Nem a szépség volt... az unalom ölte meg a szörnyet.

Ha van két olyan dolog, amire biztos kapásból rávágom, hogy szeretem, az a Godzilla és a Breaking Bad (a főszereplője ebben fontos szerepet kap). Amikor az 1998-as – az eredetire alig hasonlító – remake kijött, még csak 9 éves voltam, tehát gyakorlatilag a célcsoport legtipikusabb példánya. Nyilván nagyon tetszett, még az eredeti japán filmek egyes részeit is örültem, ha el-elcsíptem a német RTL-en, csakhogy én azóta 16 évet fejlődtem, Hollywooddal ellentétben, ami mintha 40 évet ment volna vissza az időben.

60 éve jelent meg Japánban az első Godzilla-film, a Gojira. Ez volt az ő válaszuk King Kongra, akivel egyébként később Godzilla is megküzdött. Az új film készítőinek nem titkolt szándéka volt, hogy Roland Emmerich 1998-as, inkább a Jurassic Parkra hasonlító alkotásával ellentétben az új film az eredeti japán mű előtt tisztelegjen. Ez látszik is a japán szálon, meg eleve azon, ahogy a nagy tuskó kinéz.

És pont ez az ortodox látásmód a baj az egész filmmel. Ahelyett, hogy a sztori több szálon futva épülne, az egész végtelenül egyszerű: nagy szörnyek zúzzák egymást és a toronyházakat, közben az amerikai hadsereg Mark Zuckerbergje (Aaron Taylor-Johnson) soha fel nem adva, kisemberként harcol az elemekkel – ahogy a japán filmekben, itt is csak megfigyelőként. Akinek a film felétől folyamatos fenyegetést sejtető családja (Elizabeth Olsen meg egy gyerek) egy percig sincs valódi veszélyben.

Az összeesküvést érzékelő mániás atomfizikus édesapát játszó Bryan Cranston néhány percbe sűríti bele minden kellékét, amit a Breaking Badben kifejlesztett: az elfoglalt dolgozó, a családja előtt magyarázkodó apuka, a meg nem értett zseni és az ordítva követelőző pszichopata váltja egymást percenként. Mint egy Alföldi rendezte Gyurcsány.

Juliette Binoche szereplése érthetetlen ebben a filmben.

A legnagyobb csalódást mégsem a bármiféle váratlan fordulat nélküli csőegyszerű történet vagy az egy kaptafára felhúzott, minden egyes új ingerre így reagáló karakterek okozzák:

A baj az, hogy a film készítőinek a meseretróhullám meglovagolásán kívül semmilyen motivációja sincs, a kevés szörnyharc pedig egyáltalán nem olyan elképesztő, mint amilyen az ötvenes években a hungarocellházakon ugráló jelmezes japán férfi volt.

Ha egy látványos szörnyfilmet akartak csinálni, nem sikerült: ahogy már a traileren látszott, az animáció olyan, mint az elmúlt 10 év bármelyik CGI-kalandfilmjében, a sötét felhők alatt füstölő városban Godzilla úgy néz ki, mintha a Noéból vágták volna ki – azaz hamuba forgatott sár –,

de ha egy tetűlassan mozgó, pocakos gyíkot kell nézni, akkor is jobb a kertben karatézó Alekosz.

(Az Elysiummal, de még inkább a Tűzgyűrűvel is ilyesmi volt a baj.)

Három szép pillanat mégis jutott a filmbe: az egyik, amikor a Golden Gate hídon felsorakozó katonák várják a jó szörnyet (ebből persze nem sok jó sül ki), a másik az, amikor kiderül, hogy azon kívül, hogy pont ugyanúgy üvölt, mint az előző, mit tud ez a mostani Godzilla, amit az 1998-as nem (ezt nem lövöm le, bár aki ismeri a japán verziót, ennyiből rájöhetett), a harmadik pedig az egyetlen igazi csavar: hogy az, ami elsőre Godzillának tűnik, nem egészen az.

Ahogy írtam, a film jó alkalom az időutazásra. Most, hogy Amerika és Oroszország pont úgy üzenget egymásnak, mint a hidegháború alatt, adja magát egy végig atombombákkal és sugárzással dobálózó film. (Nem vagyok atomfizikus, már az utolsó Indiana Jones alatt is így reagáltam arra, hogy egy hűtőben át lehet vészelni egy atomrobbanást, de talán még egy védőoltás-ellenes idióta is belátná, hogy itt a sugárzással kapcsolatban hallottak már fájóan nélkülöznek bármilyen valóságalapot.)

Az aláfestő wagneri kürtök az 1954-es filmből sem lógtak volna ki, és ahogy már rég túl vagyunk a kétezres évek elején tomboló hosszú hajak divatján (a szuperhősök felnyírt hajú szőke übermenschek feszülős ruhákban), itt is egyetlen erős katona száll komolyabban szembe az ősidőkből itt maradt mitológiai lényekkel. Aki már elmúlt 13 éves, vagy túl van legalább két szörnyfilmen, az nem fog újat látni.

Azért a film mégis elvégzi az elsődleges dolgát (= elgondolkodtatja az ember), mert tökéletes arra, hogy a néző:

• Rácsodálkozzon, hogy egy japán szörnyfilm remake-jét nagyrészt pont olyan emberek nézik meg az elsők között, mint a Simpsonsban.
• Észrevehetetlenül lassú könyökmozgással legalább az egyik karfa okkupációját kitervelhesse, és végrehajthassa.
• Újra felfedezze a popcornt. Tudom, hogy van aki szerint „Moziban nem eszünk!”, de hát ez akkor is csak egy szörnyfilm volt.
• Életre szóló döntések elé állítsa magát: például mit csináljon, ha beletüsszent a tenyerébe, és nincs nála zsepi.
• Rájöjjön, hogy a 3D-szemüvegben az a legjobb, amikor lefejti a halántékáról.

A filmben pedig az, hogy a néző hamar el fogja felejteni. Mármint az új Godzillát. Azt hiszem.

Értékelés: 5/10, de csak mert van szívem.