10 éves voltam, és ültem az iskolapadban, valami vonalas füzet fölött. Talán irodalomóránk volt, amikor megreccsent a tanterem ajtaja mellé szerelt iskolarádió, és egy férfihang hosszú percekig beszélt benne.

Fogalmam sem volt, mi történt, annak örültem, hogy az óra nem folytatódik.

Valamit ünnepelnek a felnőttek, valami nagyon nagy dolgot, mert még az osztályfőnök is szokatlanul izgatott volt. Valami ünnepélyes és állami dolognak tűnt, hivatalos ünnepélyek képei keringtek a fejemben, mert az sokszor elhangzott, hogy Magyarország.

Elő is kaptam a színes ceruzáimat, és elkezdtem rajzolni a füzetem utolsó oldalára. Illusztráltam a történeséket. Sajnos a rajz nincs meg, de valami ilyesmi volt:

Szép, napsütéses idő volt, tanítás után rohantunk haza, ahol újságolom anyámnak, mi volt az iskolában, meg hogy rajzoltam is.

Nem szerette (vagy a tanárok nem szerették, és emiatt ő sem, nem tudom), ha rajzolgattam az iskolai füzeteimbe, de gondoltam, kivételes alkalom volt, tetszeni fog neki.

Ehhez képest amint rápillantott a rajzra, elborult az arca:

– Bence, nem a Népköztársaságot kiáltották ki, hanem a Köztársaságot. És mi az a vörös csillag?

Köpni-nyelni nem tudtam. Addig mindig magyar zászlóval és vörös csillaggal rajzoltuk a tankokat és repülőket, és az „Éljen” után pedig mindig a „Magyar Népköztársaság” következett.

Ez volt az én első „rendszerváltásflashem”. Aztán jött a többi, a Ruszkik, haza!, Antall József és a Kacsamesék... Ugorjunk.

A gimnáziumban kaptam rá a történelemre igazán, hiszen ekkor már „A történelmet” tanultuk, és nem azt a változatot, amit „ránk kényszerítettek”.

Rögzült bennem, hogy három nagy para van Magyarországon: Trianon, holokauszt, szovjet megszállás/kommunizmus.

Így nézett ki a 4.-es törikönyvem borítója.

Fogalmam sincs, hogy a történészek között Salamon Konrád hol helyezkedik el, nem is nagyon érdekel. Ezt tanították akkoriban mindenkinek, így rögzítették az ún. világképünket.

Trianont most kihagyom, utóbbi kettőről viszont már ezt tanultuk:

A náci Németország és Magyarország viszonyáról azután, hogy Horthy átengedi a német csapatokat Jugoszlávia felé az ország területén (1941):

„Teleki Pál halála után a tekintélyes politikusok közül csupán Bethlen István és szűkebb köre képviselte azt az álláspontot, hogy Magyarországnak kívül kell maradnia a háborún. A többség a német sikerek bűvöletében tényként könyvelte el, hogy Hitler néhány hónap alatt szétzúzza a Szovjetuniót, ami azt jelenti, hogy az elkövetkező korszakban a Német Birodalom lesz térségünk meghatározó ereje. Nem lehet tehát elvesztegetni a németek jóindulatát, és szomszédainkhoz hasonlóan részt kell vennünk néhány hónapos diadalmenetben”. (136.o.)

A szovjet csapatok megérkezéséről, és az ország szovjet megszállásáról pedig ezt:

„Magyarország nemzetközi jogi értelemben is megszállt ország volt. A SZEB – azaz a Szovjetunió – ellenőzrést gyakorolt  a pártok és intézmények fölött. Utasításait a magyar kormány is köteles volt betartani. Korlátozhatta az országgyűlés működését, és korlátozhatta a neki nem tetsző törvénytervezetek tárgyalását.
A bel- és külpolitika ellenőrzése mellett a szovjetek kezükben tartották a szellemi élet felügyeletét is.” (157.o.)

Így értünk el mostanáig.

Következzen két kép két Szabadság téri emlékműről, egyik évtizedek ott áll, a másikat a második Orbán-kormány készül éppen felállítani:

Azt hiszem, ezzel véget is ért az én 1989-es rendszerváltásflashem, hiszen mégsem változott semmi: a nácikkal nem kollaboráltunk, a földbe döngöltek minket, de szerencsénkre a szovjetek felszabadítottak.

Ahogy a szovjet emlékművel sem történt semmi az elmúlt 25 évben – a tananyag állításainak ellenére –, úgy most szépen felépül ez a másik – a tananyag állításainak ellenére.

***

Orbán Viktor a kampányban azt mondta híveinek, hogy aki nem ad bele apait-anyait, az jön neki 25 évvel.

Én nem adtam bele semmit, hogy a Fidesz megnyerje a választásokat, Orbán mégis elfutott a 25 évemmel.

Anyám már nem él, pedig ha élne, mondanék most neki egy "naugyét", orra alá dörgölve azt a régi, 1989-es iskolai rajzomat, amikor kicsit elkavarodtam a lózungok sűrűjében.