„Álljon itt ez az úti beszámoló, mint a Monszun Előtti Idők utolsó emlékezete.”

Kapolcson volt dolgom csütörtök este a Gólya udvarban. Ahogy mondani szokták, a koncert remekül sikerült. Épp nem esett az eső, csak az áram ment el folyton. Maradni mégsem akartam pénteken, egy budapestinek kevésbé érdekesnek tűntek a programok (budapesti zenekarok voltak főként), az eső pedig kis megszakításokkal ömlött, csak úgy simán zabolátlankodni nem lehetett.

A Művészetek Völgyével való kapcsolatom amúgy is meglehetősen újkeletű, másodszor voltam lent idén, és még valamikor az őskorban tinédzserként – amikoris egy árokparton töltöttünk egy borzalmas éjszakát.

Azután jött egyébként az aranykor (2000-es évek), majd a hanyatlás (2010-es évek) ideje, két éve volt padlón a fesztivál, most pedig már arról beszélnek, hogy talán megint kijön a gödörből.

Nem tudom, nekem idén is inkább egy sima búcsúnak tűnt az egész, ahol csak azért vannak nívósabb előadók, mert akad rá állami támogatás. Amúgy pedig kulturálisan olcsó, fogyasztási cikknek drága álkézműveskedés, hungarikumkodás mindenütt, nem nagyon találkoztam a tradivatív kapolcsozás előre beígért élményével, sok minden nem változott tavaly óta.

(Mink egyébként nem voltunk nívós előadók, ezért is játszottunk a Gólyában, amely nem a hivatalos kapolcsi program része, a fellépőket a fogyasztás bevételeiből fizetik, ha egyáltalán.)

Ami új volt még:

1.) A paksi bővítést propagáló kamion, ám az esőben a kutyát sem érdekelte a paksi bővítés. 

2.) a Design Terminál helyszíne, ami a hi-tech pajtát leszámítva sokban nem különbözött a többi színpadtól. Itt megcsodáltam, ahogy Németh Juci még eléri a lo-fi vonatot, és egy szintis csajjal duózik.

A településen sem nagyon látszik, hogy az elmúlt 25 évben profitált volna a fesztiválból: semmi infrastrukturális felújulás, fejlesztés, a központban álló templom ronda és kopott, a 77-es főúton pedig még mindig megy a forgalom, ezért megtermett biztonságis arcok kiabálásokkal terelgetik le a közönséget le az útról, amíg a buszok, a teherautók és az autók lassan és büdösen végigpöfögnek a fesztivál közepén.

(Csak a kiskertekben történt némi változás: a kiadható parkolók és reggelizőhelyek reményében a legtöbben viakolorral kikövezték saját kertjüket, így a virágokkal együtt a maradék hűvös is elszállt, és ha éppen nem esik az eső, olyan a flaszter mint Pesten: pokoli forró)

Indulás előtt azért még átugrottam Talliándörögdre kajálni. A szomszédban ugyanis nem a hivatalos program fut, nincs búcsú, se annak hangulata, az Elevenkerttel szemben pedig a környéken a legjobb ebédet adják. (Annyit segítek, hogy nem hungarikum, nem langalló, nem gyrostál, sem nem gulaschzuppe.)

A nap éppen sütött, így a fene se akart elindulni, aranyló délutánt napok óta nem láttam.

Beszélgettem egy vikinggel a hagyományőrzés mindennapjairól, meglátogattam egy duzzasztott forrásvízből készült magántavat, és láttam, hogyan virít Fábry Sándor kertkapujában a számomra gyűlöletesen aggresszív trombitafolyondár. (Fábryé nem tűnt aggresszívnek.) Nézegettem hát a vonatokat, mikor indulnak a legközelebbi állomásról, Zánka-Köveskálról.

Annyi eszem még volt, hogy egy lokálpatriótától megtudakoljam, biciklivel hol érdemes próbálkozni az út lerövidítésével. Andrástól hasznos tippet kaptam: Vigántpetendnél kell levágni egy erdei úton, és Zánka felett, Monoszlónál lyukadhatok ki.

Az idő telt-múlt, a nap még mindig sütött, így a végén már az utolsó budapesti vonatot néztem ki, és tipelgettem mikor érdemes indulni, ha a távolság olyan 15-20 km.

Volt min agyalni, hiszen az időparadoxonnak (vö: "Idő van!", de "Van idő!") a biciklis közelekdésben megduplázódik a hatása.

• Ha autóval van az ember késésben, csak jobban nyomja a gázt. Ha a vonat vagy a busz késik, akkor simán hátradől, hiszen tehetetlen a rendszerrel szemben. Az időparadoxon nem tudja kifejteni hatását. De ha biciklivel vagyol...?
• Az a legrosszabb kombináció: a késést izommunkával lehet egy pontig kompenzálni, így egészen addig, amíg a késés mértéke nem lépi át a kritikus határt, a biciklista taknyát, nyálát nyelve, hörögve pedáloz. Megnyugvás csak két esetben éri: ha mégiscsak odaér időben, vagy ha egyértelműen nem. Mivel azonban a biciklin nincs végsebesség, sőt ez magán a biciklistán múlik, a kritikus határ láthatatlan. A biciklista egy dolgot tehet: a lehető leggyorsabban kell mennie minden pillanatban.

