A Krím tele van különböző oroszpárti félkatonai elemekkel, kozákokkal, egy-két napja már világoskék katonai ruhába öltözött fegyveresekkel is, akik feltehetően a Berkut, az oroszpárti ukrán különleges rendőrség kötelékébe tartoznak. Ellenőrzőpontokat állítanak fel, a középületeket őrzik és az orosz hadsereggel együtt résztvesznek az ukrán katonai bázisok blokádjában is. De nem az oroszok az egyetlen krími népcsoport, akik szervezkednek.

Nem messze Szimferopoltól, a fővárostól, Bahcsiszerájban (a régvolt Krími Tatár Kánság volt fővárosában), civilruhás férfiak álldogálnak egy kültelki utcasarkon. Egyiknél-másiknál bot van. Bepillantanak az elhaladó kocsik ablakán, méregetig az idegeneket. A következő sarkon még egy csoport, a következőn pedig még egy.

Elegünk van az oroszokból

Ezek a férfiak krími tatárok. Talán őket aggasztja leginkább a Krím orosz megszállása. Tragikus történetük van: Sztálin 1944-ben az egész népet, mintegy kétszázezer embert kitelepített Közép-Ázsiába, azzal vádolva meg őket, hogy a háború alatt a németeket támogatták. A Szovjetunió felbomlása után nagy részük visszatért, most a lakosság 12 százalékát teszik ki. Az oroszok bevonulása és a várható annektálás félelemmel tölti el őket.

"Elegünk van az oroszokból, éppen eleget kaptunk tőlük 1944 óta” – mondja Hajír Panajev, az egyik önvédelmi csoport vezetője. Ezt a csoportot éppen aznap szervezték meg, miután reggel ismeretlen fegyveresek betörtek az egyik helyi tatár házba. Mindent felforgattak és elvitték a pénzt, és bár még a tulajdonos is elismeri, hogy valószínűleg egyszerű bűnözők voltak, az incidens csak növelte a feszültséget a telepen.

Nem is ez volt az egyetlen eset. Sok pletyka terjeng, hogy tatárokat megtámadtak, a javaikat megrongálták, néhány tatár házára X-et rajzoltak, bár ezeket elég nehéz ellenőrizni. Mindenesetre aznap délelőtt a helyi mecsetnél – egy furcsa, szögletes, dómnélküli építménynél, aminek csak a minaretje mutatja igazán, hogy milyen célt szolgál – a helyi férfiak elkezdenek feliratkozni a kis önvédelmi erőbe, ami napi 24 órában biztosítja majd a telepet.

„Soha semmi jót nem kaptunk az oroszoktól” – mondja Musztafa Musztajev, a helyi önkormányzati képviselő, aki a csoportokat szervezi. „Kitelepítettek minket, holott az apáink éppenséggel harcoltak a nácik ellen. És most meg ez? Nem lehet csak így betörni valakinek az országába. Mi Ukrajna része akarunk maradni.” De közben azt sem lehet mondani, hogy a helyi oroszokkal olyan rossz volna a viszony: vannak vegyes házasságok, sok tatárnak az orosz a fő nyelve, és ránézésre többségüket nem is könnyű megkülönböztetni az oroszoktól.

„A családunkat, az otthonunkat akarjuk megvédeni. Attól tartunk, hogy több ilyen incidens is lesz” – mondja az egyik férfi az önvédelmi csoportban. „Látta azokat az oroszpárti csoportokat? Vannak, akik botokkal járnak. Ha megkérdezi őket, mit csinálnak, miért állítanak fel ellenőrzőpontokat meg ilyeneket, azt mondják, ez a dolguk. De ki kérte fel őket erre? Mi békét akarunk, de nem hagyjuk senkinek, hogy kibabráljon velünk.”

22 napig utazunk a marhavagonokban

A tatárok kétségkívül kaptak eleget az oroszoktól. A 84 éves Szabri Gelilulla a mai napig élesen emlékszik a napra – 1944. május 18-ra –, amikor szovjet katonák felébresztették a családját és 15 percet adtak nekik, hogy összepakolják a motyójukat. „Teherautóra raktak minket, kivittek a vonatállomásra, felpakoltak minket a vagonokra és elindultunk” – mondja. „22 napig utaztunk a marhavagonokban, egészen az üzbegisztáni Szamarkand régióig, öregek, gyerekek, asszonyok. Sokan meghaltak útközben, őket egyszerűen kidobták a vagonokból.”

