Az elmúlt 30 évben semmi sem változott.

A férfiak több mint fele a már működő párkapcsolatban is mindig kifizeti mindkettőjük számláját, és több mint harmaduk az összes háztartási számlát is saját fizetéséből egyenlíti ki.

Írtunk már róla, hogy Magyarországon is sokak szerint ha egy férfi fizeti a nőnek a belépőjét/vacsoráját/utazását, vagy csak megajándékozza valamivel, akkor jár neki cserébe valami. Leginkább szex. Sokan azt hiszik, a randevún gyakorlatilag megvették a nőt, aki az este további részében természetben kell, hogy viszonozza a rá költött pénzt. Az italra, vacsorára, nyaralásra, meghívott lány sokak szerint nem mondhat nemet a neki kellemetlen közeledésre sem, mert ha így tenne, az átverés. Márpedig ki akarna mocskos céda lenni, aki csak kihasználta a férfi lovagiasságát?

Ha adnak, fogadd el...

Minden lánynak tudnia kell, mire megy ki a meghívósdi - vallják kétségbeejtően sokan. Akik így vélekednek, nem csoda, ha azzal is egyetértenek, hogy ha a férfi ezután bármit is tesz a nővel, az nem lehet erőszak, nem lehet bűncselekmény. Megvette ezt a nőt és kész. Mindenki ismeri a szabályokat, a nő tartozik neki. Ha ráerőlteti magát semmi baj, hisz csak elvette, ami jár.

Elég durva még belegondolni is, hogy az ilyen „lovagias” gesztussal induló randik vajon hányszor érhetnek rossz véget, ha valakinek nem egyértelmű, hogy a meghívás elfogadásával nem mond automatikusan ennél többre is igent a nő.

Nyilván az elfogadhatatlan véleményeket valló (vacsorameghívást afféle szexkuponként tekintő) férfiak mellett rengeteg normális srác is van, akik valóban puszán megszokásból és lovagiasságból, ha úgy tetszik hagyományból fizeti partnere szórakozását és pontosan tudja, ezzel nem vett meg (az ételen/belépőn, stb) kívül semmit, de szerintünk nekik sem feltétlenül jó, hogy az az elvárás feléjük, hogy automatikusan ők fizessenek mindent.

Az örök érv, hogy azért kell a férfinak fizetnie, mert ő keres többet, nagy kedvencünk. Ehhez csak annyit fűznénk hozzá: miért is kellene az esetleges női bérhátrányt így kompenzálni a bárhátrány leküzdése helyett... Miért is kellene arra építenünk, hogy a nők szerencsétlenek úgyis félpénzt keresnek, de legalább a moziba meg vannak hívva?

A nők sem szeretik mindig az egyenlősdit

A randin, buliban, de még a munkaügyek kapcsán létrejött találkozókon sem gyakori ugyanakkor, hogy a nők ragaszkodjanak ahhoz, hogy a rájuk eső költségeket maguk fizessék. A Doboz-ügy idején is kiderült, a legtöbben semmi kivetnivalót sem találtak abban, hogy a számlát a pasijuk (vagy reménybeli pasijuk) állja. Sőt, sokan kifejezetten elvárják, hogy az őt kísérő férfi fizessen, mert így illik.

El kéne fogadni, hogy az egyenlőség nem mindig a nőket hozza jobb helyzetbe.

Szerintünk a gesztusok nem lehetnek kötelezők. Nem helyénvaló az sem, ha valaki kérdés, megbeszélés nélkül elvárja, hogy meghívják, és teljesen elfogadhatatlan, ha a meghívásért „cserébe” ellenszolgáltatásra tart igényt valaki. A meghívás nem jogosít fel bármire. A meghívást elfogadó fél nem válik a másik fél alárendeltjévé.

Nagyjából két mondatban meg lehet(ne) beszélni ezt a kérdést is. Nem kéne ódzkodnunk ettől. A nő, aki felajánlja, hogy maga fizeti a maga részét nem férfigyűlölő hárpia, hanem olyasvalaki, aki nyílt lapokkal játszik, nem várja, hogy pénzzel nyűgözzék le. A férfi, aki elfogadja, hogy a nő is beszálljon a számlába nem smucig görény, hanem olyasvalaki, aki megérti, hogy nem kell megvennie partnerét, mert anélkül is jól érezhetik magukat.

Sőt az sem baj, ha a felek a megbeszélés végén mégis arra jutnak, hogy az egyik fél (vagy ketten felváltva) fizetnek majd. A kimondatlan elvárások már ennyivel is elkerülhetők lennének. Hiszen mind felnőtt emberek vagyunk, akik normális, ha a közös szórakozás anyagi vetületét is megbeszélik.

Kinek a térfelén pattog a labda?

Mi úgy látjuk, elsősorban nekünk, nőknek kellene tenni azért, hogy a hagyományos felálláson változtassunk. Mi is feszengtünk már nem egyszer, és szívesebben fizettük volna a számla ránk eső részét (ezt fel is ajánlottuk), csak nehogy azt higgye a férfi, hogy egy romantikus kapcsolat kezdetén vagyunk, vagy, hogy munkakapcsolatban helye van az ilyen gesztusoknak. De az is tény, mindez nem csak a nőkön múlik. Sajnos az ilyen felajánlás sokszor zavarba hozza a másik felet. Nincs kialakult kultúrája a kérdés megvitatásának.

Megértjük tehát azt is, ha sokan nem erősködnek nagyon, vagy hogy egy férfi számára kényelmetlen lehet, ha őt hívják meg valamire.

Egy beszélgetést ettől függetlenül szerintünk megér a téma, és újabb harminc év múlva meglátjuk, változott-e bármi is.