Ez a hét sem indult jól a világ leghíresebb újságjánál, a New York Timesnál: a teljhatalmú Arthur Sulzberger, akinek családja 1935 óta, lassan száz éve adja ki a lapot, kirúgta a főszerkesztőt, Jill Abramsont, aki az első nő volt ebben a pozícióban, viszont még három évet sem kapott a bizonyításra. Abramson utódja Dean Baquet, az eddigi alfőszerkesztő lett, egyben az első afro-amerikai a Times szerkesztőségének élén.

Abramson kirúgását számtalan okkal lehet magyarázni, köztük azzal, hogy nem keresett annyit, amennyit szerinte érdemelt, és ezt a maga konfrontatív módján szóvá is tette a felső vezetésnél, illetve hogy új digitálismédia-felelőst akart kinevezni (Janine Gibsont, a Guardian főszerkesztőjét szerette volna átcsábítani a Timeshoz), ezzel felidegesítve Baquet-t, aki szintén rohant az emeletre panaszkodni – ezeket a pletykákat Sulzberger egytől egyig cáfolja, de attól persze még lehet, hogy igazak.

De mi lehetett Abramson kirúgásának valódi oka?

Ez:

Az ábrán az látható, hogy a New York Times kezdőlapjára látogatók száma az elmúlt két évben (ami véletlenül egybeesik Abramson főszerkesztősködésével) nagyjából a felére csökkent: a 2011-es 160 millióról a 2013-as 80 millióra.

Szörnyű számok, de az az igazság, hogy sajtóviszonylatban egyáltalán nem számítanak rossznak: egy másik, más módszerekkel számolt látogatottsági statisztika szerint a New York Times-birodalom a hagyományos sajtótermékek között nagyjából ugyanebben az időszakban a a brit Daily Mail után a második leglátogatottabb volt a világon, 48 millió egyedi látogatóval. Egy év alatt.

Akkor most kapaszkodjanak meg: Jonah Peretti BuzzFeedje, amit ha hagyományos sajtóterméknek nem is, médiának azért lehet nevezni, 2013-ban 130 millió egyedi látogatót húzott be. Egy hónap alatt.

A home page halott, győzött a social média – egyszerűsítette le az ügyet rövid kommentárjában a Quartz, hozzátéve, hogy ez nem szükségképpen a Times egyedi problémája, hanem globális jelenség: a hírfogyasztók egyre kevésbé látogatnak direktben a híroldalakra, és egyre több hírt szednek össze a Facebookról, a Twitterről, sőt az emailezés és a chatelés során (az így generált forgalmat szokták az a forgalomelemzők meg a reklámosok Alex Madrigal, az Atlantic szerkesztőjének kifejezésével “dark social”-nek nevezni).

Nem hülyék

A New York Timesnál nem hülyék dolgoznak. Felismerték, hogy ha nem akarják, hogy egy élelemes szatócs fillérekért felvásárolja az egész birodalmat, ahogy az az amerikai média másik patina borította ágyújával, a 136 éves Washington Posttal tavaly megtörtént, mielőbb tenniük kell valamit.

Össze is állt a Times újságíróiból egy akciócsoport, hogy feltérképezze a helyzetet, és javaslatot tegyen az új digitális stratégia kidolgozására. Ismét kapaszkodjanak meg: a csoportot nem más vezette, mint a kiadó Sulzberger fia, A.G. Sulzberger, aki maga is a TImes újságírója, egyben a birodalom trónörököse. Az ifjú Sulzberger vezetésével a csoport áldozatos kutatómunkával, terepfelméréssel, konkurenciaelemzéssel és több száz interjúalany megkérdezésével március végére elő is állt egy 96 oldalas jelentéssel, ami feltárta a hibákat, de túl meglepő következtetésekre nem jutott: amire jutott, az talán az öreg Sulzbergeren és a lap múlt századból ott ragadt szerkesztőin-újságíróin kívül sokaknak még a Timesnál sem jelentett újdonságot:

• A Times piaci előnye csökken.
• A Times nem reagál elég gyosan a változásokra.
• A Times nem figyel oda a social médiára és az ottani megjelenésre, promócióra.
• A Times túl sok energiát fordít a címlapra (értsd a jelentős sztorikra).
• A Timesnál sokan nem értenek a webhez.
• A Timest nézettségben kenterbe verik az olyan jöttmentek, mint a Huffington Post, a Verge és a BuzzFeed.

A dokumentum, ami az Innovation címet kapta, a lap munkatársaihoz csak kiherélt, sulzbergerizált formában jutott el, de egy nem teljesen végleges, viszont teljes terjedelmű változata kiszivárgott, és el is lehet olvasni – a BuzzFeeden, hol máshol.

