Így pusztította el a göndör, vörös hajú fiú a világot

Egyetlen kis mozdulat volt még hátra. A göndör, vörös hajú fiú elégedetten nézett végig listáján. Mindent tökéletesen csinált.

- Jöjj, hű szolgám, és nézd velem, hogyan változik meg örökké az, amit eddig a világnak neveztünk - intett oda fehér, csúcsos sisakot viselő segédjének.

Már csak egy gombot kell megnyomnia. A gombot.

«»«»«»«»«»

Először New Yorkból érkeztek hírek zavargásokról. Az első néhány órában még voltak olyan újságok és tévécsatornák, amik tudtak közvetíteni. Estére már minden kapcsolat megszakadt. Amerika nagyvárosaival egyidőben lángba borult London, Párizs és Szolnok.

Első pillantásra hagyományos zavargások képei voltak ezek, de jobban megnézve volt bennük valami egészen szoktalan. Nem két tábor, vagy néhány kis csoport küzdött egymással, hanem szó szerint mindenki harcolt mindenki ellen. A rendőrség nem tudta, kit fékezzen meg.

«»«»«»«»«»

- Luca, várj! - rázta meg a Király utcát a kétségbeesett kiáltás. Kivágódott egy ajtó, és egy csíkos sálat viselő fiú rohant a sarok felé, amerre néhány pillanattal korábban egy tornacipős lány futott. A fiú már az utca felénél nehezen vette a levegőt, dohányszagú nyála a pulóverére csöpögött. Közben megpróbálta összeszedni a gondolatait. Mennyit láthatott Luca pár perc alatt? Legfeljebb néhány üzenetig juthatott. A Zsófi-ügy, hát igen, az biztosan bukó, vele még napokkal ezelőtt is levelezett, de azt még ki tudja magyarázni… de Rita? Ugye nem? Az nem lehet, hogy azt is látta! Akkor tényleg mindennek vége.

Rohant, ahogy csak bírt.

«»«»«»«»«»

Váratlanul érkezett az ütés. A szürkezakós, szemüveges újságíró balszerencséjére éppen irataiba merült, amikor kitört a botrány. Elvonult egy szobába egy nagy halom papírral, fel sem nézett, amikor kollégája berontott. Egyből ütött. Szemüvege az orrnyergén tört ketté.

- Mi a…. - kérdezte volna, de máris érkezett a következő csapás. Ahogy a földre zuhant, magával rántotta az iratait.

«»«»«»«»«»

A göndör fiú és szolgája csendben néztek ki az üvegfalon. Tüzek gyúltak a láthatáron mindenfelé. A rendőrautók vijjogása nem ért el a toronyba, mégis úgy érezték, mindent hallanak. Eszébe jutott a Harcosok klubja zárójelenete. Aztán arra gondolt, hogy ez még annál is sokkal jobb. Nem kellett összevéreznie magát. Nem kellett zsírban turkálnia, hogy robbanóanyagot szerezzen. Egyetlen gombot kellett csak lenyomnia.

«»«»«»«»«»

2014. 02. 04. 23:00 Üzenet a bunkerből. Alig néhányan maradtunk. Belegondolni sem merünk, mi folyik a felszínen. A levegő legfeljebb holnap reggelig elegendő ennyi embernek. Az áramellátás szakadozik. Senki sem mer kimenni az utcára. Egymást tépő embereket láttunk mindannyian, az egyik túlélő szerint nyílt színi kannibalizmusra is volt példa egy iskolaudvaron. Isten óvjon minket.

«»«»«»«»«»

Utolsó erejével kapta el a lány vállát.

- Luca, Luca..
- Vedd le rólam a mocskos kezed.
- Dehát…
- Mindent tudok. Hogyan lehetsz ennyire szemét?
- Én csak…
- Hogy vagy képes még most is hazudni? Takarodj a Zsófikádhoz meg ahhoz a másik ribanchoz. Tűnj el a szemem elől!

«»«»«»«»«»

- Ki a tehetségtelen? Ki a féleszű? Na most legyél bátor! Belemondod a szemembe, hogy én vagyok a szerkesztőség legnagyobb ígérete, a hátam mögött meg beszólsz? Most megkapod, te féreg.

