2006, 2010 és egy elég fura vébé után itt a 2014-es torna szuperválogatottja. Furcsa világbajnokság volt, hiszen a csoportmeccsek kezdeti eufóriáját néhány irtózatosan unalmas nyolcad-, negyed- és elődöntő követte. Azt már az utóbbi tornákon megszokhattuk, hogy senki nem játszik akkorát, mint Maradona 1986-ban, de itt most nemcsak kiemelkedően jó játékosok nem voltak, hanem kiemelkedően jó csapatok sem. Kétségtelenül az összességében legjobb válogatott nyerte a tornát, de sem a németek, sem a legjobb négy közé jutó többi csapat nem tett le semmi újat az asztalra.

A legnagyobb sztárok magukhoz képest nem fociztak nagyot, nem tűntek fel eddig ismeretlen klasszisok, és hiába született annyi gól, mint 1998 óta egyszer sem, ez a vébé inkább a jól szervezett védelmekről és az ellenfelet gúzsba kötő taktikai megoldásokról marad emlékezetes. Na és persze a brazilok teljes összeomlásáról.

Nem Manuel Neuer hibája, hogy nehéz nagy bravúrját felidézni erről a világbajnokságról. Olyan védelem mögött játszhatott, amelyet hét meccs alatt tulajdonképpen csak a vágtató ghánaiak tudtak egy kicsit elbizonytalanítani. Nem is vetődéseivel alkotott maradandót, hanem hogy a néhány éve még csak az ötösön belül jó kapus legemlékezetesebb megmozdulásai most szinte mind a tizenhatoson kívül történtek. Igen, a döntőben ki lehetett volna állítani, de ez nem homályosítja el korunk legkomplettebb és legmodernebb kapusának érdemeit. Neuer már lábbal is majdnem olyan jó, mint kézzel, és vészsöprögetőként olyan biztonsági zárat jelentett a német válogatottnak, amilyenről a másik 31 csapat csak álmodott.

Miroslav Klose már 2002-ben is döntőt játszott, most pedig megdöntötte Ronaldo gólrekordját, de nem véletlenül Lahm volt a világbajnok német válogatott csapatkapitánya. Ő nem vérben forgó szemekkel vezeti csapatát, mint Mascherano, csak csendben pont ugyanolyan fáradhatatlan, mint az argentin, és szélsőként, szélső hátvédként és játékmesterként is benne van a világ öt legjobb játékosában. Ezen a vébén mindhárom szerepben nemhogy a legjobb ötben, hanem a legjobb háromban is simán benne volt, bár a torna előrehaladtával Löw fokozatosan elvetette Guardiola újítását, és visszatette kapitányát a szélre, ahol nagy játékos lett belőle. Ha Lahm akarja, még 2018-ban is simán ott lehet a vébén, és valami azt súgja, hogy ő még német szövetségi kapitányként is fog nagyot alkotni.

Végül Sami Khedira lett az egyetlen játékos, aki 2014-ben BL-t és világbajnokságot is tudott nyerni, az uruguayi középhátvéd idénye azonban ezt is felülmúlja. Az ő fejesével lett spanyol bajnok az Atletico Madrid. Ha Sergio Ramos nem egyenlít a hosszabbításban, a BL-győztes gólt is ő fejelte volna. A vébén pedig szintén az ő fejese kellett ahhoz, hogy Uruguay továbbjusson az egyik legnehezebb csoportból. Godín teljesítményének értékét tovább növeli, hogy a Costa Rica-i nyitómeccsen lesérült párja, Diego Lugano helyett Anglia és Olaszország ellen is az újonc tinédzser José Giménez játszott mellette az uruguayi védelem közepén. Forlánra és Suárezre többen fognak emlékezni, de azt azért érdemes tudni, hogy az uruguayi foci hatvan év várakozás utáni második nagy korszakának a mostani csapatkapitány, Diego Godín volt a kulcsembere.

Szegény Raphael Varane egyetlen egyet hibázott a világbajnokságon, és az pont elég volt ahhoz, hogy csapata kiessen. A negyeddöntőben ő volt az, akit Hummels arrébb tolt, hogy gólt fejelhessen, a németek pedig onnantól kezdve ráülhettek az eredményre, és kiverték az addig meggyőző franciákat. Egy ilyen hiba viszont nem elég ahhoz, hogy elhomályosítsa az egyébként kifogástalan munkát. Varane esetében konkrétan olyan kifogástalant, hogy a pályán töltött 389 percében a mindössze 21 éves középhátvéd egyetlen egy szabálytalanságot sem követett el. Ő adott tartást a négy évvel ezelőtti szégyenből ígéretesen felépülő, csak a későbbi győztestől kikapó francia válogatottnak, ráadásul egy olyan szezon után, amelyben végig sérülésekkel küzdött. Évek óta látszik, hogy a következő évtized meghatározó hátvédje lesz, azt a kis hibát leszámítva pedig ez a vébé volt a naggyá érésének tornája.

