Óvodásterror a gang végén
A Házmester Csütörtök mai utolsó házmestere, enjoy! Egyben nyomatékosan arra kérünk mindenkit, hogy semmiképpen ne ártson másnak, még ha óvodás is az illető.
Valahol a belvárosban vagyunk, egy tipikus gangos házban, egy olyanban, amilyet az anyjának is venne a Mogács Dániel. A nap első sugarai kómásan tapogatják az egyemeletes, ház tetejét. Az egyetlen emelet lakásai U alakú körfolyosón érhetők el, minden lakás ablaka csak így jut napfényhez. A békés lakók még a párnát igazgatják a fejük alatt, hogy ne érjen bőrükhöz a nyálfolt, a madarak sem keltek még fel, hogy csicsergésükkel megindítsák ezt a gyönyörű reggelt.
Ők azonban már a rajtrácsnál állnak. A tét az élet, a feladat az U alak minél hangosabb trappolással történő lefutása. Aki emellé még ordít is, jutalmat kap. A résztvevő két óvodás. És ez a horror minden reggel lezajlik. Amint a terrorveszély elhárult (lefutották a távot), a lakók ébredezni kezdenek, egy-két redőnyt is fölhúznak már, és a madarak is megkezdik a napi rutinjukat.
A bezzegcsalád lakása a körfolyosó egyik végén, a lejárat a másikon. Amióta a két gyerek járni tud, minden reggel így közlekednek, pedig mindkét szülő elkíséri őket, így lenne arra lehetőség, hogy valamelyik megfogja a két terroristát.
Egyik reggel felhívtam erre a figyelmüket (megvártam őket az ajtajuk előtt). Intelligens beszélgetésre készültem és arra, hogy amíg beszélek, visszafogom a két gyereket. Az egyiket sajnos egy kicsit neki kellett ehhez nyomnom a falnak, de nem esett különösebb bántódása. Arra a mélysötétségre viszont, ami a szülőkből felböffent bevallom, nem számítottam. Az egyetlen érve az volt anyucinak - míg a láthatóan erőtlen puhapöcs férje a háta mögé bújva sunnyogott - hogy ezek gyerekek és majd megtudom, ha nekem is lesz gyerekem és azt az egy percet amíg a (terror) tart, mindenki kibírja. Meg kellett állapítanom tehát, hogy a szülők menthetetlenül ostobák. Még szándékukban sem áll tehát visszafogni a kölykeiket, tehát eleve jobban járt volna a ház (és a társadalom) legalább azzal, ha anyuci inkább lenyeli őket anno...
Természetesen semmi nem változott, így további megoldásként azokkal a gondolatokkal játszom, hogy egyik reggel egy szó nélkül kimegyek a gangra, és a trappoló gyerekeket fejjel lefelé egyszerűen ledobálom az első emeletről a földszinti betonra... Ha pedig eleve nem aludtam jól, akkor azt fantáziálom, hogy fellocsolom a követ vízzel, ami éjjel megfagy, a kölykök elesnek rajta és ripityára törik magukat. A különböző távolságokon kifeszített damilok gondolatával is játszom, amiben felbuknak és kicsi arany pofijukat törik össze.
De a legvalószínűbbnek egyelőre az tűnik, hogy éjszakai csengetés formájában elkezdem törleszteni az évek óta tartó egy perceket... Amiket ugye mindenki kibír...
Üdv,
Kriszta