▓▓ éves korában elhunyt ░█▒▓░█░, akit mindenki csak ░█▒█ként ismert.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

Elment. Itt hagyott minket. Fájdalmas és hatalmas az űr, amit maga után hagyott. Ezek a száraz tények, amit nem lehet, nem tudunk elfogadni. Ezzel együtt e kivételes embernek nem lesz szokatlan odafenn, hiszen már itt, a Földön szédítő magasságokban járt...

Nem ismert akadályt az úton, amely álmai megvalósítása felé vezetett, de sosem másokon átgázolva haladt célja felé. Életöröme, optimizmusa soha nem hagyta cserben. Olyan ritka ember volt, aki mindig adott, de sosem kért. Mindenkihez volt egy jó szava. Barátok voltunk. Félve írom ezt le, hiszen hogyan is nyilatkozhatok én erről az ő nevében. De mégiscsak így volt. (A volt szónak most itt milyen rideg, embertelen és kegyetlen a tartalma.)

Aki egyszer is találkozott vele, sohasem fogja elfelejteni, mert ő olyan, hogy nem lehet elfelejteni. Nem gondolta, hogy valaha tett volna bármit, amivel a többiek fölé kerekedett volna. Egyszerűen csak élt. Tudta azt is, hogy az élethez hozzátartozik a halál, ezzel lesz kerek a történet.

És most elment, itt hagyott minket, ránk hagyva egy olyan örökséget, aminek kevesen tudnak megfelelni. Olyan ember távozott közülünk, aki feltétel nélkül tudott szeretni.

Tudtuk, hogy nagyon beteg, mégsem tudtunk felkészülni a halálára, mert egy legenda elvesztése mindig felfoghatatlan, elképzelhetetlen. Nem tudtuk ésszel felfogni. Miért? – tette fel mindenki az értelmetlen kérdést. Nem értettük, s talán most sem értjük ezt a döbbenetes tényt. Hogyan lehetséges, hogy egy elképesztően jó és nagyszívű ember egyszer csak ne ébredjen fel? Többször már hiába hívnám, nem beszélhetünk.

Döbbenetes, mert még tele volt tervekkel. Betegsége ellen már nem győzhetett a humor fegyverével. Ő azonban sosem panaszkodott. Mert nem csak születni kell úrnak. Úgy is kell meghalni. Nem akarom, hogy elsirassuk Őt, mert nem akarom, hogy igazán elveszítsük. Nem is veszítettük el, mert érzem, hogy itt van velünk.

Az ember szíve elszorul, de a könnyek közt nem csekély vigasz, ha arra gondolunk: mennyi örömöt szerzett ez az óriási egyéniség nekünk, mindannyiunknak. Mi itt maradtunk. Ő hazatalált.

Sírok.