2014 nyarán Orbán Viktor, a politikus teljesen érdektelen figura. Amit e szerepben le tudott tenni az asztalra, azt már régen letette. Meg tud győzni kellő mennyiségű magyar embert ahhoz, hogy hatalomra tudjon jutni, aztán a csúcsra jutva teljesen alkalmatlan egy ország vezetésére, az ott lakók életének jobbá tételére. Akármeddig marad hatalmon, képességei javulni biztosan nem fognak.

Orbán Viktor, az ember azonban még mindig érdekes.

Nem a konyhapszichológus gondolatolvasó szemszögéből, hiszen az nemcsak közéleti események esetében nevetséges, hanem gyakorlatilag mindig. De amit Orbán Viktor tesz, ahogy a mindennapokban intézi az ország dolgait, amit mond, igenis érdekfeszítő. A rendszerváltás után túl sokáig fontos pozícióban lévő valamennyi magyar politikuson, Torgyánon, Demszkyn és persze Gyurcsányon izgalmas folyamat volt megfigyelni a hatalom pusztító hatását, és most már Orbán is ott tart, ahonnét nem látszik visszaút.

Legutóbb akkor foglalkoztunk vele, amikor Ukrajna szétesésére úgy reagált, hogy országunk keleti határánál hőkamera segítségével megtekintett egy őzikét. Akkor azt írtuk, hogy Orbán az a fajta ember, aki balesetet látva, segítségnyújtás helyett inkább leáll fotózni, hogy legyen mit mutogatni a haveroknak.

Azóta inkább Orbánt, az unalmas politikust láthatta csak a közvélemény, egészen múlt vasárnapig, amikor saját fiából a világ legelkényeztetettebb, legkiváltságosabb gyerekét faragta, hogy az nevethessen rajta, aki csak akar.

És ha már így belejött a politikusi álarc nélküli munkába, hétfőn még nagyobbat dobott.

2014 nyarán sajnos a Szabadság téri szobor is teljesen érdektelen. Amit le lehetett róla írni, azt már rég leírták a szakemberek. A történészek szétszedték a mondanivalóját, rámutattak otromba hazugságaira és csúsztatásaira. A műkritikusok már a tervek alapján is csak hüledezni tudtak, a kész művet látva pedig csak azon csodálkoznak, hogy még az elképzeltnél is visszataszítóbbra sikerült. Én csak annyit látok rajta, hogy ocsmányabb és ordenárébb, mint bármi, ami a magyar belsőépítészet legmélyebb bugyrait feltáró Geccodejoakecod blogon valaha megjelent.

Aki ezt a szobrot megrendelte majd el is fogadta, az egyszerűen Magyarország legízléstelenebb embere.

Ez az ember természetesen Orbán Viktor, hiszen bár nem ő maga öntötte bronzba a luftot rúgó sast, az emlékmű körüli botrány első pillanatától kezdve egyértelmű volt, hogy a szálakat ő mozgatja. Ő akarta, hogy ez a borzalom felépüljön, és ő mondta ki, hogy igen, így is nézzen ki. Ha nem így akarta volna, nem is lett volna ilyen, vagy nem lett volna egyáltalán. Magyarország nem az a hely 2014-ben, ahol ilyen fontos beruházásokat, mint egy autópálya megépítése vagy egy történelmi jelentőségű szobor, bárki a miniszterelnök jóváhagyása nélkül engedélyezhet.

Ez Budapest leges-legközepén egyes-egyedül Orbán Viktor műve. Az övé volt legelső miniszterelnöki ciklusának emblematikus alkotása, a Nemzeti Színház épülete is, amely a maga borzalmasságában is mind ideológiaialag, mind esztétikailag messze felette állt ennek az izének. A Duna-parti épületet 2002 március 15-én nyitották meg ünnepélyesen, és nemcsak a teljes akkori fideszes elit volt ott Mádl Ferenctől Schwajda Györgyön át Rockenbauer Zoltánig, hanem természetesen maga Orbán Viktor miniszterelnök is.

A német megszállás áldozatainak emlékművének átadóján nem lesz ott sem Orbán Viktor, sem a mai fideszes élcsapat, Habony Árpádtól kezdve a kerületi polgármester Rogán Antalon át Fekete György de facto kultuszminiszterig. Még Szakály Sándor sem lesz ott a Veritas Történetkutató Intézetből.

A német megszállás áldozatainak emlékművének ugyanis nem lesz semmiféle átadója.

Ezt hétfőn Lázár János jelentette be, és az ünnepélyes megnyitó elmaradását azzal indokolta, hogy „a kormány nem ünnepel, hanem tiszteletben tartja az elmúlt néhány hét társadalmi vitáit, megszólalásait”. Ami magyarul azt jelenti, hogy egy minisztériumi főosztályvezetőt sem tudtak találni, aki arccal felvállalta volna ezt az izét, hogy aztán neve örökre össze is kapcsolódjon Közép-Európa újkori történetének legrondább köztéri műalkotásával.

Ilyen arcvesztéssel járó feladatra természetesen Orbán Viktor sem vállalkozott. Inkább egy egészen zavaros közleményt adott ki hétfő délután, aminek az elején kvázi a kormánya kötelességének nevezte, hogy hazudjon egy rondát, a végén pedig sikerült még egy kis brüsszeles áthallást is belecsempészni egyébként is lehangolóan gyáva mondanivalójába. A kettő közt pedig egy kicsit mentegette a magyar népet, amely biztosan nem önszorgalomból állt neki lemészárolni önnön részeit, hanem mert egy idegen hatalom ráparancsolt.

2014 nyarán engem már rég nem érdekel, ha egy magyar politikus a szó legszorosabb értelmében bejön az otthonomba és odafingik az orrom alá. Gyurcsány Ferenc, a pojáca legalább arcát adta minden vérlázító döntéséhez. Orbán, aki 25 év kemény munkájával elérte, hogy politikusként semmivel se legyen jobb elődjénél, most ezzel az emlékművel emberileg is leért arra a szintre.

Ő az aki fingik egyet, aztán még le is tagadja. Kivéve, ha egy idegen hatalom ráparancsol.