Vasárnap Magyarország a magyar nemzet újraválaszt. A napilapok, hetilapok, és online újságok egész héten elemezték, mérlegelték a jobb- közép- és baloldali pártok ajánlatait, és futószalagon szállították a szerkesztőségi állásfoglalásokat: kikre érdemes szavaznunk április 6-án. Most tekintsék meg a Fortepan kínálatát az elmúlt évszázad hasonlóan sorsfordító napjairól, amely, reméljük, a még bizonytalankodóknak segít favoritjuk kiválasztásában, a biztos pártválasztókat pedig megerősíti abban, hogy helyesen döntöttek.

Kezdjük rögtön a kampánnyal. A rendszerváltás Az 1990-es, első szabad választások idején például még nem korlátozták olyan tiszteletre méltó módon, a törvény erejével a választási plakátok kihelyezését, mint ma. Ennek következtében a köztereket, villanyoszlopokat, kerítéseket, de még a nemzeti ruhaboltok divatboltok ajtóit, kirakatait is ellepték a párthirdetmények.

Akkoriban, a szabadság első eufóriájában induló tucatnyi párt jelöltjei nem futamodtak meg az újságírói kérdések és nyilvános viták elől, szívesen fotózkodtak az utca emberével, és a televízióban is jócskán lehetett politikai hirdetéseket látni. Aki csemegézni szeretne ezekből, itt talál egy remek válogatást.

A választókat persze más úton-módon is befolyásolni igyekeztek a szavazataikért versengő politikai pártok. Aki járt menetelt már választási nagygyűlésen, annak ismerős e táj: lelkesítő beszédek a pulpitusról, alig változó jelszavak (béke, munka, Csepel is ott volt), meg forradalmi felhatalmazás. Itt éppen a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezette szövetség, a Magyar Függetlenségi Népfront hatalmas választási gyűlését láthatjuk, az akkoriban még nem annyira melankolikus Kossuth szobor tövében 1949-ben. (Az MDP 1948 június 12-i megalakulásáról, amely a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt korántsem önkéntes frigyéből teremtette meg az új nemzeti összefogás alapjait, itt nézhetnek meg egy videót.)

Az a választás egyébként jól sikerült. Igaz, csak a renegátoknak kellett behúzniuk az ikszet, az igenlőknek elég volt a szavazólapot az urnába dobni. (Csalás kizárva.) A részvételi arány 94,7%-os volt, alant a Parlament árnyékában vagy a sugárzó potenciális szavazó mögötti vadplakáton barátságosan mosolygó vezérszónok és listavezető politikai alakulata pedig simán hozta a kétharmadnál egy kicsivel is jobb, 95,6%-os eredményt.

Ez a következő évtizedekben, egészen az 1985-ös megtorpanásig tovább javult, bár a 100%-ot, vagy annál magasabb értéket egyszer sem nem sikerült elérni. A választásokat 1954-től Hazafias Népfrontként (HNF) monopolizáló, civileket is magába foglaló tömegmozgalmi szövetség mindent megtett a siker érdekében: elődjéhez hasonlóan hatékonyan, világos üzenetekkel mozgósított, de még az urnák mellett is fogta szavazói kezét, aki pedig nem tudott elmenni szavazni, annak házhoz vitte a lehetőséget, mint itt 1971-ben.

Most, hogy már körvonalazódik, ki is a jelöltünk a hétvégén, egyetlen kérdés maradt: hogyan menjünk szavazni? A legjobb persze, ha többedmagunkkal, szervezetten kelünk útra, ám sajnos ma a szavazófülkébe egyszerre csak egy felelős választópolgár léphet be, és a választási törvény is kimondja, hogy a „szavazóhelyiséghez történő autóbuszos szállítás sem végezhető”. Régen a voksolás sokkal mókásabb, társasági esemény volt. Buli. Tömegsport. A következő képsoron éppen a Vasas jeles tagjai adják le derűs egyetértésben szavazataikat, amelyek hozzájárultak a már említett 1949-es, földindulásszerű győzelemhez.

De mehetünk biciklivel, gyalogosan a családdal, vagy akár személyautón is.

(Bocsánat, most szólnak, hogy ez a HNF Belgrád rakparti székháza előtt álló Chevrolet nem egy lelkes szavazóé, hanem Ortutay Gyulának, a szervezet főtitkárának a szolgálati gépkocsija.)

Akár így, akár úgy, vasárnap mindenképp menjenek el szavazni. Jó sokan. S ha végképp nem tudják, ki mellett tegyék le voksukat, válasszák a Szoknyapártot. Az alábbi képről ítélve az is van olyan komoly, mint az idei végeláthatatlan pártlista bármelyik versenyzője.

Szilágyi Csaba