De ki aggódik a fehér prolikért?

Haszontalanok, lusták, ingyenélők

– pár jelző azok közül, amiket nagyon gyakran használnak a nyugat-európai közbeszédben, ha a lecsúszott, fehér munkásosztály tagjairól van szó. Külön fogalmakat is alkottak erre a csoportra, ilyen a white trash vagy az Angliában elterjedt chav. Ezeket gond nélkül használja a liberális média és értelmiség is. A fehér munkásosztály tagjaival szemben táplált előítéletek azon kirekesztéstípusok közé tartoznak, amelyekről alig esik szó.

Ezen változtatna egy júniusban publikált kutatás, amit a Soros-féle Open Society Foundation készített el. Nyugat-Európa egykor virágzó iparvárosaiban (Manchester északi részén, a dániai Aarhusban, Berlin Marzahn-Hellersdorf negyedében, Lyon egyik kerületében, Stockholmban és Amszterdam északi részén) vizsgálták meg, mi maradt a fehér munkásosztályból.

Ami közös ezekben a városrészekben, hogy máig nagy számban élnek itt fehér munkáscsaládok. Jellemzően munka nélkül. Miközben az ipar jelentős része az elmúlt évtizedekben átköltözött a fejlődő világba, a helyére belépő szolgáltatóipar egészen másfajta képességeket és végzettséget kívánt meg. Ráadásul a kormányok a szociális kiadásokat is visszanyesték, ezért a legtöbb ott élő korábbi biztos munkahelyek helyett ideiglenes álláslehetőségek között sodródik, a lakhatásban, oktatásban és egészségügyi ellátások minőségében pedig évtizedek óta folyamatosan romlik a helyzete.

(Oli Scarff/Getty Images)

Ezalatt a nyugati társadalmakban a gazdasági egyenlőtlenségekről szóló viták legtöbbször valamelyik kisebbségben élő csoport szempontjait vizsgálva merülnek fel. Ami nagyon fontos és lényeges szempont, de közel sem fedi le a társadalomból kirekesztettek teljes körét. És míg a nyugati társadalmakban mára végre elképzelhetetlenné vált, hogy valamelyik kisebbség tagjainak életéről készítsenek kizárólag gúnyolódó tévésorozatot vagy reality-t, a kutatók simán találtak a fehér munkásosztály elképzelt életén, iskolázatlanságán, öltözködésén gúnyolódó műsorokat Angliában, Németországban és Hollandiában is. Az ilyen ábrázolásoknak kettős veszélye van: egyrészt gerjeszti az amúgy is létező, igazságtalan sztereotípiákat, másrészt az adott csoportot is szembefordítja a társadalom többségével.

Kinek jó ez?

Simon Kuper a Financial Timesban arról ír, hogy egy társadalomban, ahol emberek tömegei vannak kirekesztve a munkaerőpiacról, szükség van annak a sztereotípiának a fenntartására, hogy a szegények megérdemlik a szegénységüket.

Az áldozatok hibáztatása, azaz hogy a munkásosztály tagjai életmódjuk miatt megérdemlik a sorsukat, aktívan él a brit politikai gondolkodásban is.

Kuper felidézi, hogy David Cameron miniszterelnök például arról beszélt nemrég, hogy

Természetesen a körülmények, hogy hova születsz, a környék, az iskolád, a szüleid döntései, ezeknek mind nagy hatása van. De a szociális problémák gyakran az emberek döntéseinek következményei.

Ami persze olyan megállapítás, amiről lehet vitatkozni és érvelni mellette egy beszélgetés során, de veszélyes, ha közpolitikai döntések szervezőelvévé válik. A szegények hibáztatása a bűnözésért, a munkanélküliségükért, az élethelyzeteikért mindenhol létező politikai fordulat, annak ellenére, hogy társadalomkutatók rendszerint statisztikai adatokkal bizonyítják, hogy nincs ilyen összefüggés.  De a bűnbakkeresés még mindig a legegyszerűbb út, mert az következik belőle, hogy

a kormány dolga kimerül abban, hogy az emberek viselkedésére hasson, és felesleges gazdaságpolitikai reformokba belevágni.

Fontos könyvet írt a lecsúszott fehér munkásosztály tagjai ellen irányuló negatív előítéletekről Owen Jones is, aki hasonló politikai okokat talált a háttérben: ha az a közvélekedés terjed el, hogy a szegények maguk tehetnek a helyzetükről, minden gazdasági egyenlőtlenség könnyedén igazolhatóvá válik.

David Cameron brit miniszterelnök egy manchesteri építkezésen (Christopher Furlong/Getty Images)

Ennek a vélekedésnek a megerősítéséhez kapcsolódik még szorosan az a szintén elterjedt tévhit, hogy a szegények milyen aránytalan mértékben részesülnek segélyekben. Jones és Kuper a brit példán keresztül mutatja meg, hogy ezek mennyire téves állítások: az álláskeresőknek kiutalt segélyek például eltörpülnek amellett az összeg mellett, amit a brit kormány a bankok megsegítésére fordított a válság után, a jogosulatlanul felvett segélyek pedig mindössze egy százalékát teszik ki a brit segélyezési rendszer költségeinek. És azok az összegek még mindig csak töredékei annak, amennyi költségvetési hiány keletkezik évente a be nem fizetett és elcsalt adók miatt.

