Durvul a fideszes belháború. A reklámadó és az állami cégeknél beígért tisztogatás után tegnap felrobbant egy még nagyobb bomba: az autópálya-építő cégek bevételére (!) állítólag kivetni tervezett 15%-os, hét évre (!) visszamenőleges hatályú különadó ötlete. Az egy hónapja beharangozott “proxy háború” katonái komolyan veszik a dolgukat. Nem tudjuk, hogy mi lesz e hatalmi harc vége, de a küzdelemben alkalmazott eszközök nagyon sokat elmondanak az új kormány felfogásáról.

Bár nem ismerjük a pontos mozgatórugókat, az üzenetet mégsem érti félre senki, még mi, kívülállók sem.

Akik tegnap még barátok, mit barátok, legjobb barátok voltak, azok most hirtelen ellenségek lettek.

Egy hónapon belül két különadót villantottak fel, miközben az állami vállalatok korábbi bizalmi munkatársaira átvizsgálás és egy részükre minden bizonnyal menesztés vár.

Felesleges találgatni, hogy kik lesznek a győztesek és főleg, hogy kik buknak el. Ami viszont már most is világos, az az, hogy az új emberek új mentalitást, új eszközöket hoztak, ennek pedig viszonylag könnyen megjósolható következményei vannak.

Mert ebben a mostani küzdelemben bizony egy teljesen új politikusi generáció harcol a miniszterelnök előretolt csapataként. Olyan emberek, akik a kétezres évek elején még a politika perifériáján tevékenykedtek, és onnan 2006 után közvetlenül a miniszterelnök, illetve később egy kisebb részüket az egyre feljebb lépkedő Lázár János emelt be a fősodorba. A 2010-es kormányzati ciklust vagy a Miniszterelnökségen vagy valamilyen obskúrus pozícióban töltötték. Így aztán a politikában egyetlen működési elvet ismernek: a miniszterelnökét. Az pedig minden egyes évvel egyre inkább az akaratelvű főnöki deklarációk hangoztatásában és azok lojális követésének elvárásában testesül meg.

Ezek a “katonák” mind fölfele, mind lefele ezen logika szerint működnek.

Ráadásul ma már egyszerre két ellenféllel kell megküzdeniük. Egyrészt azokkal a bürokratákkal, akikről Lázár János tavalyi hvg-beli interjújában beszélt. A miniszter akadékoskodó kerékkötőkről beszélt, de a kevésbé forradalmi hevületű olvasó régivágású közszolgákat hallott. Azokról van szó, akik nem dobnák ki a bejáratott egyeztetési, előkészítési vagy éppen törvényes rendet csak azért, mert egy politikai vezető ezt kéri tőlük. Másrészt az előző négy évben vezető pozícióba került fideszes káderek közül azokkal, akik a mostani belharcban a miniszterelnökkel szemben álló frakció embereinek számítanak.

A cél pedig, mármint a győzelem természetesen, szentesíti az eszközt. Szemmel láthatóan nem kérdeznek, hanem mennek előre, amerre a főnökük mutat: úgy hajtották át a reklámadót a rendszeren néhány nap alatt, hogy azt a kormány félhivatalos lapja, a Magyar Nemzet is ellenezte. De úgy tűnik gond nélkül felvállalják a kormány korábbi saját embereinek vegzálását is, ha erre van parancs. Ha egy olyan törvény kell, amelyik egyszerre megy szembe a Kúria döntésével és a józan ésszel (mondjuk a devizahitelek nem piaci árfolyamon történő forintosítása), akkor minden bizonnyal lesz olyan is. Ha meg a pillanatnyi hatalmi helyzet azt kívánja, hogy hét évre visszamenőleg adóztassanak, felrúgva ezzel az elmúlt ezer év magyar (és európai) joghagyományát, akkor meg úgy fognak tenni.

Ők abban a világban szocializálódtak, ahol a miniszterelnöki szándék tényleg az egyetlen komolyan vett szempont.

Nem drámai változás ez a 2010-14-es időszakhoz képest, de mégis lényegi. A fülkeforradalom első, mozgalmi szakaszának vége, áprilissal a hivatásos forradalmárok kora kezdődött. Előbb-utóbb el fogunk jutni a permanens forradalom gondolatához is.