk” képzet erőltetése. A kettő közül ez tűnik sikeresebbnek.

Az állandó háborús retorika, a megtámadottság sulykolása a Fidesz legnagyobb lódítása. Csak porhintés. Célja a háborús pszichózis keltése: a spekulánsok, a nemzetközi baloldal, a multinacionális kapitalisták, a bankárok vagy éppen a brüsszeli bürokraták 2010 óta az ország, a magyar emberek ellen fenekednek, és a Fidesznek meg kell védenie a hazát. Az IMF-fel szemben nem hagyjuk magunkat (valójában mi hívtuk őket, nem volt kötelező új megállapodást kötni velük, nem is lett ilyen), a rezsicsökkentéshez háború kell (egyetlen uniós eljárás sem indult a rezsicsökkentés ellen), stb. Kapóra jött a Fidesznek, hogy közben politikai és emberjogi vonalon valóban érték nagyon kemény kritikák a kormányt.

Azonban amikor érdemi összefeszülés volt az EU-val, akkor a kormány nem háborúzott, hanem engedett (médiatörvény, 3 százalékos hiány túllépése, bírák nyugdíjazása, stb).

A Fidesz itt nagyon elkapta a közérzület igényeit. Egyrészt nagyon mélyen benne van a magyar kultúrában, hogy minket támadnak a nagyok. A Himnusz is erről szól. Az iskolában olyan műveket tanulunk, amelyekben védőbástyák vagyunk, elbukunk, de megint fellázadunk. Erről szól a magyar történelem és irodalom igen jelentős része. A nemzeti identitásnak szinte alapja az ostromlottság érzése. Továbbá az alkalmazkodási kényszerek hangsúlyozása sokszor volt a korábbi kormányok mentsvára, ami frusztrálóvá vált.

A Fidesz most virtuálisan lejátssza a magyar történelem nagy szabadságharcait.

Hogy teljesen abszurd legyen az egész, a legfőbb ellenfelek az ország nyugati szövetségesei

Az EU-tól érkező pénzből fizetik az összes magyarországi befektetés 97 százalékát,

a Közgép összes állami megrendelését. Mindent, amit a politikusok az utóbbi néhány évben átadtak és felavattak, amiből a klientúra éldegél.

E virtuális háborúban folyamatosak a csaták, és mindig nyerünk, de sohasem túl nagyot, nehogy egyszer vége legyen.

Mondjuk ki: ez a háború nincs, kamu, hazugság. Konfliktusok természetesen vannak, de egyáltalán nincs semmiféle összeesküvés vagy összehangolt támadás Magyarország ellen.

E honvédő dacolás a világgal, az egyedüllét élménye úgy tudta megérinteni a magyarok jelentős részének a lelkét, hogy e háborús retorika lett a mostani kormány talán legnagyobb sikere. Bárcsak az EU indítana valami jó kis kötelezettségszegési eljárást még márciusban! – szerintem így sóhajtoznak a Fideszben kampány előtt.

E háborúban fontos a belső ellenség démonizálása is. Legutóbb Orbán Viktor október 23-i beszédében hallhattuk nagyon egyértelműen, hogy a választás tétje, egy hogy közénk lövetnek-e.

Megfeleltek néhány alapvető igénynek

Hiába van káosz az állami szolgáltatások igen jelentős részénél, az oktatástól kezdve az EU-s pályáztatásig, az egészségügytől az igazságszolgáltatásig. A legfontosabb állami szolgáltatások egyáltalán nem működnek jobban. Mégis, a 2010 előtti évek hangulatához képest

a rend illúziója megerősödött.

2010-ben a korrupció mellett a közbiztonság volt a kampány egyik fő témája. Nem véletlen, hogy a „három csapás” és egyéb rendpárti intézkedések voltak az új kormány első nem szimbolikus törvényei. Innen most nem éri kihívás a kormányt.

Pedig nem az a helyzet, hogy 2010-ben sokkal rosszabb lett volna a közbiztonság, akár a mostaninál, akár a 2006-osnál. Sokkal inkább arról van szó, hogy most nem tűnik olyan zavarosnak a világ. A „káosz van az utcán" akkori érzetét gerjesztette, hogy az ország vezetésében tényleg káosz volt. Most nincsenek látható viták és árulások a hatalmon lévők között. Simán visszavonnak vagy átírnak most is rendelkezéseket, és a háttérben kőkemény harcok is mennek, de ezek kevésbé feltűnőek.

Például az MSZP-kormányok alatt több évig ment a lebegtetés, hogy az egészségügyben bevezetik-e a többiztosítós modellt vagy sem. A Fidesz is képes volt naponta teljesen más koncepcióval előjönni a felsőoktatásról (2012 decemberében például óránként változott a hivatalos irány), de aztán hirtelen lezárták az ügyet. Nem biztos, hogy jó lett a megoldás, de lett mondva valami. És e döntési képesség a rend illúzióját kelti.

