• Százak utaznak Nyugatról az Iszlám Államba, és lépnek be a harcosok közé.
• Sokan közülük épphogy felnőttek, vagy még kamaszok.
• Bár a hatóságok lefülelnek néhány „szökevényt”, eddig érdemben alig tettek valamit.
• A terroristák toborzói nehezen érhetőek tetten - párkereső oldalakon és a Facebookon érik el a fiatalokat.
• Ez régóta így megy, de az IS határtalan brutalitása miatt most sokkal jobban figyelnek rájuk, mint korábban.

Kezdjük azzal:

Kik mennek Nyugatról az iszlám szélsőségesek háborúiba harcolni?

Például ők!

Ez a fiú már nem él. Idén áprilisban vesztette életét Szíriában, pontosan nem tudni hogyan, állítólag egy légi bombázás áldozata lett. 18 éves volt. Abdullah szülei a Facebookon keresztül értesültek a halálhírről, és van még mitől tartaniuk: a fiú másik két bátyja is csatlakozott az Asszad elnök elleni harcokhoz. Egyikük megsérült, a másik állítólag jól van.

Abdullah Nagy-Britanniában, Brightonban élt. Éppen egyetemre készült, és jó munkája volt az Adidasnál.

A család helyi viszonylatban egyáltalán nem számít szegénynek, egy félmillió fontos ingatlanban élnek a város normális részén. Hogy a szabadságharc/dzsihád szelleme elérte a fiúkat azért nem meglepő. Abdullahék nagybátyja korábban 5 évig (2002-2007) volt az amerikaiak foglya Guantánamón. Egymillió dollárral engedték el, mert ártatlannak bizonyult, idén azonban ő is életét vesztette Szíriában. Az apjuk, Abubaker a helyi mecset vagyonkezelője, a vallási közösség aktív tagja. Beszélt már korábban Tony Blair és George W. Bush meggyilkolásának morális elfogadhatóságáról. Reméli, hogy a fia ezt a sorsot szánta magának, és hogy megtalálta a békéjét és jutalmát.

A két lány idén áprilisban tűnt el Bécsből, a szüleik még a délszláv háborúk elől menekültek Ausztriába. Váratlanul tűntek el. Csak egy Facebook posztot hagytak hátra arról, hogy

elmentek a szent háborúba, és hogy keresni őket felesleges, mert sosem akadnak a nyomukra.

Azóta több képet és üzenetet is feltöltöttek magukról, amiken fegyveres férfiakkal is láthatók. A halálról, mint végső céljukról írtak.

Bár Samra és Sabina az eltűnésük előtt nagyobb figyelmet szentelt a vallásnak, és gyakran megfordultak egy helyi radikális által vezetett mecsetben, mégsem utalt rá semmi, hogy mire készülnek. Ha egyáltalán készültek, ugyanis a szülők és a hatóságok arra gyanakszanak, hogy a lányokat megvezették, és akaratuk ellenére csalták el, bár pontosan nem tudni hova. Feltehetően Szíriába.

Mára ők is életüket vesztették. Amerikai állampolgárok voltak, Minneapolisban éltek és gyerekkoruk óta ismerték egymást. Barátok voltak. Kezdetben együtt kosárlabdáztak, majd, ahogy az amerikai külvárosokban nem ritka, együtt kezdtek balhézni. Középfokú végzettséget egyiküknek sem sikerült szerezniük, állandó rendőrségi ügyeik miatt pedig egyre nehezebben szereztek munkát maguknak. Elég reménytelen helyzetbe kavarták magukat.

Minneapolisban található egyébként jelenleg a legnépesebb szomáliai kisebbség Amerikában (kb 30.000 fő), kiépült vallási és közösségi intézményrendszerrel.