Mintegy százezer tatár halt meg a deportálást követő első három évben, éhínségben vagy betegségekben. Gelilulla azt mondja, a telepeken, ahol eleinte laktak, olyan fagyos volt a föld, hogy soha nem tudtákat a holtakat elég mélyre temetni, és a sakálok néha kiásták és megették őket. Gulágokban dolgoztatták őket, és bár egy idő után városokba költözhettek, azt nem engedték meg nekik, hogy hazamenjenek, egészen a nyolcvanas évek végéig.

Gelilulla 1990-ben jött haza a Krímre, ahol is azt találta, hogy a házaikba oroszok költöztek. Most már ők alkották a krími lakosság nagyját. „Nem akartak nekünk lakóhelyet adni, hát el kellett foglalnunk a gazdátlan telkeket. Hat hónapig laktam ezen a telken, amíg végre megkaptam rá az engedélyt” – mutat végig a telepen, ahol most is lakik, és ami régebben egy szeméttelep volt. „És amikor elkezdtünk házakat építeni, akkor a hatóságok lerombolták őket.”

A dolgok lassan-lassan jobbra fordultak, főleg, hogy a tatárok elég ügyesen képviselik a saját érdekeiket; még saját parlamentet és önkormányzatot is létrehoztak, a Kurultájt és a Medzsliszt. A szedett-vedett telepek, amiket létrehoztak, mára normális településekké nőttek. Igaz, az utak most is nagyon rosszak, sok helyen nincs áram, csak generátorból, a vizet pedig kútról kell hozni.

Sok tatárnak nincs munkája, a közigazgatásban alig-alig alkalmazzák őket, akit pedig mégis felvettek, azokat is kirúgták 2010-ben, miután az oroszpárti Viktor Janukovics nyerte az ukrán elnökválasztásokat (a Medzslisz az ellenzéki jelöltet támogatta). Kevés iskolában lehet tatárul tanulni, olyannyira, hogy sok tatár gyerek nem is tanulja meg rendesen a nyelvet. Mindezek ellenére a bevándorlás még most is tart, évente talán kétezren jöttek az elmúlt 15 évben.

Sok tatárban buzog a düh

Irina Brunova-Kaliszecka, aki etnikai konfliktusok kutatásával foglalkozik a krími egyetemen, azt mondja, hogy a jelenlegi politikai helyzetben a tatárok és az oroszok közti konfliktus esélye a legvalószínűbb. „Az oroszokat és az ukránokat gyakran nem olyan könnyű megkülönböztetni egymástól, sokuk ugyanazt a nyelvet beszéli, sok a vegyes házasság. De a tatárok kulturális háttere különbözik, más a nyelvük, máshogy néznek ki, és sokan homogén blokkokban élnek” – mondja.

„Sok tatár el fog menni, mert elfogadhatatlan számukra, hogy újra orosz uralom alatt kelljen élniük. De a többség maradni akar, és ez növelheti a feszültséget köztük és az oroszok közt. Sok tatár férfit nagyon feldühíti, ami most történik, buzog bennük a düh.” Egyébként is akad feszültség a két népcsoport közt. „A tatárok nagyon határozottan próbálják képviselni az érdekeiket. Sok orosznak ez eddig sem tetszett, ahogy az sem, hogy a tatárok a Szovjetuniót vádolják a deportálásukért. És a tatároknak elég rossz imidzse volt: sokan úgy gondoltak rájuk, mint Hitler szövetségeseire” – mondja Brunova-Kaliszecka.

Nehéz megmondani, hová fajulhatnak a dolgok. Valójában minden attól függ, hogy a megszálló oroszok és helyi szövetségeseik milyen politikát folytatnak majd a krími kisebbségekkel kapcsolatban. Panijev, az önvédelmi csoport vezetője rozoga Moszkvicsának támaszkodik, ahogy a kérdést fontolgatja. A férfi száműzetésben született, soha nem látta a népe otthonát, csak a szüleitől hallott róla, mégis hazajött. Mennyi ideig fognak itt járőrözni? „Ameddig csak kell. Ameddig az orosz katonák el nem mennek” – mondja. „Mi igen türelmes emberek vagyunk.”