Az Egyház, az Állam és a Fal

A pletykákban,a kiszivárgott beszélgetésekben és dokumentumokban folyton felbukkan egy probléma, ami jóval messzebbre mutat a New York Times belügyeinél. és ez nem más, mint

az egyház és az állam szétválasztása.

Thomas Jefferson híres doktrínáját nálunk is tanítják az iskolában, de mi köze vajon az egyház és az állam szétválasztásának ahhoz, hogy hányan olvassák a Timest, és hányan a BuzzFeedet? Ismét meg fognak lepődni.

Eltekintve attól, hogy ezt a szétválasztást melyik országban milyen elánnal igyekeznek a gyakorlatban megvalósítani, a kifejezés az amerikai sajtószlengben is meghonosodott, csak ott azt jelenti, hogy a szerkesztőségi tartalmat (ezt becézik “state”-nek, államnak) minden körülmények között el kell választani a fizetett hirdetéstől (ez a “church”, az egyház).

A kettő elválasztását a legtöbb országban valamilyen jogszabály is előírja, de a magukat egy kicsit is komolyan vevő hagyományos sajtótermékeknél belső etikai kódexek, sőt a szerkesztőség és a hirdetési osztály fizikai fallal való elválasztása, külön emeletre telepítése is azt a célt szolgálja, hogy a sajtó eredeti krédójának megfelelően közvetlen anyagi befolyástól mentesen teljesíthesse feladatát, ami a klasszikus értelmezésben nem más, mint az igazság pártatlan, személyes és anyagi érdekektől mentes feltárása, illetve a mindenkori hatalom ellenőrzése, kordában tartása, visszaéléseinek felderítése.

Akkor most tessék ezt elmagyarázni a BuzzFeednek.

Nem lesz egyszerű. A sok százmilliós látogatottságot produkáló, az elmúlt években a föld alól előbukkant virálkontentgyárak ugyanis magasról szarnak az egyház és az állam, vagyis a szerkesztőségi tartalom és a hirdetés szétválasztására. Ha nem szarnának rá, éhen halnának, főleg hogy az elképesztő látogatottsági adatok generálása mellett a “native advertising” szinte az egyetlen lehetséges új modell, ami életképessé teszi őket. A native advertising pedig, akármennyire is szépítjük, csak azt jelenti, hogy cikknek álcázott hirdetés. Egy megrendelő által pénzért íratott anyag, ami lelkiismeret-furdalás nélkül rúgja fel azt a konszenzust, miszerint a sajtó az igazat írja, és nem azt, amiért a hirdetők fizetnek neki.

Ez rejlik annak a konfliktusnak a mélyén, ami Abramson főszerkesztő állásába került.

“A legelső lépésnek annak kell lennie, hogy szánt szándékkal lemondunk a most használatos metaforáinkról - a »Falról«, az »Egyházról« és az »Államról« – amelyek a különválasztás további szükségét vetítik előre. Ha jól csinálják, a fokozott együttműködés semmilyen veszélyt nem jelent az újságírói függetlenségünk értékeire”

– áll az ifjú Sulzberger és csapata által jegyzett dokumentumban. Azt belső forrásokból lehet tudni, hogy Abramson korábban éppen a native advertising ügyében különbözött össze Mark Thompson vezérigazgatóval (a Times hivatalosan cáfolja, hogy egyház-állam-típusú konfliktusok lennének a cégnél). Az pedig az ifjabb Sulzberger-féle dokumentumból derül ki, hogy Michael Wertheim, az Upworthy virálpápája azért utasított vissza egy neki való virálállást a Timesnál, mert, mint mondta,

"Ahhoz, hogy ebben a szerepben bárki sikeres legyen, a szerkesztőségnek teljesen elkötelezettnek kell lennie aziránt, hogy együtt dolgozzon az üzleti oldallal."

Az Abramson kirúgása körüli vita lényegében arról szól, hogy a Sulzberger-klánnak sikerül-e elfogadtatnia a Times szerkesztőségével, hogy új irányba fordítsák a lassú és nehézkes óceánjárót, ahol százéves receptek alapján készül a menü, és inas szolgálja fel meisseni porcelánban, vagy megpróbálják utolérni a fapados légitársaságokat, ahol se menü, se porcelán, és mindenki azt eszi, amit hozott. Zacskóból. A vita tétje pedig az, hogy elhiszi-e a világ leghíresebb, szakmai szempontból etalonnak számító lapja, hogy a hirdetői érdekek tartalomban való közvetlen érvényesítésével nem köpi le saját százéves elveit, és nem kurvul el végleg.

És hogy jön ide ön, kedves olvasó? Úgy, hogy nem tetszik eleget olvasni a New York Times rengeteg energiával és anyagi ráfordítással készült oknyomozó anyagait. Ellenben túl sok macskás videót tetszik nézni a BuzzFeeden.

Ha fordítva lenne, Abramson főszerkesztő asszony még mindig a helyén ülne.