Minden mondatánál újra a szürkezakós arcába vágott. Vére lassan beborította a körülötte heverő iratokat.

«»«»«»«»«»

A terv, mint minden nagy terv, pofonegyszerű, mégis zseniális volt. A göndör hajú fiú gyerekkora óta falta a sci-fiket, pedig semmi sem bosszantotta őt jobban, mint ezek a könyvek. Nevetett az összes lényen, amikről ezekben olvasott, és mélyen megvetette szerzőiket, a nyomorult fantasztákat, akik elméjéből csak annyira telt, hogy robotokról, rakétákról, Mars-utazásról és pusztító űrhajókról írtak. Kisszerű senkik, mondogatta.

Mindenkinél jobban ismerte az embereket, ezért mindenkinél jobban tudta, mire van szükségük. Űrállomás meg robotok? Ne vicceljünk.

Az embereket nem ez érdekli. Hanem az, hogy már hétfőn láthassák, kik jönnek el pénteken a buliba. Ezért ha meg akarod változtatni a világot, semmi szükség csillagrombolókra. Csak egy eszközre, amivel már tényleg hétfőn láthatják ezt. Facebooknak nevezte el.

Nem sietett. Adott magának tíz évet. Ennyi idő éppen elég arra, hogy behálózza az emberiséget. Soha nem kellett, hogy erőltesse. Az emberek jöttek maguktól, és boldogan adták oda minden adatukat, és magánéletük utolsó szilánkjait. Az igaz, hogy cserébe a bulik tíz éven keresztül olyan jók voltak, mint korábban soha.

Az NSA-ügy kirobbanásakor nevetett a legnagyobbat. Ez már neki is sok volt. A világ elvileg legnagyobb hatalmú kormányának kínkeservvel, bujkálva, dollármilliárdokért és az övéhez képest középkori technológiával kell közvetett adatokat megtudnia saját állampolgárairól. Neki a kisujját sem kellett megmozdítania, és önként odaadtak neki ennél sokkal többet. Soha nem tisztelt semmilyen kormányt, de ezután már szánni sem tudta őket.

Most ott ült a világ legnagyobb adathalma felett. Csakis az övé minden, és egyedül dönthet ennek sorsáról. Fékek és ellensúlyok, suhant át az agyán a gondolat, és elnevette magát.

- Ördögi tervem hamarosan beteljesül - mondta félhangosan, és úgy képzelte, szaggatott vonallal összekötött szövegbuborék van körülötte. És ha valaha számon kérik a túlélők? Ugyan már, ő csak az információszabadság bajnoka volt. Legyen minden adat mindenkié.

- HA-HA-HA-HA!

Lenyomta a gombot.

Így lett a világ összes személyes Facebook-üzenete nyilvános. Egyetlen központi beállítás módosítására volt szükség, hogy bárki adatlapjára lépve az üzeneteit is ugyanúgy el lehessen olvasni, mint azt, ami a falán volt. Ekkor szabadult el a pokol.

A Nagy Felszabadítás - ahogy magában nevezte - után percekkel estek először egymásnak az emberek. Mindenki meglátta, miket írtak róla a háta mögött. Egy nappal később általános szükségállapotot hirdetett az a néhány katona, akiknek tilos volt Facebookot használni, ezért nem érintette őket ez az egész. A feldúlt nagyvárosokban hamarosan fosztogató bandák jelentek meg. Elakadt az élelmiszer-utánpótlás. A világnak bealkonyult.

EPILÓGUS

A bokor megrezdült. A döglött patkányt faló férfi ijedten nézett fel. Ki van ott? Mi ez? Az ágak felől szűrődtek felé a hangok.

- Ki vagy?
- Grr - felelte a férfi.
- Ne félj tőlem.
- Grrrrrr.
- Nézd csak, nem bántalak.
- Grr...grr - enyhült meg erre.

A bokor mögül egy göndör, vörös hajú fiú lépett elő.

- Most már barátok vagyunk. Gyere, írjuk fel ezt egy füzetbe!