Simítsa el, Lajos!

Ülök kicsi balaton-fölvidéki házam tornácán, tücsök ciripel, álmosan dereng a Hold karéja. Egy fél cipó a csillagok között, be jó lenne harapni belőle, felkelt a kelt tészta, krátereket sütött bele a fenséges égi pék.

Lent voltak ma a gyerekek. Megfürödtek a tóban, törülközők száradnak a vasárnapi estében, ők már visszamentek Pestre, sok arra a dolog, jutott belőle nekik is. És a vízben, amiben hűsöltek az imént, talán megmerítette lábát éppen akkor Lajos is. Mondják, hogy vitorlásán szeret ilyenkor időzni, dagad a vászon, ha jó a szél. Most az árbocon csak petyhüdten fityeghet, a levegő nem moccan. Lajosnak most nem lehet sietnie.

Olvasom, hogy követeli, reá tekintettel forgassa Orbán Viktor az ország hajójának kormánykerekét. Mint megpimpósodott bor, amely akár nemes is maradhatott volna, ha óvatos kezek gondozzák a palackot, olyanná lett.

Orbán Viktor megannyiszor megvédte őt. A saját orcáját tartotta oda a harákoló parlamenti balnak, amikor azok ordenáré hacacárét, majomparádét és bolhacirkuszt meg vándorvurstlit rendeztek be az Ország Házába, csak hogy öklendezhessék újra meg újra: ejnye, a Lajos. Nem értették, ha honi kezek építik e hazát, az áldás nékik is. Eb ura fakó – Bercsényi Miklós már Ónodon kimondta ezt, de mint a spanyolviaszt, úgy kellett eléjük tálalni annyi alkalommal.

De az is van ám, hogy illő megbecsülni magunk. Mikor kiírtam a pitvarba, hogy kicsi feleségem is láthassa, mennyi villamosságért mily szerény summát köll költenem, hát az is világos volt, hogy mindnyájunknak el köll menni a szavazás napján, megtámogatandó azokat, kik ily jósággal viseltettek köznapi gondjaink iránt. De méginkább igaz, hogy nem harapok az engemet tápláló kézbe.

Milyen dolog az, hogy mikor illő szerénységre intenek négy bő esztendő után, rögvest rohanok csaholó firkászokhoz bemártani vitriolba a tollukat? A közös teherviselés elodázásának idegenszívű szándékával megfejelve, rútul?

Lajos zendülése minket is hátba szúrt, kétségünk ne legyen efelől. Mert a közhatalom a miénk, a kormányzat szava a mi szavunk, április hó hatodik napján mondatott ki erről a vox populi.

A Hold udvara elhízott most a Balaton felett. De a nyúl ne vigye a vadászpuskát! A juss megadatott, ám a profit fétise kettőezernyolcban oly csorbát szenvedett, hogy erre a hajóra felszállni orcátlanság immár. Hátrébb az agarakkal!

Ezeréves átkunk az acsarkodás. „Hányszor támadt tenfiad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!” Hát miért nem lehet vállat vállnak vetni ezegyszer, mikor így is elég ellenség fenekedik a hazára?! Egy a tábor, egy a zászló. Most ne engedjük el egymás kezét, most ne legyen békétlenség, legalább közöttünk ne, kik értik egymás szavát, kiknek a szíve együtt dobbant 1998-ban, 2010-ben és 2014 kikeletjén is!

Mire a gyerekek visszajönnek, hát kívánom, addigra simítsa Lajos el a redőket homlokomon, a kellő együttműködéssel.

Homoki-Szabó Attila kiáltványa