A döntő előtt Argentínában már nem lehetett eldönteni, hogy hol ér véget a hús-vér Mascherano, és hol kezdődik az idealizált nemzeti hős. Az még az igazi játékos volt, aki Robben elé becsúszva a saját ánuszát is felsértette, az viszont már inkább csak valami legenda, aki az elődöntő tizenegyespárbaja előtt Romero kapus szemébe nézve megmondta neki, hogy azon az estén őbelőle hős lesz. Mascherano vébéjét legjobban talán a hollandok elleni meccs 105. perce jellemezte, amikor őt, a rombolásra hivatott játékost a frissen beállt csatár, Huntelaar csak olyan szabálytalanság árán tudta megállítani, hogy mindjárt sárga lapot is kapott érte. Azt a feladatot, amit Mascherano Sabella argentin válogatottjában kapott, egyszerűen lehetetlen lett volna akár egy grammal is jobban csinálni. Az önfeláldozás, az erőszakosság, a patetikus patriotizmus és a melodramatikus hajlam keveréke a világon csak argentin védekező középpályásoknak áll jól.

Louis Van Gaal majdnem világbajnoki döntőt játszott egy olyan holland válogatottal, amelyben a csatársor mögötti játékosok nagy részének még a nevét sem hallotta korábban a futball irán közepesen érdeklődő közönség. A hollandoknak nyilván borzasztóan elegük van az örök vébévesztes szerepéből, de a mostani teljesítményük, amit szépen keretbe foglalt a torna két nagy esélyesének, Spanyolországnak és Brazíliának tönkre verésre, igenis büszkeségre ad okot. És hiába volt Robben a sztár, a középhátvédek pedig a kellemes meglepetések, Van Gaal csapatának, és úgy általában a holland foci legszebb hagyományainak esszenciája most Dirk Kuyt volt. Aki soha nem volt világklasszis, de most, 33 évesen volt olyan meccse, amelyen balszélsőt, jobbhátvédet és középcsatárt egyaránt játszott, és mindegyik szerepben kiemelkedőt nyújtott. Az önkivületben játszó argentinok végül őt is meg tudták szelidíteni, de ettől még ő volt a 2014-es világbajnokság totális futballistája.

Ha volt pozíció, ami nagyon hiányzott erről a vébéről, az mindenképpen a játékszervező középpályásé. Szegény Xavi mindjárt a spanyolok első meccsén lezárta dicsőséges pályafutását, és Schweinsteiger bizonyult az egyetlennek, aki alkalmas volt a staféta átvételére. Nem játszotta végig az összes meccset, de amikor a pályán volt, minden német támadás rajta ment keresztül, és szemben Xavi eleganciájával, ő nem félt felvenni a gumicsizmát, ha arra volt szükség. A döntőnek voltak szakaszai, amikor úgy tűnt, hogy az argentinok végérvényesen felülkerekednek az egyre tanácstalanabb németeken, ám ekkor Schweinsteiger tartása és küzdőszelleme visszahozta csapatát a játékba. Volt, hogy Mascherano és Biglia egyszerre rúgták fel, Agüero pedig arcon könyökölte, de ő véresen is dolgozott tovább, és tette mindegyik labdát a helyére.

Xavinak is volt egy Iniestája, Schweinsteiger párja pedig ezen a vébén az a Toni Kroos volt, aki talán nem is nagyon kapott volna szerepet ebben a német válogatottban, ha Marco Reus nem sérül meg néhány nappal a világbajnokság kezdete előtt. Kroos vébéjéhez már tényleg csak annyi hiányzott, hogy még a döntő győztes gólját is ő rúgja, de így sem panaszkodhat: kétségtelenül a torna legjobb középpályás-teljesítményét nyújtotta. Lőtt két gólt, adott négy gólpasszt, aminél többet senki, és Brazília megalázásának is ő volt a karmestere. Mindennek tetejébe pedig megnyerte minden magyar futballkommentátorok kedvenc rangsorát, a Castrol Indexet.