Nem a mások zavarják őket

A negatív médiakép és a bűnbakképzés pedig meghozza eredményét: a fehér munkásosztály tagjai hátat fordítanak a társadalomnak. A mostani kutatás szerint nagyon bizalmatlanok mind a politikusokkal, mind a médiával, mind a hatóságokkal szemben. Ugyanakkor azt az elterjedett nézetet nem igazolta semmi, hogy az Európai Unió legtöbb tagállamában egyre népszerűbbé váló populista, sokszor bevándorlóellenes pártok szívnák fel szavazóként ezeket az embereket. Az FT cikkében például megnézték a kutatásban vizsgált manchesteri kerület eredményeit a legutóbbi EP-választásokon, és az derült ki, hogy a bejegyzett szavazók kétharmada el sem ment szavazni, az EU-ellenes UKIP pedig csak második lett a Munkáspárt mögött, 11 százaléknyival kevesebb szavazatot szerezve.

Paulette Goddard amerikai színésznő látogatása egy londoni pubban, 1947-ben. (George Stroud /Hulton Archive/Getty Images

A kutatás szerint a bevándorlókhoz kapcsolódó viszony ennél sokkal összetettebb. A munka és érdemi kilátások nélkül tengődő embereknek az állami szociális védőháló szétesése után ugyanis a helyi közösségek maradtak meg egyedüli kapaszkodóként. Az emberek itt jóval előbb fordulnak bármilyen gondjukkal a szomszédsághoz, mint a hatóságokhoz. És minden zárt közösség, ezek is alapvetően fenyegetően élik meg új elemek felbukkanását. De a részletesebb kutatásból kiderült, hogy az ezeken a környékeken élők hamar levetkőzik a bizalmatlanságot, ha nem úgy általában a bevándorlás absztrakt fogalmáról kérdezik őket, hanem a környékre költöző konkrét bevándorlókról. Aarhus munkásnegyedében pedig az etnikai diverzitás egy kifejezetten pozitív értéknek számított, és büszkék voltak rá a helyiek.

„Ha volna munka, volnának házak, és lenne minden, amire szükség van, semmi problémám nem lenne a bevándorlással. A probléma az, hogy túl sokan lesnek túl kevésre, és abból mindig probléma van, ha ez történik. Ha éhező emberek közé dobsz egy szelet húst, gyilkolni is fognak érte. Ez az, ami itt történik, csak sokkal nagyobb mértékben. Egyszerűen nincs elég.”

– mondta Manchester egyik idősebb lakója a kutatóknak. És persze léteznek ellenérzések, fenntartások a máshonnan érkezőkkel szemben, de az eredmények azt mutatták, hogy minél több a közösségi találkozási pont, például az iskolákban, civil kezdeményezésekben, annál jellemzőbb a bevándorlók elfogadása.

A kiút az oktatás lehetne

A hat esettanulmány közös konklúziója, hogy a közpolitika alakítói akkor is sokat tudnának segíteni ezeknek az embereknek, amikor éppen nagyon direkt segítségnyújtásra, mint mondjuk a foglalkoztatás felpörgetésére kevésbé van lehetőség. Mindenhol az derült ki, hogy a vizsgált közösségek tagjai nagyon erős lokális identitással rendelkeznek. Olyankor is, ha környezetük éppen nem nevezhető ideálisnak, a magas munkanélküliség és az alacsony keresetek miatt. A kutatók jellemzően erős munkaetikai meggyőződést, a közösségi segítségnyújtás és az önkénteskedés értékként való elismerését tapasztalták ezekben a városrészekben.

A konzervatívok választási plakátja Manchesterben (Oli Scarff/Getty Images)

Minden vizsgált közösségben találtak olyan módszereket, ami ugyan az ottélők anyagi jólétén nem tudott érdemben segíteni, de képes volt arra, hogy a közösségi életbe bevonja az embereket, és éreztesse velük, hogy fontos, amit csinálnak. A kutatás egyik konklúziója szerint ebbe az irányba lenne érdemes mozdulni.

Az összes kutatás egyetért abban, hogy az igazi kulcs a fehér munkásosztálybeli családok félzárkóztatásához az oktatásban rejlik. Nagy-Britanniában épp június közepén jelent meg egy parlamenti vizsgálóbizottsági jelentés, ami azt vizsgálta, miért teljesítenek mindenkinél rosszabbul a szegény fehér családok gyerekei az iskolákban.

A kutatás szerint ahogy telnek az iskolásévek, úgy húznak el a gazdagabb fehér családok, a bevándorló és kisebbségi családok gyerekei a szegény fehér családokból származó gyereketől. A jelentés megoldási javaslata: ösztönözni kell az ország legjobb tanárait, hogy a rosszabbul teljesítő iskolákba menjenek dolgozni. Az iskolák ugyanis versenyben vannak a tehetségekért és az erőforrásokért, és jelenleg a szegény fehér közösségek nem állnak jól ebben.

Jellemző módon persze ebben a jelentésben is megjelenik az áldozatok hibáztatása amikor arról írnak, hogy a fehér munkásosztálybeli családok körében egyszerűen kevésbé érték a tanulás, a továbbtanulás.

A szegénység kutatásával foglalkozó Joseph Rowntree alapítvány szerint viszont ez egyszerűen nem igaz, és az okokat sokkal inkább a fehér munkásosztálybeli családokban megjelenő önbizalomhiányban kéne keresni. Ezek a családok több generációnyi biztos megélhetés után veszítettek el majdnem mindent. És egy ilyen változáshoz senki nem tudna könnyedén alkalmazkodni.

Az OSF teljes kutatását itt lehet elolvasni.

(via Guardian, Financial Times, OSF, felső kép: PHILIPPE HUGUEN / AFP, egy francia munkásnegyed látható rajta)

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.