A Fidesz el tudta hitetni, hogy most nincs zűrzavar. A vesztesek nem őrjöngenek a sajtóban, hanem örülnek, hogy egzisztenciájukban nincsenek még jobban veszélyeztetve. A kétkedők meghúzzák magukat, mert a hatalom bosszúszomjas és könnyen sértődik. Egy Csányi Sándor–Lázár János konfliktus hetekre leköti a figyelmet, miközben semmilyen konkrét vád nem hangzik el a másikkal szemben. Hol van ez a műbalhé azokhoz a felháborodott kritikákhoz képest, amit a 2010 előtt hatalmon lévők kaptak? Most inkább a kormánypárti politikusok mutatnak rá a bírák, a bankvezetők vagy mások szakmai hibáira, míg az őket érő kritika hazaárulásnak számít. Alig van ilyen.

A kussolás kultúrája komoly károkat okoz.

De az kétségtelen, hogy most valóban van hatalom, és nem a holnapi túlélésért cikkcakkban ugráló irányítás képe látszik, és ez sokakat megnyugtat. Ez kell ahhoz, hogy ne siessenek százezrek csak a tiltakozás kedvéért máshova szavazni.

Továbbá ne feledjük, hogy a Fidesz hozott olyan intézkedéseket, amelyeknek sokan örülnek. A végtörlesztés és az árfolyamgát sok embernek szó szerint mindennapi gondjait enyhítette. Lehet vitatkozni ezek hosszú távú következményeiről, az eljárások módjáról, de ettől még ezek a középosztálynak nagyon fontosak voltak.

Arról is lehet vitatkozni, hogy a devizahitelek elszálltak volna akkor is, ha a Fidesz ügyesebben politizál a ciklus elején, és így nem magának termelte-e a hatalmas problémát a kormány. Ám ha már megvolt a baj, a radikális beavatkozás szükséges volt, mert a társadalom legfontosabb tartalékát jelentő réteg került a lecsúszás határára. És a kormány nem volt rest erőteljesen beavatkozni. (Ezért nehéz a tabudöntések értékelése: menet közben nagyon nehéz eldönteni, hogy megéri-e.)

A másik ilyen ügy a rezsicsökkentés. Tökéletesen kommunikálható, látványos gesztus. Elementáris igény volt, hogy „az emberek kapjanak valamit”, ami jól jellemzi az állam és a lakosság viszonyát. Hiszen annyi „rossz” történt már velünk. A rezsicsökkentés összes infantilizmusa ellenére (közös képviselők plakátjai, színükben definiált csekkek, gyűlések, aláírások, rezsiháború stb.) összességében nagyon jó visszajelzést kapott. Úgy felment tőle a Fidesz népszerűsége, mint kormányon lévő párté 1990 óta soha

Az ellenfél gyengesége

Ez a sok kommunikációs igyekezet a Fidesz és a kormány részéről nem lehetett volna ilyen hatékony, ha van erős ellenzék. De nincs.

A 2010-es választáskor az addig stabil kétosztatú magyar pártpolitikai rendszer összeomlott. Egymillió ember, a választáson résztvevők negyede parlamenten kívüli pártra szavazott. Ez válságtünet.

A Fidesz képes volt megtartani a 2010-es felfutás előtti bázisát. Az MSZP azonban nem tudta visszaszerezni a 2006-os tömeget. Ezzel pedig a Fidesz kihívó nélkül maradt. A mostani összefogás sem javít a baloldal helyzetén, csak a 2010-es összeomlás utáni állapotot sikerült restaurálni.

Mert a baloldali blokkot inkompetensnek látszó, illetve hitelüket elvesztett emberek vezetik.

A társadalom túlnyomó többsége nem érzi azt, hogy 2010 előtt jobb lett volna a kormányzás minősége mint most. Hiába vannak többségben a kormány politikáját inkább rossznak tartók, nincs nosztalgia a 2010 előtti idők iránt.

A most összefogott baloldali ellenzék nem tudja hitelesen képviselni, hogy jobbak tudnak lenni idén, mint amilyenek voltak 2010-ig.

A baloldali összefogással hatékonyan lehet begyűjteni a világnézeti, kulturális-ízlésbeli alapon balra húzók szavazatait, de messzebb nem lehet érni.

Nem hagyta magát a Fidesz

A Fidesz 2012 őszén állt a legrosszabbul ebben a ciklusban. Az ellenzéki tüntetésekre sokan jártak, lefele mentek a mutatóik. Két válaszuk volt: először azzal ijesztgették a választókat, hogy visszajön a Gyurcsány-kormány, és az az éra, amely a rendszerváltás óta a legmegosztóbb, legkonfliktusosabb (fideszül: zűrzavaros) időszak volt. A baloldal megtette azt a szívességet, hogy a mostani összefogással hitelesítette a Fidesz fenyegetését.

A Fidesz másik válasza a 2012 vége óta újra és újra bejelentett, és gőzerővel kommunikált rezsicsökkentések voltak. Az ijesztgetés és a jutalom visszahozta a Fideszt, és 2013 tavaszára erősebb lett, mint 2010 júniusa óta bármikor. Előnyét pedig tartja azóta is.