Addig-addig húztam az időt, hogy hét óra lett, a vonat pedig fél kilenckor indult. Azonnal rajtolni kellett hát, annak ellenére, hogy óriási, gonosz fellegek gyülekeztek a levegőégen, pár perc múlva pedig kitört a vihar.

Kisvártatva ott álltam Kapolcs keleti határában a biciklivel. A vonat egy óra múlva indult, az eső pedig szakadt, az út pedig teljesen ismeretlen. Az időparadoxon kifejtett hatása tehát a maximumon volt.

A helyzetet súlyosbította, hogy tudtam, ha elindulok, nincs visszaút: hiába nem érem el a vonatot, a hegység túloldalán, Zánkán éjszakázhatok valahol az ismeretlenben.

Ideges is voltam, ami nagyban csökkentette a tájékozódási képességemet, ezért bár tudtam, hogy Vigántpetend elején kell lefordulni az erdei útra, abban nem volt biztos, hogy jó faluban vagyok-e.

Végigtekertem hát az egész falun, mire rájöttem, hogy abból a végéből kell indulni, ahol eredetileg voltam. A repülőrajt máris tízperces késést szenvedett, de ezt már a hegyre kaptatva gondoltam végig.

Íme az útvonal:

A főként murvás erdei úton a tracking biciklim vékonyka gumija egészen jól szuperált, ám az emelkedőnek az istennek sem akart végeszakadni. Újabb és újabb kanyarok kerültek elém, a domborzat pedig csak nem akart csökkenni körülöttem, vésztjóslóan magasodtak elém az újabb és újabb domborulatok, erdősávok. Az eső pedig szakadt rendületlenül.

A villámoktól nem tartottam a fák miatt, attól azonban igen, hogy az út mégsem rövidebb. Végeláthatlannak tűnt az emelkedő, csak az tartotta bennem a lelket, hogy a hol megbízható, hol megbízhatatlan Google-navi időnkét a fülembe mormolta:

Process to road... process to road.

Az arcom égett az erőlködésről, míg a ruhám csurom hideg víz volt. Lassítani azonban nem lehetett, hiszen a vonat nem vár, az időparadoxon továbbra is maximális fordulatszámon pörgött.

Szerencsére az erdőben nem volt senki, így káromkodhattam hangosan, ha éppen volt rá energiám. Egyszer már majdnem feladtam, hogy inkább bebaszom a biciklit egy bokorba és elkeseredésembe keresek egy medvét, hogy széttépjem.

Aztán a sokadik emelkedő után egyszercsak nem jött újabb. Sőt, a levegőn is érezni lehetett, hogy átértem a hegy túloldálára, a gerinc szépen megfogta a nedveset, a hideget, a Balaton felől pedig szárazabb, melegebb levegő jött. (15 évvel a földrajzórák után ez a felismerés igazi win volt.)

Csakhogy az elázott erdei út lefele nem gyorsabb: olyan, mint egy kiszappanozott kád, csúszik, mint az állat, a 28-as gumik tapadása nevetséges. Szerintem lassabban ereszkedtem le Monoszlóig, mint ahogy felfele kapaszkodtam. Kézeljenek el egy Volán-buszt, ahogy lejtmenetben ereszkedik le a jégen, teleszkóp nélkül a csuklóm három évet öregedett.

Az első kukoricaföld látványa hozta vissza a kedvem, bár a vonatról – biztos voltam benne – lekéstem. Ha kukoricás van, akkor már nincs messze az aszfaltút.

Nem is volt, Monoszlónál újra teljes sebességre kapcsolhattam (csodás település egyébként, egy kanyart mindenképpen megér!), és zúztam le a Hegyestűről. A monszun persze újra lecsapott, Zánkán pedig már bokáig ért a víz.

A vonat azonban mégsem ment el. Ilyenkor egy kicsit mindig szerelmes leszek a negyven kilométer alatt harminc percet késő MÁV-ba.

Örömöm egészen Balatonfüredig tartott, ahol megérkezett a MÁV új szerzeménye, az új, alacsonypadlós motorvonat (Flirt vagy Desiro, nem tudom), amely az új időknek megfelelően klímával szerelt, ezért -4 fokos belső hőmérsékletet tart bent a kocsiban.

Ez teljesen átázva azonnal tüdőgyulladást okozott volna, ezért megkértem a kallert, kapcsolja már lejebb a hideget. A bácsi nagyon kedves volt, de kifejtette, hogy ezt nem lehet állítgatni (???), de keres nekem valami meleg helyet.

Talált is, a vécé mellett.

Így a hátralévő három órát már a kellemes, szarszagú hitechmelegben töltöttem Budapestig.