Ne legyünk megfontoltak, ne mérlegeljük szavaink súlyát: ez a 7:1 (1:7, de valahogy az még jobban megalázza Brazíliát, az országot, amelynél többet talán senki nem adott a focinak) életünk legnagyobb meccse volt. Teljesen függetlenül attól, hogy 15, 25, 45 vagy 65 éve nézünk focit. Ilyen még nem volt, és jó eséllyel nem is lesz.

Hiába Brazília és Németország a két nemzet, amely a legtöbb mérkőzést játszotta a világbajnokságokon, a kedd esti meccs előtt mindössze egyszer futottak össze a tornák történetében. A 2002-es döntőben, amely Ronaldo és Kahn miatt marad örökre emlékezetes. 1974-ben volt egy keletnémet-brazil összecsapás, de az nyilván nem számít. 84 éve játszották az első vébét, a világ messze, de messze legnagyobb sporteseményét, és csak most láthattuk másodszor összecsapni a két főszereplőt. Nagy meccsnek kellett lennie, és még annál is nagyobb lett.

Mint sok ilyen történelmi jelentőségű mérkőzésen, az, ami a pályán történt 90 perc alatt, nagyon röviden összefoglalható. A csatársorban és a védelemben is legfontosabb játékosukat nélkülöző brazilok azt hitték, a lelkesedés és 200 000 000 szurkoló elég lesz a győzelemhez. A németek pedig pontosan tudták, hogy a foci már rég nem erről szól. Tíz perc után látszott, hogy a házigazdák fejetlenül rohamozó szélsőhátvédjei, gyenge középpályásai és összeszokatlan középső védői sebezhetőek, harminc után pedig az, hogy a németek nem csak fölényben játszanak, hanem melléjük szegődött az is, amit a spanyolok a bajnokok szerencséjének neveznek.

A statisztikusok nagy estéje volt ez, amikor elő lehetett szedni olyan réges-régi meccseket, mint egy Uruguay-Brazília 6:0 1920-ból, és persze az 1982-es Magyarország-El Salvador 10:1-et is. Ami Belo Horizontéban történt, azt tényleg csak az ősidők sokgólos meccseihez, és a modern kor olyan eseményeihez lehetett hasonlítani, amikor valami zavar keletkezett a rendszerben. De a foci éppen azért a világ legjobb sportja, mert számokkal nem lehet kifejezni egy meccs jelentőségét, és lehetetlen elhelyezni bármiféle örökranglistán.

A keddi 7:1 nem azért volt minden idők legnagyobb meccse, mert Leonidas, Nilton Santos, Didi, Pele, Garrincha, Jairzinho, Tostao, Rivelino, Zico, Socrates, Romario, Ronaldo és bizony Neymar hazáját úgy megverték, mint korábban soha. És nem is azért, mert világbajnokság elődöntőjében ilyen arányú győzelmet még megközelítő eredményre sem volt korábban példa. Hanem azért, amit Oliver Holt, a brit Daily Mirror sportújságírója fogalmazott meg:

"Sok szempontból olyan sokkoló és örökre emlékezetes lesz ez a meccs, mint amikor Magyarország 1953-ban 6:3-ra verte Angliát."

Az “évszázad mérkőzése” balszerencséje, hogy nem látta élőben több milliárd ember, csak az a 105 000 néző, akik azon a késő novemberi londoni napon kimentek a Wembleybe, minden stadionok leglegendásabbikába. Hála istennek így is volt ott elég szem és elég kamera ahhoz, hogy örökre emlékezzünk, pontosan mi történt. Minden idők egyik legjobb tizenegye, a magyar Aranycsapat rommá verte a játék kitalálójaként magát annak őrzőjének képzelő angol válogatottat.

A brazilok ugyan néhány évtizedes késéssel kezdtek el futballozni, azonban alig öt évvel az a 6:3 után mégis ők vehették át a láng őrzőjének címét. Sajnos a magyaroknak 1954-ben a berni döntőben ez nem sikerült, és aztán a rohadt történelem egyébként is megakadályozta, hogy legalább a pályán mi lehessünk a világ urai. A brazilok viszont megnyerték az 1958-as vébét, többek közt az akkor még csak 17 éves Pelének köszönhetően, aki aztán még két világbajnoksághoz segítette a csapatát.

A sárga trikó és a kék mez akkor egyenlő lett a focival, a szórakoztatással, a szép játékkal. A sikerrel nem mindig, hiszen az 1970-es győzelem után sokáig nemhogy semmit nem nyertek a brazilok, de még csak nem is játszottak különösebben jól. 1982-re aztán megint összeszedték magukat, és a spanyolországi vébére kiállítottak minden idők egyik legjobb csapatát, amelynek szinte minden egyes gólja tökéletes műalkotás volt. Ez a csapat azonban elbukott a kegyetlen, hidegvérrel gyilkoló olasz válogatott ellen, és innentől kezdve a brazil fociban eltört valami. Jó játékkal nem sikerült nyerniük, és ennek hatására úgy döntöttek, hogy inkább csak nyerni szeretnének, a többit majd megvitatják, amikor a kupa már a vitrinben van.