A többi 735 focistán összesen nem volt annyi teher, mint amennyit a brazil drukkerek 2014 júniusában Neymar csapott vállaira raktak. Az ő feladata lett volna 64 év után feledtetni az előző brazíliai rendezésű vébét, és visszaszerezni Pelé koronáját. Ez végül nem sikerült, de ha valaki, hát Neymar nem tehetett róla. Öt mérkőzés jutott neki, és ezeken végig ő volt válogatottja messze legveszélyesebb játékosa, akinek feladatát külön nehezítette, hogy egy Fred nevű bádogemberrel párban kellett volna ontania a gólokat. Neymar a nyitómeccs első percétől a kolumbiai Zúniga gerincoperációjáig végig méltó volt a sárga 10-es mezre, amikor pedig már nem volt a pályán, hogy egyedül lekösse az ellenfél védelmét, csapata azonnal összeomlott. 200 millió ember kért tőle valamit, ő pedig megcsinálta.

A 2014-es világbajnokságon nem tűntek fel új világklasszisok, a legközelebb azonban ehhez a kolumbiai Hámesz állt. Nem a semmiből jött, hiszen nagyjából minden előzetes esélylatolgatáson szerepelt a neve, mint amit most az egész világ megismerhet, nem csak azok a kevesek, akiket leköt a portugál és a francia bajnokság. De hogy ő lesz a torna gólkirálya, ráadásul egyben a legszebb gól szerzője, arra azért semmilyen szakértő sem számított. Rodríguez vezetésével hazája válogatottja először jutott a világ legjobb nyolc csapata közé, ő pedig öt meccsen hat gólt szerzett és két gólpasszt adott. Azt viszont nem mondják el a számok, hogy ezen a világbajnokságon James Rodríguez volt a játékos, akiért megérte leülni a tévé elé, mert egészen biztos volt, hogy mutat valami csodát.

Az elvesztett döntő után nem nagyon fogja vigasztalni, de 2014 júliusában megint Lionel Messi a világ legjobb játékosa. És nemcsak azért, mert kihívója, Cristiano Ronaldo szinte észrevétlenül távozott a csoportkör után. Hanem mert az argentin, aki most már valószínű, hogy világbajnoki cím nélkül fogja zárni a karrierjét, még így, csúcsformája egyharmadán teljesítve is olyan megoldásokat tud bemutatni, mint rajta kívül senki. A négy gól lényegtelen, az Messi-szinten hét meccsen kifejezetten kevés. De ahogy a belgák ellen Di María elé kanyarította a labdát vagy ahogy a döntő első félidejében állva hagyta Hummelst, azt edzésen is kevesen tudnák megismételni. Szemben az utóbbi egy évével, a vébén Messi egyetlen egyszer sem bújt el a feladat elől, védekezni és keményen odalépni is kész volt a csapatáért. Egy olyan világbajnokságon, ahol kevés volt a kiemelkedő egyéni teljesítmény, ő és James Rodriguez szállították a showt. Márpedig egy világbajnokság show nélkül nem ér szart sem.

Van Gaal és Sabella gyenge játékosokat raktak össze majdnem világot verő csapatokká, Klinsmann, Pinto és Pékerman csapatai nélkül pedig sokkal szegényebb lett volna a 2014-es világbajnokság. De kétség nem férhet ahhoz, hogy a 2010-es és főleg a 2012-es kudarcok után végre tornát nyerő német csapat vezetője, Joachim Löw volt a brazíliai vébé legszuperebb szövetségi kapitánya. Algéria ellen nem voltak a helyzet magaslatán, és Ghána ellen is hiba volt belemenni az adok-kapokba, de ez a német csapat nem ezekről marad majd emlékezetes, hanem a portugálok szétveréséről és Brazília futballtörténelmének legsötétebb napjáról. Meg persze a 24 év után megint megszerzett világbajnoki címről. Összességében talán Löw kezdőcsapata volt a legerősebb, amelyben Höwedesen kívül nem is nagyon volt gyenge pont, de az mindenképpen a kapitány érdeme, hogy a csapata gerincét alkotó Bayern-játékosokkal a csúnyán elvesztett BL-elődöntő után megint elhitette, hogy van keresnivalójuk a világ legjobbjai ellen. Amihez persze az is kellett, hogy a német válogatott Guardiola csapatánál sokkal praktikusabb és sokkal kevésbé fantaszta focit játsszon. Löw úgy nyert, ahogy az egy német szövetségi kapitánytól elvárható.

(Cserék: Keylor Navas, Claudio Bravo, Hummels, Garay, Vlaar, Rojo, Cuadrado, Iniesta, De Bruyne, Bryan Ruiz, Schürrle, Thomas Müller, Klose, Asamoah Gyan, Benzema, Tim Cahill, Alexis Sánchez.)

EDIT: Robbent kifelejtettem a cserék közül, pedig természetesen legalább ott jár neki a hely.