W. úr semmit sem értett. Olyan volt az egész nap, mintha mindenki megőrült volna körülötte. Vagy még rosszabb: mintha ő őrült volna meg. Pedig bizony isten, ahogy lehuppant a fotelbe, és végiggondolta az eseményeket, úgy tűnt neki, éppen azt csinálta, amit bármikor máskor.

Az egész téboly az újságárusnál kezdődött, ahol évek óta minden hétköznap, és szombat reggel pontban nyolc óra harminckor megvásárolja kedvenc napilapját.

Így történt ma is, ám az újságos szokásos mogorvasága helyett a fizetés pillanatában váratlanul rákacsintott, és sejtelmes mosoly kíséretében nyújtotta át a lapot. W. úr ebben már nem volt biztos, hogy valóban megtörtént, és nem csak képzelte-e, de mintha a végén oda is súgta volna: adjon nekik!

Az újsággal a kezében elindul a hivatalba, amikor megpillantotta barátját, N. urat. Vele félszavakból is értették egymást, és vasárnap reggelenként a templom előtt nem volt olyan téma, amit ne tudtak volna megbeszélni.  Most viszont mintha gyanúsan méregette volna őt, különösen a kezében lévő újságot, aztán se szó, se beszéd, átmenet az utca másik oldalára. Mi lelhette, gondolta magában, de nem sok ideje volt ezen morfondírozni.

Ekkor ugyanis a vállára tette a kezét a sarok mögül egyszercsak előkerülő H., akivel gimnáziumban együtt játszottak a vizilabdacsapatban, azóta viszont alig beszéltek. H. egy színházban dolgozott, W. pedig fura fickónak tartotta, akit jobb elkerülni.

- Örülök, hogy végre te is megértetted - mondta neki a vállát veregtve. Pedig W. semmit sem értett.

A buszmegállóba érve leült a padra, és kinyitotta az újságot, mert tudta, van még néhány perce. Abban a pillanatban ott termett egy vörös hajú, lófarkas lány, aki cuppanós puszit nyomott az arcára, és azt mondta neki:

- Győzni fogunk!

Az őrület a munkahelyén is folytatódott. Kínos rendben tartott íróasztalára kitette az újságot, mire G. úr, akivel korábban közös kirándulásokat szervezett Erdélybe, szemmel látható szándékossággal ráöntött egy csésze kávét.

- Ó, elnézést - mondta utálatos hangon, mire a másik asztaltól felpattant az új kolléga, K., akivel W. még soga nem beszélt, és csak annyit tudott róla, mert véletlenül hallotta, hogy az Újlipótvárosban lakik. Ráripakodott G.-re:

- Ezt miért csinálta? Azonnal kérjen bocsánatot!

Mindennek a tetejébe hazafelé megállította a rendőr. Igazoltatták, és még a zsebeit is egészen megalázó módon ki kellett pakolnia. Ilyen még sosem történt vele, felháborítónak tartotta az eljárást.

- Máskor ne kódorogjon össze-vissza az utcán. És minek olvas ilyen szemetet - vetette oda neki a járőr, majd gumibotjával kiverte a kezéből az újságot, éppen egy pocsolyába. Magában forrongott, de nem mondott semmit, csak felvette, megrázta, és folytatta az útját hazafelé.

Ahogy mindezt végiggondolta, egyre kevésbé értette az egészet. De talán mindegy is, most már vége. Nagyot sóhajtott, kényelmesen elhelyezkedett, és kinyitotta a lapot.

Felesége ekkor lépett be a szobába. Üdvözlték egymást, majd érdeklődő hangon megkérdezte tőle:

- Drágám, mit írt ma a Magyar Nemzet?