Az azóta eltelt harminc évben a foci többet változott, mint az előző százban. Globális szórakoztatóipari termék lett, amelyben nagyon gyakran éppen brazil játékosoké a főszerep. És a válogatottjuk is jól teljesített: 1994-ben majd 2002-ben is vébét nyertek, öt világbajnoki címükkel továbbra sem vetekedhet senki, és nem vetekedhet akkor sem, ha mostani legyőzőik vasárnap a futball másik legendás stadionjában, a Maracanában is nyerni tudnak. Azonban ahogy 1953-ban az angolok felsőbbrendűsége már üres hazugság volt, úgy vált azzá fokozatosan 2014-re a brazil foci mítosza is.

Aki nem elég idős ahhoz, hogy látta volna játszani legalább az 1982-es válogatottat, annak a brazil foci legendája, annak kapcsolata a szamba lépéseivel, a Copacabana homokjával és a favelákba besütő nappal csupán üres szólam. A régi idők focijáért kesergőknek természetesen nincs igaza, hiszen az utóbbi 30 évben is remek csapatokat láttunk, AC Milant, Barcelonát és Bayern Münchent, Hollandiát, Franciaországot és Spanyolországot, viszont ezek közül egyik sem hordott sárga trikót kék nadrággal.

Neuer, Lahm, Khedira, Kroos, Klose, Müller és a többiek kedd esti teljesítménye azonban nem csak azért példátlan a foci történetében, mert 90 perc alatt bebizonyította, hogy a brazil foci már rég nem királyi, csak meztelen. Hanem mert ez az eredmény messze, de messze túlmutatott a Mineirao stadion gyepén, és sokkal többről szólt, mint egy nemzet futballjának megsemmisítéséről. Társadalmi-kulturális-gazdasági üzenete éppen olyan jelentőségű, mint amikor Puskásék mutatták meg Angliának, hogy világ- és focibirodalomként egyaránt végük.

A 2014-es vébé szórakoztató csoportköre sokakkal feledtette, hogy mivel kezdődött ez a torna: erőszakos tüntetésekkel több brazil nagyvárosban, amelyek a vébé költségei és az ellen tiltakoztak, hogy ebből a hatalmas dél-amerikai ország szegényeinek semmi haszna nem lesz. Azonban hiába jöttek a jó meccsek, amikor a kamera a  közönséget mutatta, az egész világ láthatta, hogy a csillogó stadionokban szinte csak szőke és világos szemű nézők ülnek egy olyan országban, amelynek túlnyomó többsége fekete, vagy legalább barna.

Ennek a világbajnokságnak a megrendezése sokmilliárd dollárba került még akkor is, ha csak a hivatalos számokat adjuk össze. Ebből a pénzből olyan feleslegesen pazarló stadionok épültek, amilyeneket még egy stadionokra előszeretettel pazarló kelet-európai országból is nehéz elképzelni. A világ legjobb játékát irányitó különösen undorító társaság, a FIFA viselt dolgait itt most nincs hely felsorolni, legyen elég csak annyi, hogy a magát nonprofitnak hazudó szervezetnek még adóznia sem kell a torna alatt megkeresett profit után, köszönhetően a rendező ország által minden egyes világbajnokság előtt elfogadott, csak erre a bandára szabott törvényeknek köszönhetően.

Amikor Brazília felébred ebből a rémálomból, amit Joachim Löw az Aranycsapatnál egyébként sokkal kisebb kaliberű gárdája szabadított rá, nemcsak azon lesz kénytelen elgondolkodni, hogy a pályán vissza kellene-e térni az 1982 előtti eszmékhez. Hanem azon is, hogy mi értelme volt ennyi pénzt elkölteni. Mindkét gondolatért nagyon hálásak lehetnek a német válogatottnak, mint ahogy 1953-ban az angoloknak is hálásnak kellett lenniük Sebes Gusztáv csapatának, amiért megmutatták, hogy mi, mennyi és merre.

A 64 év után másodszorra világbajnokságot rendező országban sokan féltek attól, hogy valami olyan szörnyűség történik, mint 1950-ben a frissen átadott Maracanában, ahol a házigazdáknak egy döntetlen is elég lett volna Uruguay ellen a végső győzelemhez, mégis kikaptak. Az nyilván senkinek sem jutott eszébe, hogy annál nagyobb tragédia is előfordulhat, ami nemcsak azt mutatja meg, hogy a futballért élő és haló dél-amerikai ország a pályán rontott el valamit, hanem azon kívül is.

Mi, akik egyszerűen szeretjük a focit, esetleg pedig még drukkolunk is valakinek, örüljünk csak annak, hogy láttunk egy világbajnoki elődöntőt, amin nyolc gól esett. És hogy többé már nem kell irigykedünk azokra, akik az 1970-es német-olaszt, vagy esetleg az 1966-os magyar-brazilt látták. Én már nem is emlékszem, hogy a harmadik vagy a negyedik gól után jegyeztem meg, hogy ezt még az unokáimnak is mesélni fogom. A német kezdőt mindenesetre még most magolja be mindenki, mert ciki lesz, ha az unoka visszakérdez, hogy Mülleren és Klosén kívül még ki játszott, és nem tudunk mit válaszolni.