Troy és Douglas a hitben találtak kiutat nyomasztó életükből, relatíve gyorsan radikalizálódtak. Hamarosan Kenyába és Szomáliába utaztak, radikális csoportok kiképzőtárboraiban tanulták a Koránt és az arab nyelvet, illetve a fegyverhasználatot. Nem sokkal később csatlakoztak az etióp és szomáliai kormány elleni harcokhoz. Egymástól többezer mérföldre vesztették életüket, kis eltéréssel. Mint a harcokról írták,

Dzsihád nélkül nincsen Iszlám sem. Számunkra ez az igazi Disneyland.

A három fenti példa nagyjából mutatja, hogy miért is olyan nehéz védekezni a jelenség ellen, vagy legalábbis nyomon követni azt. Mindegyik eset teljesen egyedi. Természetesen azért vannak egy szálra felfűzhető sztorik is.

Lehetett volna írni bőven Shannonról, akit egy párkereső oldalon szedett fel egy tunéziai férfi, és vette volna rá a költözésre. A lány most ötéves börtönbüntetését tölti, terrorszervezet anyagi támogatásáért. Vagy a 16 éves francia lányról, akit már a reptéren kellett megállítani, hogy talán mégse menjen Törökországon keresztül Szíriába.

Nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a nyugatról a Szent Háborúba vonuló fiatalok jellemzően milyen társadalmi osztályból érkeznek, milyen indokkal hagynak fel a viszonylag biztonságos és kényelmes nyugati életükkel, hogyan csatornázzák be őket, de még csak azt sem, hogy éppenséggel hová tartanának.

Ugyan most főleg az Iszlám Állam, és ennek megfelelően Irak és Szíria van terítéken, mint kézenfekvő Szent Háború spot, de más, Dzsihád címszóval kirobbantott harcokba is várják a terroristapalántákat.

A minneapolisi fiúk a szomáliai harcokba mentek, de Egyiptomba, a Gázai-övezetbe, Pakisztánba is folyamatosan érkeznek nyugatról. Helyi terrorszervezetek kiképzőtáborai fogadják őket. Ezek közül egyre több helyi csoportnak van már valamilyen kapcsolata az Iszlám Állammal. A fiatalabbak (16 éves kor alatt) még csak a Koránt tanulmányozzák, és a Sária szerinti nevelést kapnak, az idősebbeket megtanítják fegyvert használni, és ők részt vesznek a harcokban.

Egyébként az Iszlám Állam, mint valamiféle pániszlám birodalmat vissza-/felállítani akaró intézmény kellett ahhoz, hogy a dzsihádozni vonuló fiatalokkal kiemelten foglalkozzon a közvélemény.

Ez azért is van, mert az Iszlám Állam elég profin használja a közösségi médiát, és kvázi akkor kerül be tetszőleges nyugati (vagy bármelyik) híradóba, amikor akar, és ér el globálisan lényegében mindenkit. Annak pedig már önmagában elég jelentős hírértéke van, ha például francia tinédzserek rohannak olyan háború sújtotta vidékeken tanyázó szélsőséges szervezetek keblére, amiknek a fő marketingkommunikációs módszere ártatlan és kiszolgáltatott emberek lefejezése.

Az Asszad elleni harcok Szíriában elég kézenfekvő motivációt jelentenek mindazoknak, akik szívügyüknek érzik rokonaik vagy éppen honfitársaik halomra mészárlását. Ezzel szemben mondjuk a brit kormány kommunikációja, ami azt mondja a lánglelkű fiataloknak hogy nyugi, a humanitárius segélycsomagok és a politikai nyomásgyakorlás jelenti a megfelelő segítséget a szír nép számára,  elég hiteltelennek tűnik. Nem is a kormányt igazolják az elmúlt évek. A szabadságharc pedig tényleg melegágya a terrorizmusnak, és az út elég könnyen az Iszlám Állam egyik kiképzőtáborba vezet.

John Horgan közel húsz éve foglalkozik kvázi terrorista pszichológiával, a kezdeti radikalizálódás, majd a terroristává válás okait és körülményeit kutatja. Interjúzott már egy perc híján a rajta lévő bombáktól épp csak fel nem robbanó öngyilkos merénylővel, kivégzési és kínzási specialistával is.

