„Mandátumtechnikai” szempontból mind a Jobbik, mind az LMP mellett meglehetősen egyértelműek az érvek. De ha egy kicsit megnézzük, hogy mit is ígér a két párt, akkor sokkal bonyolultabbá válik a képlet.

Aki listán a Jobbikra szavaz, az egyértelműen a kétharmad ellen szavaz. Egyéniben összetettebb a helyzet, de úgy tűnik, még itt is van néhány olyan körzet, ahol a Jobbiknak lehet esélye arra, hogy megverje a Fidesz jelöltjét. Ezen a néhány körzeten túl azonban az ember legfeljebb azért teheti az ikszet a Jobbik mellé egyéniben is, hogy a kompenzációs listán keresztül támogassa a pártot. Ha ennél egy kicsit messzebbre tekintünk, és belegondolunk, hogy mit jelentene egy erős Jobbik az országnak, akkor még komplikáltabb a helyzet. Egyrészt a Jobbikra leadott szavazat a politikai establishment ellen leadott szavazat. Másrészt egy erős Jobbik minden bizonnyal arra kényszerítené a kormányzó pártot, hogy komolyabban foglalkozzon a Jobbik népszerűségét jelentő egy-két témával. Persze végigtekintve a magyar politikai elit elmúlt huszonöt éves teljesítményén, például a cigányokkal kapcsolatban, az a tény, hogy foglalkoznak az üggyel, önmagában nem sok jót ígér. És van itt egy cinikus megfontolás is, miszerint addig jó ennek az országnak, amíg ezeket a megoldatlan (és még középtávon is megoldhatatlannak tűnő) problémákat olyan politikailag ügyetlen és rövidlátó figurák viszik, mint amilyenekből a Jobbik vezetése áll.

Nem győzzük eleget hangsúlyozni, hogy a párt által vitt ügyekben sokkal, de sokkal több politikai tőke van, mint amit ez a csapat képes belőle kihozni.

Ilyen értelemben akár még mérsékelt jó hírnek is tekinthető egy közepesen erős Jobbik.

Bármit is jelentsen azonban Vona Gábor pártjának esetleges erősödése az ország egésze tekintetében, nehéz lenne figyelmen kívül hagyni a harmadik szempontot, miszerint hogyan veszi rá magát az ember, hogy egy olyan pártra adja le a voksát, amelynek krédója, hogy százezreket zárna ki a magyar politikai nemzetből. És akkor még nem is beszéltünk arról az egészen nyugtalanítóan meleg viszonyról, amit a Jobbik Moszkvával ápol.

Mandátumtechnikai szempontból az LMP mellett is elmondhatók ugyanazok az érvek, mint amik Vonáéknál, plusz az esetükben megjelenik az a szempont is, hogy nyilvánvaló, hogy a következő kétharmad csak akkor kerülhető el, ha az LMP a parlamentben van. Akinek tehát ez a kérdés a vasárnapi szavazás legfontosabb témája, annak listán az LMP-re lenne logikus szavazni. Az egyéni jelöltek esetében azonban tényleg csak akkor éri meg a pártot támogatni, ha biztos fideszes vagy baloldali körzetről van szó. Ott ugyanis, ahol szoros küzdelem várható, az LMP-re adott egyéni voks gyakorlatilag a helyi küzdelem kapcsán bejelentett tartózkodással egyenlő.

Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen politikát is támogat az, aki így szavaz, akkor alapvetően két dologba kapaszkodhatunk: egyrészt abba, ahogyan Schiffer András, a párt arca viselkedett a Fidesz és a most Kormányváltóknak nevezett képződmény közötti lavírozás során. Mi úgy érezzük, hogy Schiffer azon kevés politikusok egyike, akik nehéz politikai döntések kapcsán is megőrizték vagy követni voltakképesek azokat az elveket, amelyeket hirdetnek. Ő pártjának politikai jövőjét is hajlandó volt kockáztatni azzal, hogy még a szakadást is vállalta, csak hogy megtartsa a távolságot a kommunista utódpárttól. A másik fontos szempont, hogy milyen célok megvalósítását hirdeti az LMP. Ezek a leginkább a radikális baloldali zöldmozgalmak aspirációihoz hasonlíthatók és mi például kevés támogatandó dolgot látunk bennük.

Jó hír viszont, hogy az LMP-nek semmi esélye, hogy ezeket meg is valósítsa.

És sok szempontból ez a legerősebb érv amellett, hogy az ember mégis rájuk szavazzon.