Kolumbia talán leghíresebb szülöttje, Pablo Escobar fénykorában élet és halál ura volt, de nemcsak emberéletek fölött rendelkezett, hanem komoly befolyása volt a kolumbiai politikára is, és annyi pénze, hogy 1989-ben a Forbes szerint a világ 10. leggazdagabb emberének számított.

A Medellín kartell fejét 1993-ban saját tetőteraszán lelőtték agyon, de amíg élt, tudott élni. A fővárostól, Bogotától úgy 100 kilométerre felépített Hacienda Napoles nevű birtokán komplett lagúnarendszert és nemzetközi repülőgép-leszállót is üzemeltetett, de az egyik legnagyobb szám a magánállatkertje volt, amelyet az USA-ból becsempészett egzotikus állatokkal töltött fel - zsiráfokkal, elefántokkal és vízilovakkal.

Escobar szeretett jótékonykodni, így állatkertjét, amit a fia kedvéért hatalmas betondinoszauruszok díszítettek, megnyitotta a nagyközönség előtt: buszok hordták a haciendára az iskolásokat, akik többek között megtekinthették annak a légcsavaros repülőgépnek a pontos mását, amellyel a kis Pablo az első kokainszállítmányokat juttatta az USA-ba.

Escobar 1993-as halálával a hacienda lassú enyészetnek indult. Az egzotikus állatok az ország más állatkertjeibe kerültek, de a vízilovak ott maradtak a birtokon, és boldogan szaporodni kezdtek. A kezdeti, három nőstény és egy hím vízilóból álló minicsorda mostanra minimum 50-60 egyedre duzzadt - legalábbis ennyi élhet belőlük a birtok 20 négyzetkilométeres területén. De olyan is akad köztük, akinek nem volt maradása: legalább egy tucatnyi víziló kiszabadult a birtokról, és a közeli Magdalena folyóban talált tökéletes élőhelyre, a legmerészebbek pedig már 250 kilométerre is eltávolodtak a haciendától.

A nagyobb baj az, hogy a helyiek közül sokan életükben nem láttak vízilovat, és szeretni való, suta lényként tekintenek rá, pedig rendkívül veszélyes állat: a szárazföldön óránként 30 kilométeres sebességgel is képes száguldani, és hiába növényevő, simán megtámad bárkit, aki a területére behatol.

Az Escobar-féle vízilovak ráadásul olyan nagyszerű élőhelyre leltek a környéken, már 3 éves korukban szaporodni kezdenek, míg afrikai őseik csak 9-11 évesen kezdik a nemi életet. Arról nem beszélve, hogy az afrikai vízilócsordák nagyságát kordában tartják az időről időre kiszáradó folyók, ami a csapadékos Kolumbiában nem történik meg. A randalírozó vízilovak rettegésben tartják a környékbeli halászokat, lezabálják a termést a földeken, és eltapossák az utukba kerülő kisebb borjakat.

A helyiek számtalan megoldással előálltak az Escobar-vízilovak megfékezésére: a kasztrálás és a bekerítés bonyolult és drága, úgyhogy a legegyszerűbb ötletnek most éppen az tűnik, ha leöldösik és megeszik őket, bár ez egyesek szerint rosszat tenne az országimázsnak.

A teljes sztori a BBC-n. Escobar vízilovairól 2010-ben dokumentumfilm is készült: 1. rész, 2. rész, 3. rész.