Igazán megválaszolni ő sem tudja, ahogy maguk a terroristák sem, hogy miért lettek azzá. Mindenkinek másfajta motivációja van, ami sokszor nem is igazán tér el mondjuk attól, amikor valaki belép önnön országa fegyveres erőibe szolgálni a hazát. Egyeseket a kilátástalan és/vagy céltalan életük elől menekülnek, van aki "része akar lenni valaminek" és természetesen van, akit az eszmerendszer vonz és motivál.

Szóval elég sziszifuszi a problémát onnan megközelíteni, hogy konkrétan MIÉRT akarnak a nyugati tinédzserek dzsihádozni.

Sokkal fontosabb, bár nem könnyebben megválaszolható kérdés az: hogyan toborozzák ezeket a fiatalokat.

A terroristáknak ebben igazán kifinomult, gyakorlatilag személyre szabott módszereik vannak. Törökország szegénynegyedeiben például bőven elegendő megbecsülést és minimális egzisztenciát ígérni az utcagyerekeknek. A nyugati országokban az elérés, toborzás és kiválasztás folyamata főleg az interneten zajlik. Nyilván könnyebbséget jelent, hogy a vallási közösségek kialakítanak elég jó merítési lehetőséget biztosító csoportokat.

Jellemzően a Facebookon, idegennyelvű és tematikus fórumokon, chaten és társkeresőkön keresztül vadásszák le a toborzási specialisták a kíváncsi, nyitott vagy konkrétan éppen csatlakozni vágyó fiatalokat. Ezeket lefülelni pedig éppen a kulturális és nyelvi különbségek miatt nehéz. Inkognitóban beférkőzni ilyen zárt és összetartó, állandóan gyanakvó csoportokba kvázi lehetetlen. Ahogy mondjuk az afgán és iraki háborúk idején is Amerika lényegében képtelen volt kémeket küldeni az ellenség vonalai mögé.

Kormányzati adatok alapján szeptember legelején ennyien csatlakoztak az Iszlám Államhoz Nyugatról:

• Franciaország: 700
• Nagy-Britannia: 500
• Németország: 320
• Belgium: 250
• Ausztrália: 150
• Hollandia: 120
• USA: 100+
• Dánia: 100+

A nehezen felmérhető, de mindenképpen erős és létező motivációkat meglovagolva kiépült egy olajozottan működő, profi toborzási mechanizmus - révbe érni így nem nehéz. Főleg, ha esetleg az egyént közvetlen környezetében, kulturális közegében pont hogy bátorítják, és sors- és küldetésszerűnek tűnik a dzsihádban való részvétel.

A hatóságok egyelőre csak tűzoltás-jellegű intézkedéseket tudnak tenni. A reptéren vadásszák össze az éppen elutazni készülőket, illetve Nagy-Brittaniában és Ausztáliában bevonhatják a gyanúsabb személyek útlevelét. Franciaországban létrejött egy központi szülői-forródrót, amin lehet jelenteni, ha valaki gyereke hirtelen radikalizálódik viselkedésében és törökországi repülőjegyek iránt kezd érdeklődni.

Ausztriában épp a napokban terjesztettek be egy törvénytervezetet, ami úgy nehezítené a dzsihádisták toborzóinak a dolgát, hogy a felbujtást szigorúbban büntetné, betiltaná az Iszlám Állam jelképeit, azoktól pedig, akik részt vesznek hozzájuk köthető fegyveres összecsapásokban, akár még az állampolgárságot is elvenné.

Ezek az intézkedések egyelőre nem igazán hatásosak, hogy érdemben visszatartsák azokat, akik valami teljesen másra vágynak, mint amiben éppen élnek.

Arra érdemes számítani, hogy a nyugati államokat elég sok másod- és harmadik generációs - fiatal - bevándorló állampolgár fogja elhagyni, hogy aztán később szembeszálljon vele.

(NYT, Daily Mail, Vice, ABC, Mashable, Gawker)